A hihetetlen család 2 – kritika


A hihetetlen család 2 (Incredibles 2), írta és rendezte: Brad Bird, főszerepben: a Parr család; amerikai családi animációs szuperhősfilm, 118 perc + 8 perc felvezető Pixar rövid, 2018 (6)

A család kicsi kincsei

Parr hónap híján 14 évet kellett várnunk, hogy visszatérjen a Pixar első családja, egy korból, amikor még nem volt se MCU, se Sötét Lovag, se Fantasztikus 4-es mozifilm, egy korba ahol két Bosszúállók között minden más csak tűzoltás. De ez olaj volt a lángra, aminek bár Fridzsiman nem örül, mi annál inkább! Hőseink tettei akkortájt játszódnak, amikor a ma ismert Marvel megszületett, de napjainkban állnak helyet. Nem is kicsit!

Kár is lenne tagadnom, hogy nem vagyok elfogult a Pixar filmjeivel szemben (ugyan miért is dobtam rátok 17 oldalnyi Verdák érdekességet tavaly két részletben?), és azt sem tagadom, hogy hihetetlen erős szálak fűznek az első részhez, de a 14 év alatt én is felnőttem. Azt már nem mondhatjuk, hogy a Pixar folytatás ritka, mint Hihetetlen családban a Pizza Planéta furgon, de hogy a két rész között eltelt időket a járgányokon kívül nem sietik el, az biztos. Azonban se a 11 évet kihagyó játékok, se a 12-t várakozó Szörnyek, se a 13-at szünetelő halak esetén nem állt fönt 2-(3?) olyan tényező, ami alapjaiban határozza meg aktuális alanyunkat.

Az egyik természetesen a szuperhősfilmek aranykora. Brad Birdnek az alapötletét még 1999-ben hessegette el magától a Warner, miután a Szuper haver csúfos mozis bukása után nem kívántak kockáztatni. Ugyanebben az évben forgott az első X-Men, melynek sikere megnyitotta az utat a Pókembernek, amely 2002-ben már kimondottan képregény diadalként  lett elkönyvelve (a mutánsok kevésbé). Ettől kezdve a 2008-as „dupla robbanásig” jöttek ki azon modern szuperhős próbálkozások, amik ma már kissé elkülönülnek. Alapnak kellettek ugyan, de két Pókemberen kívül egyik sem volt igazán átütő. Élőszereplősen.

Ebből az érából ugyanis a hirtelen jött Hihetetlen család kritikai visszhangja nagyjából zárójelezett mindent (talán csak a Batman: Kezdődik!-et nem), miközben inkább volt egy családdal játszó Bond homage, mint igazán klasszikus szuperhős kaland. Nem az eredetek, nem egy tágabb univerzum, nem a képességek voltak előtérben, hanem a família dinamikája és a történet alapszituációja. Már kezdőfilmként, nulláról letett egy olyan mikroverzumot, amit az MCU-nak a Polgárháborúig nem nagyon sikerült. Fajsúlyos kérdések az igazságos elvek és a megkérdőjelezhető törvények közötti ellentmondásból. Mindezt animációban.

Tizennégy évvel később egy olyan világba érkezett a folytatás, amely többé-kevésbé felnőtt az első részhez, mégis az időzítés (meg a 2019-ről való előrehozás) és a főhősnek előléptetett Nyúlányka csak egy divathullámot meglovagló tutifix üzletnek látszhat. Egy olyan világba, ahol már nem hisszük el, hogy Bird amúgy nem volt képregényfaló gyerekként és nem a Fantasztikusokról mintázta Parr-rékat (mert amúgy így van, a képességét mindenki egy átlagos család sztereotípiájából kapta), és persze azt sem hisszük el, hogy a csajok csak úgy véletlenül kerültek előtérbe. Így lett Irdatlanék egyik új főgonosza a közösségi média. De egy valami változatlan: a Warner azóta is kétes döntéseket hoz a műfajt illetően.

