Amitől félünk (Beau is Afraid), rendezte: Ari Aster, szereplők: Joaquin Phoenix, Nathan Lane, Amy Ryan, Stephen McKinley Henderson, amerikai-kanadai-finn horror-vígjáték, 179 perc, 2023, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Libidóművészetben lubickolva
Az Amitől félünk egy nagyot vállaló, három órás borzongatás, egy sokkoló művészfilm, ami rengeteget kíván fogni. És ez sikerül is neki, de a sok elem darabjaira hullik a szemünk előtt, majd a belezuhan egy útszéli pocsolyába, amiben már nem érdekes turkálni. Úgy is tudjuk mi van benne: a világ mocska, ami örül, hogy elfedte a víz.
Ari Asternek két nagyjátékfilm elég volt ahhoz, hogy sztárrendező státuszba kerüljön. A szerzői horror egyedi látásmódú alkotóit mind a kritikusi, mind a közönség is éljenzi az utóbbi évtizedben, tehát Alex Garland és Jordan Peele mellett ez a harmincas évei közepén járó rendező is nagy rajongótábornak örvendhet. Joggal, mert a családi traumákat feldolgozó Örökség, és a párkapcsolati leválást igen hatásosan bemutató Fehér éjszakák nagyon erős alkotások, amik egyszerre tudják a horror műfaj kedvelőit lenyűgözni a legkevésbé sablonos megoldásaikkal, és a történetben valódi mély emberi sorsdrámákat kereső nézőkkel is el tudja fogadtatni a retinába égő felkavaró jelenetek létjogosultságát a belső folyamatok hathatós ábrázolása érdekében.
Aster rendezői életműve számos rövidfilmmel kezdődött, és a soron következő projektjéhez a Beau c. 2011-es darabjához nyúlt vissza, ami 7 percben meséli el egy idegbajos férfi anyjához tett látogatásának kudarcba fulladását. Ebben Beau a nyitott lakásajtóból visszaszaladva valamiért arra eszmél, hogy ellopták az otthona előtt hagyott bőröndjét és a lakáskulcsát, és szégyenszemre így esélye sincs elérni a repülőjét a rég várt utazáshoz. Izgalmas alaphelyzet, de lehet-e ebből a 7 percből érdemi 179-et alkotni úgy, hogy ne érezzük magunkat csőbe húzva? Jelen állás szerint egy saját sikereitől megrészegült rendező kameráján keresztül nem.
A történet szerint adott nekünk Beau Wassermann, aki meglett felnőtt férfiként még mindig édesanyja, Mona Wassermann hatása alatt áll, és a korábban említett rövidfilm történetéhez hasonlóan képtelen meglátogatni őt Wassertonban. Tehát a német eredetű családnévvel rendelkező „Vízöntő” Úr nem jut el Vízivárosba, de közben imád kádban fürdeni, ahogy a film egyes karakterei is különös kapcsolatot ápolnak ezzel a folyékony elemmel. Van aki spontán ugrik medencébe, van aki eltökélten akar falfestéket inni, illetve az egyik szereplő képes gond nélkül elhagyni egy óceánjárót a tenger közepén. A történet kibontakozásában főhősünk is komoly drámákat él át világát elárasztó áradás, és csónakon való reménytelen hánykolódás közben. A szimbolika adott, csak nem mindegy, hogy egy élővilágban gazdag óceánt, vagy egy rothadó kanálist takar a víztömeg, amibe a mozgókép belerángat minket. Utóbbira nyilván komolyabb esély van egy horrorfilm kapcsán, hiszen tudja az ember, hogy nem a National Geographic legújabb mélytengeri IMAX dokujára vett jegyet, de a rendező korábbi filmjei már bemutatták, hogy kemény és kegyetlen hangulatokkal is lehet tartalmas, mély beszélgetéseket ösztönző filmeket létrehozni. Viszont Aster az Amitől félünkkel bebizonyította, hogy ő ha elengedi a gyeplőt, akkor munkája bár David Lynch-et próbálja majmolni, ha rémálmokról van szó, csak szeretne olyan kifinomult lenni sorsdrámában, mint Darren Aronofsky, és nagy lendülettel tud eltapsolni 35 millió dollárt egy rétegfilmre, amiről maximum az elhivatott bölcsészhallgatók fognak elemzéseket írni pár évtized múlva.
Az Amitől félünk egy négy felvonásos rémálom, olyan fajta, amiből a szereplőnk az egyik hátborzongató álmából csak a másik még szörnyűbbe tud belesodródni. Ezt erősíti az a geg is, hogy lényegében csak különböző pizsama variációkat hord a film során. Beau körül olyan dolgok történnek, amik teljes mértékben szürreális, groteszk és abszurd hatást keltenek a nézőben, aki próbálja megkérdőjelezni azt, hogy mi a valóság, és mi az, ami csak az ő képzeletében zajlik. Ez eleinte a rengeteg képtelenség miatt kacagásra késztető jelenetet szül. Mivel a film azzal indít, hogy hősünk meglátogatja a pszichológusát, aki új gyógyszert ír fel neki, könnyen hihetjük azt, hogy a szer mellékhatásainak a pszichés betegre gyakorolt hatását látjuk őrületes képekbe csomagolva, annak minden eszementségével együtt. Ezt az állapotot szuggesztív filmezéssel, és szándékosan nagyon groteszk humorral tárja elénk Aster, miközben folyamatosan keressük a fogódzókat a látottak kapcsán.
