Egy éj Miamiban (One Night in Miami…), rendező: Regina King, forgatókönyv: Kemp Powers, szereplők: Kingsley Ben-Adir, Eli Goree, Aldis Hodge, Leslie Odom Jr. Amerikai dráma, 114 perc, 2020. (16)
A változás szele
Az Amazon streaming szolgáltatása nem csak régi sikerek folytatásával (Amerikába jöttem 2, Borat 2), hanem eredeti filmekkel is igyekszik új előfizetőket szerezni, ebből pedig a nézők profitálnak a legjobban. Tavaly olyan művekkel gazdagodtunk a platform jóvoltából, mint a Kis fejsze vagy A metál csendje, melyek valamilyen kreatív csavarral frissítették saját zsánerüket. Ugyanez mondható el az – egyébként roppant aktuális – Egy éj Miamibanról is. A mozi szépsége azonban nem ötletes megoldásaiban keresendő (mert olyanok aligha vannak benne), sokkal inkább témájának egyedi(bb) megközelítése és a Sam Cooke szerepében brillírozó Leslie Odom Jr. angyali hangja adják a színdarab-adaptáció kvintesszenciáját.
Regina Kinget már Oscarral (Ha a Beale utca mesélni tudna) és Emmy-díjakkal (Watchmen, Seven Seconds, Bűnök és előítéletek) is kitüntették színészi kvalitásai miatt, ám az első nagyjátékfilmes debütálására mostanáig várnunk kellett. Rendezői bemutatkozásában Kemp Powers azonos című színpadi darabját vitte vászonra. Powers forgatókönyvíróként is beszállt a projektbe, melyben a ’60-as évek leghíresebb afroamerikai közszereplőit ereszti össze egy hotelszobában, hogy megünnepeljék Cassius Clay (Eli Goree) – az ifjú és céltudatos bokszoló – 1964. február 25-i győzelmét Sonny Liston felett. Ott van vele még Malcolm X (Kingsley Ben-Adir), a muzulmán feketejogi aktivista, Jim Brown (Aldis Hodge), az NFL (National Football League) világhírű amerikaifutball-játékosa és az ugyancsak pályája csúcsán lévő énekes-dalszerző, Sam Cooke (Leslie Odom Jr.) is. Mondanom sem kell, hogy mindez ebben a formában sosem történt meg, ezek az emberek nem ültek egy miamii szállodában aznap este azon merengve, mit tehetnének közösségük jogainak erősítéséért, de ez a fikció valójában semmit sem von le a mű értékeiből. Ám azt is fontos megemlíteni, hogy tényleg ismerték egymást, sőt barátok voltak, tehát nem teljesen légből kapott a koncepció.
Powers átirata azért ideális, mert olyan személyeket választott kamaradrámája főszereplőiül, kiknek élete épp változóban van. Cassius Clay ugyan úton van a világhír felé, de át akar térni az iszlám hitre (egyúttal felvéve a Muhammad Ali nevet), az ezzel járó kötelezettségek azonban kételyeket ébresztenek benne. Közben Malcolm X készül kilépni az Iszlám Nemzetből – ahova Clay-t is meginvitálta –, ráadásul ellenségei is gyarapodnak, ezek pedig belső frusztrációkat és üldözési mániát váltanak ki belőle. Jim Brown focista pályáját kívánja otthagyni a filmes karrier reményében, ami ugyancsak nehéz döntés elé állítja a sztárt. Sam Cooke pedig sikeres előadóművész és üzletember, mégis hiányzik neki egy olyan dal, mely többről szól, mint az addigiak.
Tehát mindenkinek megvan a maga baja, ami tökéletes alapot teremt a pörgő s érzelmes dialógusoknak. Szó se róla, jól lett megírva, viszont le sem tagadhatná eredetét, néhol kínosan egyértelmű, hogy színpadra szánták. A karakterek reakciói gyakran életszerűtlenek, kimértek, ami kizökkentheti a nézőt az élményből. A film továbbá sem képeiben, sem vágástechnikájában nem nyújt maradandót, hiányoznak belőle a kreatív vizuális, dramaturgiai és narratív húzások. King rendezése átlagos, merészségtől és kísérletezési vágytól mentes, hacsak nem számítjuk az alapszituáció egyediségét, habár ez inkább Powers érdeme, mintsem a direktoré.