Szóval bárrmennyire is a metoo-nak meg a Marvel(-Disney) sikereknek tűnik a Hihetetlen család 2 léte, nem az. (Lasseter ügye meg teljesen más.) Brad Bird csak akkor és azt a filmet csinálja, amit nagyon akar. Star Wars rajongóként dobta vissza Az ébredő erő rendezését a Holnapolisz miatt. Mert az eredetiséget akarta. Hiába ordított folytatásért a család, nem akarta átadni másnak a franchise-t, és csak azt a történetet megfilmesíteni, amit ő is elég erősnek tart. Üzletileg biztosan nem érte meg egy ekkora lyuk, bárhogy alakult a filmipar.

Így aztán az időzítés csak a véletlen műve, logikus is úgy felépíteni egy családorientált trilógiát, hogyha az első rész a fiúkról szólt, akkor a második legyen a lányoké (hogy harmadikra aztán kiegyenlítődjön egy szép fináléban az egész). Míg 2004-ben Bob hősködése és Will versenyszelleme jelentette a legnagyobb problémát, addig most Helent látjuk akciózni és Lana fiúzása jelenti a gondokat. Meg persze a matek és Furi.

Apropó, Furi! A film feltételezi nézőjéről azt, hogy látta az első részhez kijött kisfilmet, ez különösen a nyitójelenetben érződik (ami az egyik legfontosabb mellékszálat bikázza be), így a biztonság kedvéért berakom ide, de easter egg szinten jól jön a többi kiegészítés is.

Ami viszont 2018-ba helyezi a film szellemiségét, az a roppant erős médiakritikája. Egy jókora pofont levág a mai közösségi hálókra is levezethető Petőfi idézetre, miszerint: „Nem minden igaz, amit az interneten olvasol.” Persze a filmben internet nincs, még mindig abban a technikailag fejlett, popmás díszletekben vagyunk, ahogy az emberek a jövőt képzelték a két világháború között. Így aztán a TV-knek van az a népmozgató ereje, ami ma a net. Talán ismeritek az ide leginkább vágó képet…

Alapvetően úgy szoktam felépíteni a kritikákat, hogy végigveszek pozitívumokat, majd negatívumokat. Ez itt megdől, ugyanis az egyetlen komoly hibája a filmnek: a gonosz kapcsán lévő fordulat. Az ugyanis nagyon bárgyú, szinte azonnal kitalálható. Ha nem is konkrétan, de könnyen behatárolható és a gyanús megérzésre pár momentumával még a film is bőszen rásegít. Minimális meglepetés ugyan lehet, de túl sokáig rejtegetik ezt ahhoz, hogy úgy működhessen, mint Öcs..azazhogy Irdatlank…pardon! Szilánk esetében.

Nála az első árnya sokat sejtető, Jáksó hangja leleplező volt, de míg vele egy gonosszá vált wannabe Robin eltévelyedését láthattuk, itt sokkal sablonosabb a kivitelezés. Nincs árnyék, a hang is torzított (ez mondjuk jó!), de míg ott nem akarták az egyértelműt mélyen rejtegetni, itt ezt túl komolyan vették. Cserébe a leleplezéséig az eszméi úgy-ahogy állják a sarat, kissé mintha V-től kaptak volna ihletést, de stop, állj! Birdnél ezek többnyire véletlenek. Az új hősök meg inkább merch-re készültek: bár felszínesek, a film sem akar többet kezdeni velük.

A másik dolog, amibe páran beleköthetnek majd, azok a különböző megidézései az első résznek. Vagy beállításokban, vagy dramaturgiailag erős hasonlóságok mutatkoznak az előddel, de szerencsére ezek nem mennek át kínosba. Van, ami visszatérő poénra épít (akár lecsapja, akár nem), van, ami csak egy vigyort akar előcsalni a két rész között felnőtt generációból és van persze egyértelmű fanservice is (Nick Fury!). De hála az égnek egyik sem megy el odáig, hogy megmagyarázzák Parr-rék családnevét azzal, hogy ők egy pár…

Cserébe minden másban ugyanolyan, vagy talán még jobb is, mint az első. Technikailag simán felveszi a versenyt bármelyik szuperhő… bármelyik blockbusterrel! Birdre jellemző, hogy úgy animálja a dolgokat, mintha az egy tényleges forgatás lenne, csak éppen ebben a környezetben még az untig ismert városmegmentés ábrázolása is sokkal természetesebb, mint akármelyik élőszereplős társánál. Oké, TALÁN Joker kórházrobbantása egy szinten van.

