Pirula Panda (Turning Red), írta és rendezte: Domee Shi, szereplők: rajzfilmfigurák, Toronto, 20 éves nosztalgia; ifjúsági családi animációs misztikusvígjáték, 100 perc, 2022 (12)
Pandasztikus négyes
A Pixar 25. egészestése olyan szintű kellemes meglepetés lett a semmiből, hogy Buzz Lightyearnak nyáron fel kell kötnie a limitált kiadású övét, hogy ne okozzon csalódást. A Pirula panda egy csupaszív időutazás, egy ölelni való szeretetbomba végtelenül megmosolyogtató humorral és ábrázolásmóddal. Klasszikussá ugyan nem válik majd, de csak úgy árad belőle elsőfilmes rendezőjének minden személyes gondozása.
2002. A Pókember, a PS2-es Vice City, a Tamagotchi, a videokamera, a CD lejátszós magnó (másolt lemezekkel), a fiúbandák, a Nokia 3310, a posztermagazinok, a Windows XP hátterek, a CSI: Miami, Anakin a homokkal, az iWiW, a foci-vb-s Nike kampány, Motkány, Statham akciósztárrá válása, a „Lose Yourself”, a magyar villalakós valóságshowk és a VHS-DVD formátumok összecsapása. Ha ennyitől kellően belehelyezkedtél a 20 éves nosztalgiába, akkor már nyert ügyed van, ha meg nem sikerül, majd a film maga tesz érte.Domee Shi két okból is történelmi a Pixar históriájában: ő az első rendezőnőjük, és a Hihetetlen család 2 előtt menő Bao röviddel az utolsó moziba szánt felvezetőt alkotta meg a stúdiónak, mielőtt azok átköltöztek a Disney+-ra. Oké, mi láthattunk a Lelki ismeretekkel is egyet, de a vírus miatt az Előre óta bizony nem járt széleskörben friss Pixar tartalom az USA vásznain, nemzetközileg pedig hozzácsapták a tavalyi Oscar győztes mellé a vele egy napon feltöltött, amúgy szintén Oscar-jelölt cukiságot. Mi voltunk inkább szerencsések tehát.
Shi 2011 óta dolgozik a stúdiónál, az Agymanóktól kezdve pedig már kiemeltebb krediteket is kapott, és ahogy az lenni szokott házon belül: idővel egy stroyboard rajzolónak megadják a lehetőséget rendezni is. Már a Baóban átjött a kínai szellemiség és bár sokan nem tudtak mit kezdeni a benne rejlő elvontsággal, egy nagyon kedves történet volt a szeretetről és az anyával való viszonyról. Ez az univerzalitás bizony az Akadémiánál is sikeres lett, nem sokkal később pedig már friss Oscar-díjasként nekifoghatott első nagyfilmjének.A 2010-es években ugyan lehetett szidni a Pixart a Disney hatású franchise-osság miatt, de a csak kreatív easter egg-gekben erős Verdák 2-t leszámítva azért vagy zseniális (Toy Story 3), vagy kifejezetten magas (Verdák 3, A hihetetlen család 2), vagy szimplán jó (Toy Story 4) színvonalon szállították a címeket. És még amikor csupán átlagosabban is sikerült valami, azt megfűszerezték egy egyedi plusszal: a Szörny Egyetem nem a sablonos sportvetélkedő gerinc végén zárul, a Szenilla nyomában pedig fontos üzenetet közvetít arról, miként viszonyuljunk ahhoz, ha egy fogyatékkal élő van a környezetünkben. Persze az Agymanók–Coco–Lelki ismeretek trió révén ott volt a régi fény is folyamatosan, szóval mindenki jól járt. A Pirula panda sorban 4. eredeti alkotásuk, de a Lightyear is elég távol van az alapjaitól, a többi mozijuk pedig bejelentés előtt áll, tehát önismétlésről most nem beszélhetünk.
