Uncharted, rendezte: Ruben Fleischer, szereplők: Tom Holland, Mark Wahlberg, Antonio Banderas, amerikai akció-kaland, 116 perc, 2022., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
A bolygó Hollandi
Régóta tervezték már ezt a filmet, de most itt van és annyira vicces és annyira látványos, hogy fel sem merül bennünk a kérdés, vajon mivel kezelhették ezeket a hajókat, ha 500 év után sem rohadtak szét? Kit érdekel, amikor Megjött apuci és hozta magával Pókembert, meg Banderast és két vagány csajszit? A Zombieland, a Gengszterosztag és a Venom rendezője az Uncharteddel is mellőzi a kanti kategorikus imperatívuszt.
Magellán történetét valószínűleg sokan ismerik, részben azért, mert általános iskolai tananyag. Ő volt az, aki elsőként hajózta körbe a Földet. Mivel egy ilyen expedíció finanszírozása még a leghatalmasabb uralkodók kincstárát is alaposan leapasztotta, általában csak akkor mentek ilyenbe bele, ha befektetésük – várhatóan – többszörösen megtérült, ami ebben az esetben töméntelen mennyiségű aranyat jelentett. Csakhogy Magellán nem tért haza, útközben meghalt, legénységéből is csak néhányan élték túl az utat és a kincs sem került meg, napjainkra már a puszta létezését is kétségbe vonják.
A szélhámos kalandor Victor Sullivan (Mark Wahlberg) és a dúsgazdag Santiago Moncada (Antonio Banderas) azonban nincs a kétkedők között, ők szentül hiszik, hogy a kincs igenis létezik, mint ahogyan azt is, hogy – természetesen – ők fogják megtalálni elsőként a másik (és mindenki más) előtt. Sullivan korábban Nathan Drake (Tom Holland) bátyjával dolgozott együtt, ő azonban eltűnt, ezért a fiatalabb testvérhez fordul, mert úgy véli, segítségére lehet az 5 milliárd dollár értékű kincs megtalálásában. Az árvaházban felnőtt Nathan az idők során alaposan kikupálta magát mind túlélésileg, mind történelmileg, de jelenleg bármixerként (és óvatos zsebtolvajként) dolgozik és látszólag megbékélt az életével. 
Sullivant először el is küldi melegebb éghajlatra, de bátyja megemlítése nem hagyja nyugodni, ezért belemegy a dologba. Barcelonába utaznak egy árverésre, ahol egy olyan kereszt kerül kalapács alá, ami egyfajta kulcsként működik a kincs megtalálásához. Magától értetődik, hogy Sullivan nem akar érte fizetni egy árva centet sem. Spanyolhonban csatlakozik hozzájuk a kincskereső Chloe Frazer (Sophia Ali), aki úgy tűnik, elég jól ismeri Sullivant és a stiklijeit. Moncada zsoldosait Braddock (Tati Gabrielle) vezeti és hol az egyik, hol a másik csapat kerül lépéselőnybe. A nyomok a Fülöp-szigetekig vezetnek, kérdés, tényleg ott van-e a kincs és ha igen, ki lel rá előbb (ez persze még nem garancia arra, hogy az övé is marad).
Amikor egy kétórás film előzetesében lelőnek egy csomó poént és belerakják a film talán leglátványosabb jelenetét, majd magát a filmet is ezen jelenet előrevetítésével kezdik, akkor a néző elbizonytalanodik. Amikor pedig egy egyébként sejthető momentum a stáblista alatt igazolást is nyer, belengetve ezzel a folytatás lehetőségét, még inkább úgy érzi, hogy az alkotók tényleg nem bíztak semmit a véletlenre. Ennyire nem rossz a helyzet, összességében tök jól elvoltam, csak megint az a fránya filmkritikusi szemüveg. Bár háztartásunkban mind a PS, mind pedig egy tizenéves fiúgyermek megtalálható, az Uncharted ha nem is volt teljesen ismeretlen számomra – hiszen mégiscsak a világ egyik legnépszerűbb játékáról van szó -, itthon kevésbé képezte a mindennapok részét.
A számítógépes játékokat feldolgozó filmekben – a cselekmény formájában, amit szerencsés esetben hívhatunk történetnek is – készen kapunk meg egy pályát, illetve küldetést, amit általában nem is egy, hanem több játékból gyúrtak össze. Ennek során vagy hűen ragaszkodnak az eredeti játékhoz vagy kevésbé, ez többek között attól is függhet, hogy maga a játék mennyire képes megteremteni a filmélményt, rendelkezik-e azokkal a tulajdonságokkal, ami egy filmet filmmé tesz. Ha a két óra alatt voltak is üresjáratok, azért dicsérendő az igyekezet, hogy nem csak végignézették velünk, ahogy valaki más végigjátssza a játékot, hanem egy összefüggő történetet kanyarítottak belőle, aminek van eleje, közepe és vége. Oké, nincs túlbonyolítva, de akkor is.
Még úgyis megbocsátó tudok lenni – ehhez nagymértékben hozzájárul, ahogy Wahlberg és Holland egymást ugratják -, hogy elképesztően lassan készült el, ezért a közelmúlt hasonló rendeltetésű és küldetésű alkotásaiban a legtöbb jelenetet már láttuk. A kincskeresős filmek közül pl. engem kísértetiesen emlékeztet A nemzet aranyára, mert egyrészt egy-egy rejtély megoldása mindig újabb rejtélyekhez vezet, másrészt mind a pozitív, mind pedig a negatív karakterek családi örökség révén kerülnek a kalandba és a vagyon megszerzése mellett a régi hírnév visszaszerzése is motiválja őket. Aztán kapunk egy löketet a Halálos iramban filmekből is, mert a fizika törvényei itt sem érvényesek. Igazából nem csak a fizika, máskülönben nem fordulhatna elő, hogy egy hajó 500 évet csak úgy simán átvészel, ami még múzeumi körülmények között is eléggé necces dolog. Írhatnék még más filmcímeket is, de nem teszem, mondjuk azt, hogy ezt így, ebben a formában máshol még soha.
Van itt azonban valami, amit nem lehetett nem észrevenni. A női karakterek már nem csak azért vannak, hogy szinte semmit nem takaró naciban és vizes pólóban rohangásszanak hangosan visítozva a főhős után, aki kétpercenként megmenti őket, miközben valahogy mindig véletlenül összesimulnak. Nem, a női karakterek erősek, határozottak, és semmi esetre sem 180 magas, hosszú combú, szőke hajú, kék szemű ex-bikinimodellek dús keblekkel. Azért ez valahol jó, bár tudom, nem mindenki osztja a véleményem.
Az Uncharted (érdekes a feltérképezetlen cím egy olyan sztori esetében, ahol a térképek ilyen fontos szerepet játszanak) térdcsapkodós, könnyes szemmel röhögős akció-kaland, ami családi moziként is működhet, mert igyekszik mindenkit kiszolgálni. Voltak és maradtak is fenntartásaim, de tudom értékelni, hogy a bugyutától azért…messze van. A szinkron nagyon jó, tele van szóviccekkel, érdemes lenne eredeti nyelven is megnéznem, mennyire máshogy hangzanak ezek.
