C’mon C’mon – Az élet megy tovább (C’mon C’mon), rendezte: Mike Mills, szereplők: Joaquin Phoenix, Woody Norman, Gaby Hoffmann, amerikai filmdráma, 109 perc, 2021., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gyerekszáj
Joaquin Phoenix képes a legegyszerűbb karaktereknek is olyan mélységet adni, hogy az valami elképesztő, ezt teszi a C’mon C’mon országjáró agglegény riporterével is, akinek unokaöccsére kell vigyázni a tervezettnél jóval hosszabb ideig. A színész újdonsült apaként készült a szerepre, bár filmbéli partnere alaposan feladja a leckét. Nagyon szép film, nézzétek! 
Johnny (Joaquin Phoenix) az Egyesült Államok nagyvárosait járva gyerekekkel és fiatal felnőttekkel készít interjút, melynek során – többek között – arról beszélnek, hogyan élik meg a jelent és képzelik el a jövőt. A hallottakat személyes gondolatokkal egészíti ki. Testvérével, Vivvel (Gaby Hoffmann) anyjuk halála óta nem beszéltek, most viszont a nő jelentkezik és elmondja, hogy férjének, Paulnak (Scott McNairy) mentális problémái vannak, már nem is élnek együtt. Meg kéne látogatnia őt, de nincs kire hagynia fiúkat, a kilencéves Jesset (Woody Norman). Johnny bevállalja a fiút, de mikor kiderül, hogy Paullal a vártnál nagyobb a baj és Vivnek tovább kell maradnia, magával viszi unokaöccsét New Yorkba és New Orleansba.
Jesse valóban furcsán viselkedik, az igazat megvallva, a furcsa jelző helyett sokszor az ijesztő lenne a megfelelőbb. Öntörvényű, akaratos, emellett hihetetlenül kíváncsi és érdeklődő, összetett és zavarba ejtő személyiség. Ragaszkodik a megszokott dolgokhoz és „rituálékhoz”, aminek nagyon nehéz megfelelni, pedig Johnny valóban keményen próbálkozik. A feszültséget némileg enyhíti, amikor kiderül, hogy borzasztóan érdeklik a hangok, ezért mindent felvesz, amivel – legalábbis egy időre – leköti magát. Aztán ahogy minél több időt töltenek együtt, a kényszerűségből egy egészen jól működő és mindkettőjük számára tanulságos nagybácsi-unokaöcs kapcsolat alakul ki. 
Rengeteg kibeszéletlen dolog van, de a férfinek hozzá kell szoknia, hogy most elsősorban nem ő kérdez, a gyermeki kíváncsiság pedig nem ismeri azt a kifejezést, hogy diszkréció. A kérdésekre válaszolva Johnny újra értékeli az életét, a múltját, a környezetéhez és saját magához való viszonyát, a még elérendő célokat és ennek az egésznek az értelmét. Újra megtanul kötődni valakihez, felelősséget vállalni valakiért és szeretni valakit, de Jesse is rengeteget kapacitál a dologból, ahogy válaszokat kap arra, miért is olyanok vele a szülei, amilyenek. Közben persze zajlanak az interjúk is, megtudhatjuk, hogy mit gondolnak az „alanyok” a világról, a háborúkról, a környezetszennyezésről, a globális felmelegedésről, a rasszizmusról és hasonló dolgokról (ezek az interjúk a film legvégéig, a stáblista alatt is mennek). 
A fekete-fehér film road movie is, meg nem is, mert bár a szereplők városról városra járnak, a lényegi dolgok akkor történnek, amikor megállnak valahol. Ugyanakkor, mint a legtöbb filmbéli utazásnak, ennek is van egy térbeli, illetve egy egzisztenciális vetülete, vagyis az A-ból B-be való eljutás kettős értelemmel és tartalommal bír. Mike Millst forgatott dokumentumfilmet az elektronikus zenét játszó francia Air duóról, csinált Pulp antológiát, rövidfilmet Martin Gore-ral és videoklipet Moby Play című számához, majd az első nagyjátékfilmjéért, az Ujj-függőért Arany Medvére jelölték. Christopher Plummer a Kezdőkben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott, a Huszadik századi nőkért pedig Oscarra jelölték a forgatókönyvíró-rendezőt, aki gyakorlatilag folyamatosan szállítja a minőségi produkciókat. Ez a filmje a Telluride Filmfesztiválon mutatkozott be tavaly ősszel, majd a legrangosabb fesztiválokon megérdemelten sikerült begyűjtenie számtalan jelölést és díjat. Mills filmje időnként tényleg olyan, mintha egy zenekart kísérnénk turnéra, miközben mélységesen emberi és őszinte, köszönhetően a színészeknek és részben annak, hogy az alkotók személyes történetei is helyet kaptak benne.
Sajnos eme nagyszerű film mögött nem áll nagy stúdió, így a hazai forgalmazás is a „kicsikre” hárul, pedig az A24 olyan filmekkel örvendeztetett meg minket az elmúlt években, mint a Holdfény, a Lady Bird, a Fehér éjszakák vagy A világítótorony. Nem könnyű a függetlenek élete, most meg különösen nem az, de ezek az alkotások mind a mondanivaló, mind pedig a megvalósítás terén olyan művészi színvonalat képviselnek és olyan élményhez juttatják az embert, amit sokáig nem felejt.
Phoenix sokadik alkalommal bizonyítja, hogy generációjának egyik legtehetségesebbje, de az angol Woody Norman is nagyot alakít (aki a forgatáskor még nem is volt 9 és az amerikai akcentust is el kellett sajátítania), tehetsége megkérdőjelezhetetlen, amit a BAFTA-jelölés is igazol. 5 éves kora óta színészkedik és már van egy filmje, amit executive producerként jegyez, a hozzáértők fényes jövőt jósolnak neki a filmszakmában.
Nem én leszek az egyetlen, aki leírja, de a plakát is telitalálat, egyszerűen imádom, gyűjtőként egyértelműen nálam van a helye. 
[…] Puliwood, Hetediksor, […]