Arról már inkább, hogy miért is ennyire csupaszív aktuális darabjuk. A stúdió történetében nem ritka, hogy 1-1 életesemény vagy adott helyi hangulat átadásaként szülessen meg valamelyik mozi. Például John Lasseter saját életképeit dolgozta bele filmjeibe, legyenek azok gyerekjátékai vagy a munkamániája ellen szervezett családi utazás a 66-oson. Amikor meg valamelyik ország kultúráját kell bemutatni, annak elképesztő odaadással járnak utána, legyenek azok párizsi éttermek, skót mondák, mexikói gyászszertartások és kis olasz halászvárosok. Arról nem is beszélve, amikor egy valódi angol nyelvű világvárosba helyezik a sztorit, elvégre ki ne akarna elmenni Syndneybe a Wallaby Wayre, felszállni egy Minnesotába tartó buszra San Francisco domjairól, vagy csak lemenni egy New York-i pinceklubba jazzt hallgatni? Nos, ha mindhárom kategóriából legalább egyre szívesen gondolsz vissza, akkor jó hírem van: a Pirula pandában bizony mindhárom összeér.Shi Kínában született, de 2 éves korában szülei Kanadába költöztek. 2002-ben, 13 évesen már érdekelték a művészetek, szeretett rajzolgatni, mivel apja festő és tanár volt. Kevésbé érzelgős, aggódó, konzervatív és nagyon kínai anyjával viszont nem volt mindig felhőtlen a viszonya, hisz bár tradíciók ide vagy oda, máshol szocializálódva egyre inkább szabadabbá akart válni tinédzserkorára. Igen, egy életrajzot írtam le fent, de tulajdonképp a film alaphelyzetét is: pandává változás nélkül, fekete-fehéren akár Toronto címen is futhatna, mert hát elég távolról ugyan, de egyfajta Belfast ez is. És persze működik a turisztikai reklám, a 20 éve még SkyDome-ként ismert stadion a CN torony mellet legalább annyira lehet majd úticélunk, mint az operaház és a Harbour-híd Sydneyben P. Sherman fogászati rendelése után.
Csodálatos, ahogy átjön a korszellem és a két kultúra között való vívódás tiniszemmel. Érezni a rendező lelkét és gyerekkori élményeit minden jelenetben, ez pedig ennyire hangsúlyos még sosem volt a lámpások korábbi 24 egészestésében. Mindezt egy igazán érzékien kimért humorral és annyi apró ötletes vizualitással fűszerezi meg, ami egyszerűen elvarázsolja a nézőt, legyen az szülő vagy gyerek. Nincs benne semmi truváj, de ahogy tavaly a Lucánál, úgy most is meg lehet az embernek az az utóérzése, hogy nyáron majd elmenjen meglátogatni a szereplőket, mert egyszerűen annyira helyén van minden összetevő.Szintén a Lucához hasonló a barátságok és a szülőkkel való viszony bemutatása, ám míg ott erősebb a helyszíni feeling, addig itt a korábrázoláson van nagyobb hangsúly. Persze érezni Torontót, nem kicsit, ha valaki nagyon figyel (nyilván a Pizza Planétának erre is van érdekeltsége), de igazából játszódhatna ez akármelyik nagyvárosban, ahol van egy jelentős kínai negyed, mert a látványosságok is bőven kicserélhetőek lehetnének, ám ettől is marad személyes a hangvétel. Aki 2002-ben akár diákként, akár szülőként részese volt az általános iskolák igazából bármelyik évfolyamának, az minden eddiginél jobban fog érezni egy korszakot. Ráadásul mi magyarok még emlékezhetünk egy akkoriban a Spektrumon futó top10-es összeállításra, ami pont a SkyDome mérnöki diadalának éltetésével nyitott.
