Eufória különkiadás 1-2. rész – kritika


Eufória különkiadás 1-2. rész (Euphoria Special I-II.), alkotó: Sam Levinson, szereplők: Zendaya, Colman Domingo, Hunter Schafer, amerikai drámasorozat, különkiadás 2 rész (55, illetve 47 perc), 2020., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!  

Gyönyörű mocsokságok

A járványhelyzet miatt az Eufória 2. évadára még várni kell, addig is kaptunk két átvezető részt, melyek közül az első Rue, a második pedig Jule érzéseivel és gondolataival foglalkozik. Kétfős, beszélgetős darabok ezek némi visszatekintéssel, különös atmoszférával, hangulatos színekkel és zenével. Jó, hogy van, fontos, hogy legyen!

Kevés olyan televíziós alkotás van, ami a mai tizenévesek problémáit ilyen őszintén és magas színvonalon ábrázolná, mint az Eufória. A problémák többsége természetesen nem új, azok mindig is jelen voltak, amióta csak tizenévesek léteznek a világon, az adott kor pedig hol hozzátett ezekhez, hol pedig elvett ezekből és tulajdonképpen a társadalmi, gazdasági, technológiai stb. fejlettség határozta meg, miként élték ők meg mindezt.
Az Eufória a jelen, a digitális korszak fiataljairól szól, az ő életükről, álmaikról, vágyaikról és félelmeikről, stílusát, ábrázolásmódját és mondanivalóját tekintve abszolút mai és képes bárkit megszólítani, akit érdekelnek ezek a problémák és hajlandó túllátni a saját problémáin, a saját fiatalságán. Tény és való, ezek a fiatalok éppen azért ilyenek, mert a mában élnek, de nem unalmukban vagy jódolgukban teszik azt, amit és nem lehet annyival elintézni, hogy bezzeg az én időmben, meg menjenek el kapálni. A felnőtté válás ezernyi buktatóval jár, amire a mai tizenévesek ugyanúgy nincsenek felkészülve és ugyanúgy veszélyeknek vannak kitéve.
Felgyorsult a világ, az információ szinte azonnal eljut hozzájuk, ugyanakkor kontroll alig van. Látszólag jól eligazodnak a jelenben, az online térben, de ezek a lépések szintúgy tétovák és gyakran az irány is téves. A jólét és a biztonság, a nyitott és befogadó közeg semmire nem garancia, a határaikat feszegetve még így is gyakran eljutnak egy olyan pontig, ahol úgy érzik, az egész világ az ellenségük. Szex, drog, alkohol, útkeresés és önpusztítás, erről szól az Eufória, mely sokszor saját élményeken alapuló, jól megírt jelenetekkel és párbeszédekkel emelkedik az átlag fölé, hatásos, de nem hatásvadász, sokkoló, de nem öncélú, őszinte és kitárulkozó, de nem magamutogató.
Az első évad nem véletlenül aratott hangos sikert, a megannyi díjból és jelölésből talán Zendayát emelném ki, aki a Kavarás bájos Hilaryjéből cicivillantós Insta celebbé váló Bella Thorne-nal közös videóktól az Indul a risza!-n és a Pókemberen át jutott el idáig, na meg persze itt van nekünk Labrinth a maga fergetegesen jó zenéjével. Muszáj haza is beszélnem, Rév Marcell operatőri munkája nélkül valószínűleg ez a sorozat nem lenne az, ami, szerencsére ezt nem csak én gondolom így, hanem azok is, akik a Camerimage-díjat neki ítélték 2019-ben.A koronavírus csúnyán belerondított az életünkbe, így a nagyon várt második évad bemutatója is csúszik, azonban az alkotók nem hagytak magunkra minket és leforgattak két speciális, amolyan összekötő részt. Az első évad végén Rue (Zendaya) és Jules (Hunter Schafer) útjai elválnak, előbbi nem száll fel a vonatra, hanem hazamegy és az egyik legjobb befejezést produkálja, amit valaha láttam.
Az első részben egy nála idősebb, családos emberrel beszél, aki maga is végigjárta ezt az utat és valahol megérti a lányt, de megpróbálja jobb belátásra bírni és visszaterelni a normális élet felé. Az, hogy ez a beszélgetés karácsony idején játszódik, az egésznek ad egy különös töltetet. A második részben Jules mesél a gondolatairól és érzéseiről egy terapeutának, a fő téma a transzneműség, Jules átváltozása és az ezzel kapcsolatos élményei, tapasztalatai, problémái, valamint a Rue-hoz fűződő barátsága, szerelme.

Az Eufória ott folytatja, ahol abbahagyta, nyíltan és őszintén beszél a fiatalokról, a fiatalokkal, miközben egy-egy rész erejéig elidőzik a két főszereplőnél, hiszen az első évad annyira sokrétű és szerteágazó volt, olyan szinten jutott benne hely egy egész generációnak és a szűkebb közösségnek, hogy az egyén szintjén a valódi mélységekig nem, illetve csak részben jutottunk el. Az elidőzik vagy a megpihen talán nem is jó szó, mert ezek a lassúnak ható részek is meglehetősen tömények és ha odafigyel az ember rengeteg információ birtokába jut, melyek tovább árnyalják ezt a rendkívül soksínű, érdekes és bonyolult képet, a főszereplők érzelmi és gondolati világát, életét, mindennapjait. A jól megírt dialógusokhoz hiteles színészi játék, valamint hatásos képi és zenei világ társul.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (368.)
Következő cikk 30 dolog, ami felbosszant egy film megtekintése közben