Miközben akcióban nagyot fejlődtünk, a Bond hatás sem hagyott minket el. A három veterán hősnek saját (ének)témája van, akadnak bőven kémkedős jelenetek is, csupán azzal, hogy nem egy tipikus Bond gonosz az ellenség és három nagy, betonvárosban történnek az események egy sziget helyett, az egész látásmód közeledett a képregényfigurákhoz. A film végén Bob és Helen régi városát mentik meg, az elején ugye ahova költöztek, a köztes időben pedig egy Chicago-Detroit keveréket látunk. Nagy különbség nincs köztük, de lehet értékelni, hogy nem New York az alapja mindennek (ez a Hős6osnak is jól állt). Oké, Helen pókemberes-batmanes mozgáskultúráján ez nem változtat, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A mocija és az első bevetése félelmetesen kreatív, szóval bőven megbocsátható a dolog.

Az akciókhoz vágásban, „operatőri munkában” és persze zenében is nagyon igazodni kellett, Michael Giacchino pedig noha olyan igazán dúdolható új témát nem varázsolt fülünkbe ezúttal és nem is annyira érzelmes, mint az Agymanóké, de simán az idei legjobb score ez. Bár filmen kívül kevésbé hallgatható, mert túlságosan simul a jelenetekhez, de ez hol baj?

Végül pedig picit még a kémiáról, a dialógusokról és a poénokról pár szót, de inkább menjetek megnézni a filmet. A humor épp annyira van használva, amennyire kell, nem változtattak az első tökéletességén, a nagyobbakat mondjuk többször hallottam kacagni, pedig popkult utalás alig akad. A családtagok közötti viszonyrendszer ábrázolása talán még jobb (de mindenképp frissebb), mint az első részé. Persze ezt olyan párbeszédek is elősegítik, amik alapján hiába animációs mindenki, tényleges kémiáról beszélhetünk a karakterek között. Itt megragadnám a minőségi szinkron és magyar szöveg dicsőítését is, a Verdák trilógia szójátékain kívül az egyik legjobb magyar hangsávról beszélhetünk, amit Pixar film kapott. (Démonitor!)

A Toy Story 3-ig nem hibázó Pixar két közepes és egy gyenge fracnhise film után a Verdák 3-mal és a Hihetetlen család 2-vel már ellendítette folytatásfilmjeinek arányát a kifejezetten jó és a hibátlan mestermű irányzatba (4-3), így kezdi magáról lemosni az átkot, ami egy tök fölöslegesnek ható Toy Story 4 előtt a lehető legjobb időpont erre. A Hihetetlen család 2 valahol a fenti két megfogalmazás közé esik, de az első is sokadik nézésre válik teljessé, ha pont olyan időben látja az ember. És miért pont ebben nem folytatná elődjét az újszülött?

Viszont Parr-rék ezek után nem csak a stáblista végi apró utalás miatt érdemelnék meg a maguk trilógiazáróját. Úgy lenne igazán kerek egész a történetük, ha – akár időugrással – végre egy teljes film ötűk KÖZÖS kalandjáról szólna egy olyan világban, amit a 2. rész vége megteremt.

Csak ne 14 évet kelljen várni rá!

 

(A film előtti rövid, a Bao egy elég szép történetté kifutó, addig azonban igen beteg ötletet végigvivő sztori, némi technikai demózással vegyítve.)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Fotók a 10 éves Breaking Bad stáb osztálytalálkozójáról
Következő cikk A Kisasszonyok újabb remake-je többek között Meryl Streeppel erősít