Van továbbá egy amolyan Goofy mozifilm hatás is. A rendezőnő korán elkezdett érdeklődni az animációk iránt a Disney, az akkor berobbanó Pixar és a Ghibli révén. Nem túlzásba víve a kínai kultúrát, találni némi Ghiblit is, de az, hogy a történet célja lényegében eljutni a barátokkal a tinikedvenc toplista vezető előadó koncertjére, az teljesen ugyanaz, mint ahogy Goofy és Max autókázott. Szóval esélyesnek érzem, hogy Shi annakidején szerette azt, mert ilyesmi életérzést más mainstream animációsfilm azóta nem adott át. Persze mostanra lett meg olyan nosztalgiája a 2000-res éveknek, hogy ez ennyire tudjon is működni. Igen, öregszünk.
Bájos látni a net előtti rajongást és Mei és 3 barátjának összetartását, mert tényleg megidézik azt az időt, amikor még nem online térben volt kéznél minden és mindenki. Ez is egyfajta azonosulási pont lehet azoknak, akik átélték a korszakot vagy attól függetlenül megadatott nekik egy ilyen szoros, feltétel nélküli szeretetben gazdag barátság. Ez pedig nemtől független, mert bizonyos részeiben a Luca, bizonyos elemeiben pedig ez működik ezen a téren jobban. Egyébként a film kvázi legnagyobb „hibája” is az, hogy nincs egy nagyobb plusz vagy elgondolkodtató réteg, ami ezért nem teszi kiemelkedő Pixar mozivá, ezért nem lesz majd belőle klasszikus, viszont nincs az a mérges panda, hogy erre mi ne gondoljunk majd vissza bármikor nagyon pozitívan és kedvesen. Csupán csak úgy, ahogy az ömlik ránk a 100 perc során.Billie Eilish és az egyik énekesfiúként szereplő bátyja, Finneas O’Connell számára erős hetek jönnek: dallamtapadó korszakparódiájuk nagyot mehet a premier után, miközben minden bizonnyal a hónap végén még az Oscart is átveszik a Nincs idő meghalniért. Ludvig Görsansson szerzeményeire rászállnak a popos betétek dúdolás szempontjából, de a játékidő alatt remek hangulaterősítő a zene, persze némi keleties ízzel. Az animáció most nem a fotorealizmusra ment, de pár snitt és részlet ezúttal is parádés, stílusban pedig erős a Bao által kitaposott ösvény, sőt egy konkrét easter egg is van rá. Viszont az ábrázolás így sokkal szabadabb tudott lenni, amiből szerencsére igen sok potenciált kihoztak.
A Pirula panda promóciói során nem sugározta magából azt a temérdek pozitívumát, mint amit aztán ránk zúdít. Csak egy aranyos kis melléknek tűnt az évi nagyobb durranás mellett, mint a Dínó tesó és az Előre, persze félig-meddig a Coco is ezt képviselte előzetesen, aztán mi sült ki belőle. Pete Docter forgatókönyve egy bíztató előjel a Lightyearhoz, de ha az megmarad csak egy űropera/sci-fi műfajparódiánál egy cuki robotmacska társsal, az önmagában nem feltétlen lesz elég a Pirula panda kellemes meglepetésének újraéléséhez.
Még a Luca is többet mutatott az életérzéséből, de Shi saját életének beépítése, a kultúrák közti viaskodás, a korszak és a helyszín lefestése egyszerűen a Pixar egyik, ha nem a legszemélyesebb alkotásává teszi a jubileumi 25. filmjüket. Az arra érzékenyek lehet megint bekészíthetik a zsepit, humorban és animációs kreativitásban is méltó a stúdióhoz, de az tény, hogy tudnak ők jobbat is. Mert az egy dolog, hogy nincs nagyon hol belekötni, de ez a Pixarnál még nem a legmagasabb szint. Az valóban távolinak tűnik, de ez cseppet sem fog zavarni miközben kikapcsolunk és elvarázsolódunk mi is a való élet problémáiból kiszakadva.
(A Pixar ugyan nem nyomja úgy a képünkbe, de hamarabb elkezdett minket a stáblista alatt bennmaradásra sarkalni, mint a Marvel… szóval most se távozzunk a feliratok alatt!)