Kötelező filmek: A nagy balhé

2008. szeptember 26-án hagyott itt minket Paul Newman, de hiányát 15 év után sem lehet megszokni. Csodálatos karrierje során számos briliáns alakítást láthattunk tőle, nehéz közülük csupán egyet kiemelni. A legszerethetőbb, legvagányabb karakterét választva egy olyan filmmel tisztelgünk a színészlegenda előtt, amelyben ismét Robert Redforddal az oldalán ajándékozták meg a mozirajongókat. Newman és Redford kettőse 1969-ben a Butch Cassidy és a Sundance kölyökben is remekül mutatott a filmvásznon, majd 1973-ban elvitték A nagy balhét is. Köszönet és örök hála érte George Roy Hill-nek, aki mindkét film rendezője volt. Newman vakító kék szeme, Redford csibész mosolya, a kettejük sármja zsigeri tehetséggel párosult, amihez egy csavaros, gondosan megírt forgatókönyv dukált.Számtalan bankrablást láttunk már filmekben, melyeket általában maszkban, fényes nappal, fegyverrel hajtottak végre, bízva abban, hogy a kamera semmi használhatót nem rögzített. Volt, aki a pénzszerzés erőszakmentes változatára esküdött, s inkább csak egy macskakaparással írt fecnit adott át remegő kézzel a pénztárosnak: „Csak semmi cicó, nálam van a stukker!” De, mint általában minden, ez is jobban működhet, ha a rablást a legapróbb részletekig megtervezik, vagyis a többet ésszel, mint erővel-elv szerint hajtják végre az akciót. Az ilyen típusú filmeket nevezzük heist filmeknek, amely tulajdonképpen a gengszterfilmekből nőtte ki magát. Arthur Penn 1967-es Bonnie és Clyde című mozija, vagy Norman Jewison 1968-as A Thomas Crown-ügy című alkotása kezdtek új életet lehelni a műfajba. 
Míg a klasszikus gengszterfilm a ’30-as években az erőszak kultuszát hirdette, glorizálva a törvényt megszegő hőst, s a legemlékezetesebb szerepeket olyan keménykötésű férfiak alakították, mint James Cagney, Gary Cooper, Humphrey Bogart, addig a heist filmek a szigorú tekintetű gengszterek helyett inkább szeretnivaló, zsivány karaktereket kerestek a főszerepekre.Ugyan nincs arra vonatkozó szabály, hogy mi minősül heist filmnek, vagy bankrablós-átverős filmnek, a közös nevező azonban mindig egy nagy rablás, vagy átverés és annak részletes kitervelése, gyakori klisé, hogy a szakma nagy öregje még egy utolsó, nagy dobásra készülve hajtja ezt végre, mielőtt végleg visszavonul, s ehhez általában legalább egy társra van szüksége. Pontosan ez a helyzet A nagy balhéval is.A történet a ’30-as évek Chicagójában játszódik (Newman 1925-ben-, Redford 1936-ban született, vagyis abban a korban, amikor ők még gyerekek voltak). Johnny Hooker (Robert Redford) kisstílű tolvaj, aki egy nagyobb összeget is képes egyetlen perc alatt eljátszani a rulett asztalnál. Köszöni, jól van, hiszen a stikliket mindig sikerül megúsznia, míg egyszer társával a chicagói maffiavezér „pénzszállítóját” kopasztják meg, ami természetesen nem maradhat büntetlenül. A kenőpénzért nyakában lihegő korrupt zsaru, Snyder (Charles Durning) lesz a legkisebb gondja, miután Doyle Lonnegan (Robert Shaw) megöleti Johnny társát, ő pedig megfogadja, hogy bosszút áll érte. Szövetségese a „szakma” nagy öregje, Henry Gondorff (Paul Newman) lesz, akinek nevét a legkisebb rendőrőrstől az FBI-ig mindenki ismeri. Gondorffnak kicsit még csiszolnia kell társa modorán és „szaktudásán”, hogy revansot vehessenek közös barátjuk haláláért. A két svindler végül csalókból, hamiskártyásokból, tolvajokból verbuválódott csapatával készül egy minden addiginál nagyobb átverésre. A film harmadik kulcsfigurája, Robert Shaw, aki Hollywood akkori nagy kedvence volt (Oroszországból szeretettel, A cápa, A halál ötven órája). Shaw-nak nagyon jól feküdtek az ilyen szerepek, morózus, karakán megjelenése, démoni mosolya Lonnegan karakterét is hitelessé tette, akárcsak bicegése, ami eredetileg nem a szerep része volt, a színész térdszalag-szakadása miatt sántított, de előnyére fordítva ezt beépítette karakterébe (lábmerevítőjét bő nadrággal sikerült elrejteniük).
A forgatókönyv briliáns, a néző az elejétől fogva be van avatva, de a cselekmény a legcsekélyebb mértékben sem kiszámítható, valahogy  mindig legalább egy lépéssel előttünk járnak, ráadásul belép a történetbe az FBI is, már úgy tűnik, hogy kénytelenek elárulni egymást, a konfliktus fokozódik, bonyolódik, s a sok kis átveréstől csak a végén rajzolódik ki a nagy terv lényege.Az alkotók a korabeli részletekre is precízen odafigyeltek, mint például a telefonok, a pénztárgépek, az automobilok, a dobtáras géppisztolyok, a fogadóirodák korhű díszletei, akárcsak Scott Joplin századfordulós ragtime feldolgozásai, amelyért a zeneszerző, Marvin Hamlisch az Akadémia díjában részesült. Szintén Oscar-díjat kapott Edith Head jelmeztervező is. A szereplők ruhatára valóban lenyűgöző, a krétacsíkos, háromrészes öltönyök, a puha kalapok, a nadrágtartók, a fényesre suvickolt elegáns cipők különleges bájt és eleganciát kölcsönöznek a filmnek.
A rendező, George Roy Hill az 1930-as évek stilisztikai technikáját használva egy olyan Universal Picture Art Deco logóval indít, amelyet a stúdió 1936-1946 között alkalmazott (a logó többször megújult). A Universal Picture felirat a csillogó földgömb körül kering, körülötte csillagokkal, a film egyes fejezeteit pedig gyönyörűen illusztrált feliratokkal választotta el egymástól.A 46.Oscar-gálán A nagy balhé hét Oscar-díjat nyert (a legjobb film, a legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv, látványtervezés, jelmeztervezés, eredeti filmzene, vágás) és összesen 10 kategóriában jelölték. A legjobb film díjáért többek között az év legsikeresebb mozijának számító Az ördögűzővel együtt indult, de valószínűleg csak kevesen fogadtak volna rá, hogy a szobrot A nagy balhé veheti majd át.
Egy nagyon szórakoztató és nagyon szerethető film, a szesztilalommal átitatott békeidők, az illegális csapszékek és a gengszterek aranykorának talán legklasszikusabb lenyomata, fordulatokban gazdag forgatókönyve, vagány nyelvezete, frappáns dialógusai miatt a heist filmek etalonjaként is jegyzik. A műfaj azóta is kedvelt, az Ocean’s trilógia, Az arany markában, a Szajré, az Olasz meló mind erre a klisére épülnek, de Guy Ritchie is sokat merített A nagy balhéból, akár A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacső, akár a Blöff is ide sorolható, bár ő  jó angolhoz méltón inkább csak karikírozva (korántsem bántó módon) idézi meg ezt a világot.