Alice Határországban 1. évad – kritika


Alice Határországban (Alice in Borderland), foragókönyvíró-rendező: Shinsuke Sato, szereplők: Kento Yamazaki, Tao Tsuchiya, Nirijo Murakami, japán thrillersorozat, 1. évad (8 rész, 40-50 perc), 2020. (16)

Ezt egy életen át kell játszani…

Az izgalmasabb életre vágyó három fiatal egy kiüresedett Tokióban találja magát, ahol esténként az életben maradásért kell versenybe szállniuk. Vajon ki állhat a többiek rejtélyes eltűnések mögött és vajon létezik-e a „part”, ami emlékeztetett a régi világra és ahol mindenki biztonságban van? Az Alice Határországban izgalmas és látványos képregényfeldolgozás, ami a klasszikus művet alapul véve tart görbe tükröt a japán társadalom elé.

Arisu, Karibe és Chōta három jóbarát, akik meglehetősen komolytalanok és látszólag céltalanul bolyonganak az életben. Talán nem véletlen, hogy a történet egy közös hülyüléssel kezdődik, amikoris egy általuk okozott közúti balesetet követő rendőri intézkedés elől menekülve egy üres és kihalt Tokióban találják magukat, ahonnan látszólag rajtuk kívül mindenki eltűnt. Nem sokkal később kiderül, hogy ez nem teljesen így van, de a felfedezés örömét némileg beárnyékolja, hogy a jelenlévőknek élet-halál harcot kell vívnia egymással.Amikor Arisu azt kívánta, bárcsak izgalmasabb lenne az életük egy másik világban, valószínűleg nem egészen erre gondolt, a város különböző pontjai (alagút, lakóház, botanikus kert stb.) ugyanis egyfajta arénává alakultak, ahova beregisztrálva adott időn belül kell feladatokat teljesíteni, ami, ha nem sikerül, akkor az illetőnek nincs tovább. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a srácoknak nincs más dolga, minthogy elbújjanak egy biztonságos helyre, ahol átvészelik ezt az egészet, a játékban való részvétellel vízumhoz lehet jutni, ami azonban csak néhány napra szól és lejártakor ugyanúgy halál a „jutalom”.
Azt, hogy milyen típusú (erő, ügyesség, ész, árulás stb.) és nehézségi fokozatú játékról van szó, kártyalapok jelzik. Ezek megszerzésén (összegyűjtésén) túl a játékosok próbálják megfejteni, hová lettek a többiek és ki állhat az egész mögött, illetve terjed a pletyka a biztonságot jelentő „partról”, így az ide való eljutás is opcióként jelenik meg, Az, hogy végül kinek sikerül eljutnia a partra, maradjon titok, annyit viszont elárulhatok, hogy az élet itt sem fenékig tejfel, semmi nem az, aminek látszik és a hely a hatalmi harcoktól sem mentes.Charles Lutwidge Dodgson neve kevesek számára lehet ismerős, de ha azt írom, Lewis Carroll, akkor már jóval többen kapják fel a fejük: „Alice!”. Az angol író, költő, matematikus, fényképész és pap 1865-ben jelentette meg regényét (nonszensz meséjét), mely a kor Angliája szokásai és hírességei elé tart görbe tükröt. A kíváncsi kislány, Alice álmában egy nyúlüregbe zuhan és egy abszurd mesevilágba kerül, ahol különös szerzetekkel találkozik. A regényt számtalan nyelvre lefordították, át- és feldolgozták (Kosztolányi Dezső. Évike Tündérországban című műve 1936-ban jelent meg pl.).
Az Alice in Borderland pszicho-thriller manga 2010 és 2016 között jelent meg, írója és rajzolója Haro Aso (Mangaka). A 18 kötetből 1.3 millió példányt adtak el, készült belőle 3 részes animáció és több spin-off King of Diamnds, Alice on Border Road, illetve Alice in Borderland: Retry címekkel.Mint látható, az eredeti műtől igen messze elkanyarodtunk, de azért megtalálhatóak a közös kapcsolódási pontok, a sorozat a jelenkori japán társadalmat és szokásokat figurázza ki, olyan fiatalokat helyezve a középpontba, akik a felnőttkor küszöbére lépve nehezen tudnak mit kezdeni magukkal, nehezen tudnak azonosulni ezekkel a szokásokkal, megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Mindannyiuknál fennáll az elkallódás, a haszontalanná válás veszélye, holott értelmes, jóravaló (szimpatikus) emberekről van szó. A cselekményben betöltött szerep vagy a név ugyancsak utal arra, hogy ki kinek feleltethető meg az eredeti műben (Arisu egyértelműen Alice, a játékban ugyancsak jeleskedő Usagi neve japánul nyulat jelent, de van nekünk egy Kalaposunk is pl.).Az egyes arénák, vagyis a válogatott halálnemek bemutatásán túl az egyes szereplők háttértörténetével is megismerkedhetünk és bár rendszerint olyan problémákról van szó, amivel szinte mindenki könnyen tud azonosulni, mégis jól adják vissza a jelenkori Japán társadalmának visszásságait. Bármennyire is félresiklott valakinek az élete a való világban, a túlélés, az oda való visszajutásba vetett hit vezet mindenkit. A túlélők múltja és személyisége alapvetően meghatározza, hogy mennyire hajlandó együttműködni másokkal, vannak köztük vezéregyéniségek, szolgalelkűek, árral sodródók, magányos harcosok, külső szemlélődők stb.  Erős a klikkesedés, mindenki másban látja meg a vezetőt, a biztonság zálogát. Különös barátságok szövődnek, sokszor kizárólag érdekből, gyakori a csalás, az árulás, a másik érzelmeivel, félelmeivel való játék.
Az Alice Csodaországban jelenti az alapot, de olyan alkotásokra is ráismerünk, mint az Az útvesztő, Az éhezők viadala, A beavatott, a Mátrix, a Kocka, a Battle Royal (ha már japán) és persze ide sorolnám A legyek urát is.  A szereplők hazájukban népszerű – többségükben- fiatal színészek, a forgatókönyvíró-rendező Shinsuke Sato a kilencvenes évek óta foglalkozik filmkészítéssel, rengeteg élőszereplős manga és anime feldolgozás fűződik a nevéhez, de videójátékok tervezésében, fejlesztésében is részt vesz.

A cselekmény közel egyenlő részben tartalmaz jeleneteket az arénából, a „partról” és a szereplők múltjából, az öldöklésen túl erős társadalomkritikát fogalmaz meg és megmutatja a túlélés pszichológiáját, a lélektani hátterét, a taktikázást, a stratégiákat és praktikákat. Az egészet azonban nem cukorsziruppal, hanem vérrel önti le, távol áll tőle a happy end, az egyes részekben megkedvelt szereplőket szívbaj nélkül teszi el láb alól és bár stílusában, atmoszférájában jellegzetesen japán, tagadhatatlanul nemzetközi piacra készült, ahol egyébként frankón megállja a helyét. Az utolsó részek mintha már egy kicsit szabadulni akarnának ettől a történettől, hogy jöjjön majd a folytatás, amit már most nagyon várok és a szereplők, valamint a nyolc rész ledarálása után vélhetően nem csak én leszek ezzel így.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ismét ismert filmekből számolunk vissza 2021-ig
Következő cikk Walter Tevis: A vezércsel - könyvkritika