Joaquin Phoenix nagyon erőset alakít a főszerepben, a film első egy órájában teljes az azonosulás, elképesztő beleélni magunkat abba, hogy milyen lehet egy zavarodott elme szemszögéből figyelni a folyamatos fenyegetésekkel teli valóságot. Beau Wassermann számára otthona, a lepukkant nagyvárosi negyedben álló bérház és környéke egy urbánpszichológiai posztapokaliptikus csatatérként jelenik meg. Itt az utcai kéregető gyilkos ösztönökkel rohan felé, amint megpillantja, a szomszéd boltos csak azért rá akarja hívni a rendőrséget, mert lassan fizet az apróval, és a hírekből megismert vad késelő pszichopata minden percben valahol a közelben ólálkodik, arra várva, hogy kibelezze. Ezek a jelenetek a film legerősebb pillanatai,mert aki töltött már huzamosabb időt Budapest, vagy hasonló milliós város gettójában idegenként, az pontosan átérzi a látottak alapján, hogy milyen lehet egy pszichésen labilis embernek egy ilyen brutális közegben. Közben Phoenix játéka Anthony Hopkins Az apa c. filmben nyújtott Oscar-díjas alakításához ér fel, amiben szintén teljesen belső nézetből látjuk egy demens férfi küzdelmeit a hétköznapi helyzetekkel. A többi szereplőt játszó sztár is odatette magát, Aster a színészvezetéshez jól ért, de egy jó filmhez nem csak erős alakítások és emlékezetes jelenetek kellenek. Mert ezekben nem szűkölködik az Amitől félünk, van is rá ideje.
Az Amitől félünk legfőbb hibája, hogy túl van rendezve. Nincs érdemileg műfaja, csapong a horror, a pszicho-dráma, a vígjáték, a családi dráma, az animációs film és túlélőfilm között. De amíg az ehhez hasonló zsánerkavalkádot a tehetséges távol-keleti rendezők egy zamatos levessé tudják összefőzni, addig itt folyamatosan hullik szét a koncepció, és marad egy didaktikus rémálom film a fel nem dolgozott anya-fia kapcsolatok lélekölő pusztításáról. Mindez megfelelő arányérzék nélkül lenyomva a torkunkon. Olyan ez, mintha a rendező egy anyakomplexusba beleőrült ember botrányos viselkedésű terápiás szalagjait vágta volna össze, majd óriási költségvetéssel vitte volna filmre, hogy átadja kontextus nélkül a fájdalmat és szenvedést, hátha ettől együttérzünk majd szerencsétlennel. Ilyesmit Lars von „aviláglegjobbrendezőjevagyok” Trier szokott művelni, az ő rajongói ebben a filmben is kedvüket fogják lelni.
Aster annyiban könnyelműbb a dán művészfilmes nagyágyúnál, hogy a ritmusérzéket nem tartotta fontosnak az Amitől félünk alkotása közben, és emiatt a film végére még azt az amúgy érdekes drámát is lerombolja, amit az első felében felépített. Utoljára a 2017-es Az első részénél éreztem azt, hogy egy film 10/10-esnek indul, de félóránként esik egy pontot, és az igazi veszte, hogy három óra hosszú, tehát a saját súlya alatt a középszerig süllyed. Anno az Az csak annyit ért el ezzel,, hogy egyszerűen nem érdekelt a második rész, itt viszont úgy érzem, komolyabb a tét. Amitől félnünk kell igazán, az Ari Aster egója.
A filmet gyártó A24 stúdió különleges helyet foglal el Hollywoodban. Ők képviselik a független, szabad szellemű filmezést a pénzéhes, producerek által vezérelt álomgyár falai között, akárcsak a Soderberghet és Tarantinót is felfedező Miramax a ’90-es években. Az Akadémia eddig is sok filmjüket elismerte, de a zsánerkavalkádot mesterien megvalósító Minden, mindenhol, mindenkorral igazi tarolás történt az idei Oscar-gálán, ami mutatja, hogy nagy szükség van konvencióktól mentes, egyéni látásmódú filmezésre. Az egyediség viszont nem mindig jár együtt valódi minőséggel. Az Amitől félünk erre jó példa.
Már a Fehér éjszakák is elkezdte megosztani a közönséget, de Aster ezzel a filmezési stílussal egyértelműen a tudatunk megerőszakolását tűzte ki célul, amit a film során egyre erősödő szexuális frusztrációk okozta képekkel külön kihangsúlyoz, egészen addig, hogy egy ponton már egy genitáliaszörnnyel is szembe kell néznünk. Ez a direktség szerintem teljesen felesleges és ez volt az a pont, ahol a film végleg kidobott magából. Ezután önmaga paródiájába fulladt az egész, amin a csalódottságom miatt érzett szomorú rezignáltságomban még nevetni sem tudtam. Pedig a nemiszerv fenevad nagyon mókásan, A Dolog című Carpenter klasszikust megidéző stílusban, praktikus effektekkel készült nagy műgonddal. De Hamvas Béla nyomán fontosnak tartom megkülönböztetni a valódi művészetet a libidóművészettől, és itt egyértelműen az utóbbival van dolgunk. Amivel amúgy Dunát, akarom mondani pocsolyát lehet rekeszteni. És ettől a posványba ragadástól a rengeteg beleölt kreatív energia sem menti meg Aster művét.
