Csodatévők (Miracle Workers), kitaláló: Simon Rich, szereplők: Steve Buscemi, Daniel Radcliffe, Geraldine Viswanathan, Karan Soni, Jon Bass, amerikai dramedy sorozat, 3 évad (27 rész, 22 perc), 2019- (16)
Így múlik el a világ dicsősége
A Mennyország Rt-ben és a középkori Franciaországban történő bájos kalandozás után a Csodatévők is elkezdett veszteni a minőségéből. Az oly gyakran jellemző forgatókönyv zajlott le: volt egy jó alapötletük, amit az alkotók képesek voltak megújítani még egy évadra, majd egyre többet és többet akarva elvesztették azt, amit igazán szerettünk benne, a sorozat lelkét.
Az antológia sorozat 3. évadában szereplőink a Vadnyugatot hódítják meg 1844-ben. Daniel Radcliffe Ezekiel Brown tiszteletest alakítja, aki egy jobb élet reményében elindul településének lakóival Oregon felé. Az úton, amelyet Oregon Trailnek neveznek, Benny, a Kölyök (Steve Buscemi) vezeti őket, a hírhedt, ám már öregedő bandita. Geraldine Viswanathan most is egy élénk, a társaság közepében álló szereplőt játszik, Prudence Aberdeent, aki nem mellékesen jóbarátja a tiszteletesnek. Férje, Todd Aberdeen (Jon Bass) egy elkényeztetett úr, aki nem az eszéről híres. Karan Soni egy elhivatott, név nélküli fejvadász szerepében látható, akihez talán az évad legjobb pillanatai kapcsolódnak. Az út során főszereplőink rengeteg kalandba keverednek, egy road movie-hoz híven sok-sok különböző karakterrel hozza őket össze a sors és minden találkozás alakít hőseink személyiségén egy kicsit.
Ha az évadot színtisztán önmagában vizsgáljuk, akkor azt lehet mondani, hogy meglehetősen unalmas és csöppet beteg. Amennyiben viszont összehasonlítjuk a két előddel még szomorúbb a helyzet. Az első két évad legfőbb erényei között volt a humor, a szatirikus és intelligens társadalomkritika, a modern és a régi elemek jó arányú ötvözése és ami a legfontosabb: a szíve és a lelke a helyén volt. A szereplők szerethetően lettek megírva és előadva, és a sorsukon keresztül remekül lehetett reflektálni a saját hétköznapjainkra is. Ahogy a korábbi kritikánkban említettem, ez egy kedves sorozat. Legalábbis az volt.
Fel lehet tenni a kérdést: a sorozat kreátorainak fogyott-e el az ötletük vagy a viszonylagos sikertől megrészegülve akartak-e többet markolni? Ám az biztos, hogy kiveszett minden báj és a helyét átvette valami túlzás, ami sokszor perverzebbnél perverzebb képekben jelenik meg. Félreértés ne essék, nincsen baj se a szexpartik, se a kannibalizmus ábrázolásával egy olyan műben, aminek a tematikájához ez illeszkedik. Viszont ez az irányzat a Csodatévők esetében eddig egyáltalán nem fordult elő. Míg a korábbi epizódokat bátran meg lehetett nézni akárkinek, addig itt már jelentőséget kap az a 16-os karika. Emellett érezhető némi fásultság a színészek játékában, hiszen sokuk már harmadjára játszik el szinte ugyanolyan karakter archetípusokat. Nem a színészeken múlik a dolog, ők biztos vagyok benne, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt. Azonban a forgatókönyv nem helyez elég hangsúlyt a szereplők közti dinamikára és a megfelelő karakterfejlődésre. Valahogy nincs rendesen megalapozva és felépítve az évad íve. Persze itt is akadtak ötletes megoldások, mint az insta-celeb házaspár, akik a kötelező látnivalók listájukat kipipálva száguldanak végig Amerikán, de ilyen utalásokból is többet láthattunk régebben.
Technikai szempontból nem sok érdemlegeset lehet említeni. Sokszor alkalmaztak vetített hátteret és viszonylag csekély díszlettel dolgoztak. Amennyiben ezzel vissza akarnak csatolni a klasszikus westernekhez, akkor nem lehet belekötni. Ami viszont problémásabb lehet a szemfüleseknek az a történelmi hitelesség hiánya, többek között a fehérfejű rétisas csak 1872-ben vált az Egyesült Államok hivatalos jelképévé és a képernyőn látható pisztolyokat is először a polgárháborúban használtak az 1860-as években.
Szóval így fújt ki egy jó kis sorozat, ami az ötlettelenség áldozatául esik. Azt nem tudni, hogy folytatni fogják-e a jövőben. Talán nem kellene. Lehet jobb is, ha elfelejtjük ezt a vadnyugati kiruccanást és inkább újranézzük az első két évadot.
