A menü (The Menu), rendezte: Mark Mylod, szereplők: Anya Taylor-Joy, Ralp Fiennes, Nicholas Hoult, amerikai horror-vígjáték, 107 perc, 2022., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Kicsim, nézd hova hoztalak!?
Puccos étterem egy szigeten, gazdag vendégek, profi személyzet és egy maximalista, ám kissé neurotikus séf. A menü fantasztikus, hosszú a várólista, nagyon nehéz bejutni, de vajon tényleg minden pénzt megér? Az Utódlás, Trónok harca és a Shameless-Szégyentelenek rendezőjének filmjében az illusztris vendégek egy véresen komoly színjáték szereplőivé válnak, ahol már nem esik olyan jól a desszert. Furcsán szórakoztató, nem tökéletes, de Ralph Fiennes, Nicholas Hoult és Anya Taylor-Joy játéka megér egy Oscar-gálát. 
12 ember. Ennyien részesülnek abban a hatalmas megtiszteltetésben, hogy nem kevés pénzért elviszik őket egy szigetre, ahol a méltán világhíres Slowik séf (Ralph Fiennes) állít össze nekik egy teljes menüsort, melynek elfogyasztása órákat vesz igénybe. Ide érkezik meg Tyler (Nicholas Hoult) is, aki igazi gourmet és már attól elélvez, ha kiejted előtte azt a szót, hogy szuvidolás. Kisérője a bájos Margot (Anya Taylor-Joy), aki az utolsó pillanatban ugrott be valaki más helyett és láthatóan nincs elájulva attól, ami a vacsora folyamán vár rá. Rajtuk kívül van még itt színész (John Leguizamo), ételkritikus (Janet McTeer), öreg és fiatal, új és visszatérő vendég, de ami közös bennük, hogy ezt az emlékezetes és drága vacsorát mind megengedhetik maguknak. Nem könnyű bejutni, annyian várnak erre a magasztos eseményre, ráadásul alapfeltétel, hogy senki nem jöhet egyedül.
Ami elsőre feltűnik, az a titkolózás (ne menj arra, ne nézz oda, ne fotózz, ne nyiss be, ne tedd, ne mondd ki, ne említsd stb.), mindenki üljön le az asztalához és lehetőleg minél kevesebbet kérdezősködjön. Nem csak a vendégek, mi is feszengünk egy kicsit, igaz, mi valamivel kevesebb pénzt hagytunk a jegypénztárnál és a büfében, de minden olyan furcsa és inkább ijesztő, mintsem izgalmas, a vendégek meg inkább tűnnek fogolynak. Kifizették az élményt, jár nekik a műsor és a teljes menüsor, melynek elkészítése igen nagy pontosságot és fegyelmet kíván. Valahol tehát érthető ez a feszes tempó, a kedvesség és türelmesség mögött meghúzódó ideges összpontosítás és elfojtott érzelmek a személyzet részéről. Vannak ugyanakkor apró és kevésbé apró, nyugtalanító jelek, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. Slowik a meghívottak listáját ugyanazzal a profizmussal állította össze, mint a rájuk váró fogásokat, oka van annak, hogy most éppen ők vannak itt. Margot azonban egy hibás tényező az egyenletben, akinek semmi keresnivalója itt és bizony ennek még súlyos következményei lesznek. 
A vacsora során elszabadul a pokol, a menü nem csak a vendégek gyomrát fogja megfeküdni, görbe tükröt tart nekünk a séf, akivel láthatóan nincs minden rendben. Konyhaművészetnek nevezzük, amit csinál, de vajon a művésznek van-e beleszólása abba, hogy kinek adja el a művét? Érdemes-e és egyáltalán, van-e értelme azzal foglalkoznia, hogy a vevők megérdemlik, megszolgálták-e a művészetét? Az étel ráadásul egy különleges dolog, mert nem igazán lehet közkinccsé tenni, múzeumok, befektetők, kereskedők nem vásárolnak ételeket, az ételek soha nem lesznek kiállítva, hogy mindenki szabadon gyönyörködhessen bennük (miután kifizette a belépő árát természetesen).
