Bob Marley: One Love, Rendezte: Reinaldo Marcus Green, szereplők: Kingsley Ben-Adir, Lashana Lynch, James Norton, Micheal Ward, Michael Gandolfini, Sam Palladio, Anthony Welsh, Tosin Cole, amerikai életrajzi film, 107 perc, 2024, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
I and I, avagy a raszták minden embert egy egész részének tartanak
Ha jobban belegondolunk, az egyik legnehezebb műfaj az életrajzi film, és ezen belül is kitüntetetten komplikált olyan művet összehozni, ami nem újsághíreket vagy elfeledett sztorikat, hanem kultikus hírességeket, történelmi alakokat és/vagy művészeket választ témájául. Hiába a könnyű pénz (Marilyn Monroe, Steve Jobs, Jim Morrison vagy Abraham Lincoln mindenkit érdekel), majdhogynem végtelen narratíva, vélemény, értelmezés kering a közbeszédben az alakokról, így az alkotó könnyen kerülhet szinte feloldhatatlan dilemmák kereszttüzébe. „Személyes értelmezést adjak? Vagy tárgyilagosat? Hatalmas történelmi tabló legyen vagy intim (melo)dráma? Mit nyújtsak a rajongóknak-szakértőknek? És mivel veszem rá azokat is művem elfogadására, akik karakán módon más véleményen vannak?” A közelmúlt sokak által fiaskónak gondolt próbálkozása (az általam kevésbé szigorúan megítélt Napóelon) után ismét egy ikon életének játékfilmes adaptációjához van szerencsénk.
Amikor befejeztem a Bob Marley: One Love megtekintését, azon gondolkoztam (sok egyéb mellett), hogy hogyan maradjak hű a reggae-zenész életigenléséhez és pozitív üzenetéhez. Még ha ez hevenyészett megoldás is, de azt mondom: előbb beszélek a mozi negatívumairól, aztán pedig a pozitívumairól. A film is körülbelül hasonló módon van felépítve, a belháborúskodástól és puskaropogástól haladunk a világhírnév és a békekoncert felé – talán a film pechére.
Bob Marley a XX. század második felének egyik ikonja, személyében egyesül a Beatles és Nelson Mandela, popzene ritkán van ennyire politikus, politika ritkán ennyire populáris. A kettő idővel valahogy eltávolodott egymástól (manapság talán megint közelednek, lásd Krúbiék sikere), pedig elvileg mindegyik ugyanarról és ugyanazokhoz szólna, az emberekről és az emberekhez, ennek Marley a legnagyobb tanúságtevője. Az ő zenéiben még a szerelem is kiszabadul az önző individualizmusból vagy a lelketlen konzumerizmusból és szolidaritásra, sőt, összefogásra sarkalló humanista üzenetté válik.
A történet a politikai pártok által durván megosztott Jamaicában veszi kezdetét. A feltörekvő, hazájában már akkor ismert reggae-zenész együttesével békekoncertet készül adni, ám a közéleti klíma addig feszül, míg családját Amerikába küldi, jómaga pedig zenésztársaival Angliába disszidál, hogy békés körülmények között tudjon alkotni. Ezzel együtt pedig elindul a világhírnév felé is.
Mindenki törvénytelen aki uralkodni akar, állapít meg valami ilyesmit Marley a film nyitójelenetében, egy sajtótájékoztatón ülve. Jamaicai közállapotok és zene, a kettő feszültsége, nagyszerű kezdés. Hasonló modorban zajlik a film első szegmense, ami izgalmas és érdekes, viszont a disszidálás pillanatától kezdve szétesik a film. Karakterek jönnek-mennek, Marley-n és a feleségén kívül mindenkinek csupán egy-két jelenet jut. Kapkodjuk a fejünket (semmi újdonság, az ember ugyanezeket az infókat megkapja, ha bepötyögi Google-be a zenész nevét), világhírnév, turné, interjúk hada, smúzolások nyugat-európai előkelőségekkel. 
A karakán feleség, Rita, kiakad ezen, de hogy hogyan, miért, milyen indíttatásból, arra a film kapkodásának leple borul (mert nem elég a filozófiai sablonok pufogtatása, ennél azért többet várnánk a film három (!) (köztük Terence Winter, a zseniális Gengszterkorzó showrunnere(!) írójától). A nagy rohamban aztán csak a felszín marad, így a film átalakul Marley életének wikipédia-szócikk adaptációjává. Világhírnevet meghozó Exodus-lemez, bőrrák, afrikai protest-koncert, mindenen csak úgy végig rohanunk, semmiben nincs idő elmélyülni, hát még egy koherens koncepció alapján mélyíteni és kibontani a szegmenseket…
És ami talán a legszomorúbb, hogy a film elején elkezdett politikai szál a háttérbe szorul, már-már el is tűnik, ha nem mantrázná Marley folyton, hogy a zene és az üzenet egy és ugyanaz (ami, mondom, erős gondolat, de ez elég kevés). Nem látunk semmit a jamaicai zavargásokból, közönségbarát film, persze, felzaklató jelenetek nélkül (pedig az igazi békéhez és egymásra találáshoz széthúzás és szenvedés kell előbb, hogy megtapintsuk a dolgok valódi súlyát).
Ezek alapján, akár temethetnénk is a Bob Malrey: One Love-ot, ám azért nem ennyire apokaliptikus a helyzet. A zenés jelenetek (már amiket nem montázsban daraboltak széjjel) megsüvegelendőek, tényleg átjön valami a reggae mint stílus és világlátás filozófiájából, erre pedig rátesz egy lapáttal a rasztafári vallás bemutatása is – ha valami, hát Marley filozófiája, világlátása érzékletes és frappáns (igaz, ez sem túl elmélyített) bemutatást kap; nekem legalábbis megjött a kedvem utánaolvasni. (Lábjegyzet: hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy legalább említés szintjén minden idők egyik legjobb sorozatrészét, Steve McQueen Kis fejsze antológiasorozatának Lovers Rock című epizódját ajánljam.)
A másik amit kiemelnék, a színészek ízes jamaicai akcentusa, amit nem mindennap hallani, még egy poénos jelenetet is építettek rá – meg úgy en bloc is rendben vannak a színészek, Kingsley Ben-Adir hihetően táncikál a színpadon.
Összességében a Bob Marley: One Love nem egy túl emlékezetes darab. Semmiképpen nem förtelmes, nem arcba köpése sem a reggae-ikonnak, sem a nézőnek, egyszerűen egy „kimegy és bejön” film. Amivel elvan az ember, míg nézi, ám utána nem sok visszatérő emléke lesz belőle. Helyette talán a 2012-es Marley című doksifilm ajánlható.