Ahogy az kamaradaraboknál lenni szokott, itt is a színészek viszik el a hátukon a művet. A konfliktusokat is kiváltó Malcolm X hálás szerep, Kingsley Ben-Adir alakításával felhívja magára az ember figyelmét, miközben monológjaival el is gondolkodtat. A film csúcspontjai hozzá, de főleg „állandó” vitapartneréhez, a Leslie Odom Jr. játszotta Sam Cooke-hoz köthetők. Ez azonban a másik két prominens figura háttérbe szorulását eredményezi. A Muhammad Ali bőrébe bújó Eli Goree-nak megvannak a momentumai, de örökmozgó s kissé együgyű karaktere sosem tud reflektorfénybe kerülni. Ugyanez elmondható a halovány Aldis Hodge-ról, aki Jim Brownként nemcsak visszafogott alakítást nyújt, hanem még a figuráját is sikerült – legalábbis számomra – ellenszenvessé tennie.
Szerencsére a szereplők rivalizálása kellő feszültséget teremt ahhoz, hogy elfeledkezzünk a gyengébb alakításokról. Az összetűzések alapja, hogy a polgárjogi aktivista számon kéri barátain szerény hozzájárulásukat ahhoz, hogy az afroamerikai közösség tagjait emberszámba vegyék. Szép fricska, hogy az ennek kapcsán felcsendülő Blowin’ in the Wind Bob Dylantől jobban összefoglalja a feketék törekvéseit, mint Sam Cooke addigi összes szerzeménye. Malcolm X ezt az orra alá is dörgöli, hiszen a soul énekes akár hatással lehetne az emberek szemléletmódjára, ennek ellenére eddig nem írt mélyenszántó szövegeket a témáról.
Ben-Adir kimért és megfontolt karaktert hoz, akit ugyan fel lehet bosszantani, csakhogy közben végig hiteles tud maradni. Ugyanakkor a soul énekes szerepében tündöklő Odom Jr. mellett a többiek eltörpülnek, mivel a színész minden vásznon töltött pillanatát uralja, dalra fakadásai pedig katarzis közeli érzést keltenek bennünk. Az egyik ilyen snittben egymaga olyan show-t csinál, amire egy teljes stáb sem képes. Karizmája kísértetiesen emlékeztet az általa megformált személyre, s ez teszi igazán varázslatossá performanszát (ezért nem meglepő Oscar-jelölése sem). A közönség szinte táncra perdül előadása mámorában. Ezt fokozzák a pazar zenék: Sam Cooke slágerei „feel-good” hangulatot kölcsönöznek az egyébként komoly kérdéseket feszegető alkotásnak. A klasszikusokon kívül hallható új melódiák ugyan közelébe sem érnek az eredetiknek, de azért dúdolhatók. A zárójelenetben megszólaló Change is Gonna Come ellenben megkoronázza a látottakat a maga felemelő hangvételével és rétegzett gondolatiságával.
Regina King első nagyjátékfilmes próbálkozása formanyelvileg bátortalan, mondanivalójában viszont tartalmas rendezői bemutatkozás. Egy lineáris történetvezetésű, olykor ellaposodó, ám maradandó képsorokat, betétdalokat és alakításokat is felvonultató atmoszférikus utazás ez egyenesen a napfényes Miamiból. Nem akar lenyűgözni, megelégszik azzal, ha eltöprengünk releváns üzenetén a vezéregyéniségek kulcsszerepéről. Rossz belegondolni, hogy manapság egyre fogyatkoznak az olyan hírességek, akik művészetükkel nemcsak felhívják a figyelmet korunk égető problémáira, hanem változtatásra is ösztönöznek bennünket. És ugyan évtizedek távlatából nehéz pontosan megmondani, mi késztethette ezeket az emblematikus alakokat arra, hogy magukra vállalják közösségük emancipációs harcának képviseletét, de jó hinni, hogy egy átvirrasztott éjszaka után egymást inspirálva lettek szószólói egy helyes ügynek.