A művész-mű-közönség kapcsolata rengeteg filmben előjön, hol bonyolultabb, összetettebb, hol pedig egyszerűbb, letisztultabb formában. Többségük fel is teszi a kérdést, bünteti-e a művész a közönséget a művein keresztül, formálhat-e róluk véleményt, az arcukba mondhatja-e, hogy kifizettétek, vigyétek, de soha nem fogtok eljutni oda, hogy értékelni is tudjátok?
Mint mindenkinek, nekem is vannak gazdag ismerőseim és mint mindenki, én is a fejem szoktam fogni, amikor szembesítenek a problémáikkal. Időnként elgondolkozom azon, mennyire lenne más az életem, ha gazdag lennék és mivel nem vagyok és soha nem is voltam az, mindig ott lyukadok ki, hogy valószínűleg ugyanígy élnék, csak mindenből drágábbat vennék. Ez persze nem igaz, elkölteném egy csomó olyan dologra, amire más azt mondaná, felesleges hülyeség. Jól tudom azt is, hogy senki nem jár a Mekibe, mert ott csak szemetet szolgálnak fel, kérdés, akkor miért nincs soha a parkolóban hely és miért kell fél órát várni egy sajtburgerre. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk, tartja a mondás és talán az sem véletlen, hogy ennyi szavunk magára az evésre. 
Ettem már drága ételt, amitől jól is laktam, szerencsére olyat még nem, amitől éhes maradtam, mert azt úgysem tudnám megfizetni. Ahogy mindig lesznek olyanok, akik 100 milliós autócsodákkal furikáznak, úgy olyanok is, akik hajlandóak egy vagyont kiadni néhány nagy műgonddal elkészített és a tányéron elhelyezett falatkáért, amivel, ha nem is laknak jól, de legalább elmondhatják, mennyibe került. Egyértelműen az irigység beszél belőlem és természetesen én ezt nem érthetem, mert igénytelen vagyok. Amíg valaki fizet ezért ennyit, addig el is készítik neki. Kereslet, kínálat, így megy ez, amióta világ a világ. Persze időnként meg kell adni a módját, ezt nem vitatom, hiszen tényleg ne csak arról szóljon az egész, hogy hajtunk és hajtunk a sírig, közben pedig gyorsan bekapunk valamit, meg azért a nagyi hétvégi töltött káposztáján kívül is van élet.
Azt pedig, hogy mi a különbség a veleszületett elegancia, kifinomultság és jómodor, valamint a kényszeres magamutogatás és a felkapaszkodott kivagyiság között, nap, mint nap láthatjuk. Kutyából nem lesz szalonna, persze egy jó séf bármire képes. A menü egy horrorba hajló pszichothriller, melyből nem hiányozhat a humor, a maró gúny, a dráma és az éles társadalomkritika. Ugyan hiányzik belőle az európai művészfilmek komplexitása, ötletgazdagdagsága és árnyaltsága (pl. A szomorúság háromszöge), de azért odacsap az asztalra rendesen.
A néző feszeng, mert bár jóérzésű és egészséges lelkű emberként a pokolra kívánja a képmutató és fennhéjázó gazdagokat, azért mind az egyéni, mind pedig a társadalmi, illetve az azon túlmutató, „felsőbbrendű” igazságszolgáltatásnak is megvan a maga módja. Klímaaktivistaként sem jutna senkinek eszébe egy Van Goghot leönteni paradicsomlével – mondván, ha nem lesz mit enni, akkor mindez semmit sem fog érni -, amikor megteheti ugyanezt ezt üveglappal is, amit elé helyeztek, pont ebből a célból. Hülyeségre vagyunk programozva és ehhez következetesen tartjuk magunkat a sírig, de ha gazdagok vagyunk, legalább ehetünk hozzá egy jó kis jávorszarvas sajtot. 
