Hannah és nővérei, (Hannah and Her Sisters), Rendező-forgatókönyvíró: Woody Allen, szereplők: Mia Farrow, Dianne Wiest, Barbara Hershey, Michael Caine, Carrie Fisher, Maureen O’Sullivan, Max von Sydow, amerikai romantikus vígjáték, 107 perc, 1986, 12 éven aluliaknak nagykorú felügyelete mellett ajánlott!
Amikor Woody krisnásnak állt
Woody Allen gazdag életművében szerencsére jó néhány állócsillag akad, az 1986-os Hannah és nővérei az egyik ezek közül. Nem mellesleg a legjobb eredeti forgatókönyvért a harmadik Oscarját nyerte el a díjat sosem átvevő inkább klarinétozó legenda, míg Dianne Wiest (legjobb női mellkékszereplő) és Michael Caine (legjobb férfi mellékszereplő) ekkor még csak az első szobrocskáját. Egyszer ezt is kötelező látni, utána meg úgyis újranézed.
Woody Allenizmus
A vígjáték megújítója, élő klasszikus, bortány-bulvárhős, egyszemélyű toposz-gyáros. Egyesek szerint a XX. század második felének Charlie Chaplinje. Nem nagyon találni olyan alakot a filmtörténet szövevényes őserdejében, akiről nehezebb lenne újat írni, mint Woody Allenről. A komikusként induló, majd a 60-as évek végétől szinte évenként új filmmel jelentkező színész-író-rendező a szám szerint nyolcadik (!) filmjével (Annie Hall) robbant egy akkorát, ami 4 Oscar-díjat ért meg (és melynek árnyékában nem maradt kapacitás értékelni a szerző véleménye szerint alulértékelt másodikat: Fogd a pénzt és fuss! (1969), és ami után tántoríthatatlan rajongók hada követi egyre csak terebélyesedő, és úgy látszik, a kilencven felé közeledve sem lassuló életművét.
Évente olyan filmmel jelentkezni, amit az ember egyszemélyben ír, rendez, és még néha kisebb-nagyobb szerepet is vállal benne, hatalmas szellemi és fizikai megterhelés, szinte lehetetlen úgy végbevinni ezt a teljesítményt, hogy ne jelenjenek meg az ouvre-ben gyengébben sikerült produkciók. Ez Allennek sem ment, ám mégsem lehet életművét egy egyirányú görbével leírni, mivel időről időre (mind a mai napig) képes elismerést kiváltó alkotások szállítására, melyek néhanapján az Oscar döntőbizottságát is megjárják. Ennek ellenére észrevehető a kaptafa-jelleg. Ha az ember az Allen-filmek darálására adja a fejét, hamar beleütközhet ismerős karakterekbe, szituációkba, cselekményszövésekbe (és még néha a hollywoodi forgatókönyvekre oly jellemző hármas felosztás is feltűnő, az ember nézi az óráját, és a harmincadik percnél nem is számít másra, mint egy, a cselekményt más irányba terelő fordulatra). 
Vagy éppen lehet, hogy pont ez az Allen-filmek varázsa? Pont az a jó a filmjeiben, hogy mindegy, melyik évtizedből, milyen zsánerekből válogatunk, egypár toposzt holtbiztosan ismerősként fogunk üdvözölni? Elképzelhető. Elvégre mindegy, hogy Allen fő karakterét, a neurotikus értelmiségi csetlő-botló nagydumást önmaga, Owen Wilson, Joaquin Phoenix, Jesse Eisenberg vagy bárki más játssza, mindig szórakoztató visszatérni a figurához, mert remek párbeszédek és színészi alakítások hozhatók ki a karakterből. Vagy éppen: mindig jó ránézni a nagybetűs Város mint szereplő filmtörténetbeli ősképére, a felhőkarcolókkal teletűzdelt New York-i utcákon történő andalgásokra, a kávézókban ücsörgésekre, a parkokban romantikázásokra, melyek aztán minden második romantikus vígjátékon éreztetik hatásukat, és szerencsére olyan alkotókat is megihlettek, mint Noah Baumbach, Greta Gerwig vagy Sofia Coppola.
Ismerős elemek ezek, melyek ki-be járnak a Woody Allen-életműből, másutt filmeket, kliséket, egész életműveket növesztenek, hogy aztán visszataláljanak az évente gyarapodó Allen-filmográfiába és ismét hatni kezdjenek benne; így nyugodt szívvel kezelhetők popkulturális vándormotívumnak, nem csupán egyes filmek építőköveinek. Az embert pedig könnyen megnyugtathatja, ha egy ilyen kultúrális gócponton pihentetheti a szemét.
A már korábban is idézett (2015-ös) Filmvilágbeli portré írója, Csillag Márton három korszakra osztja Allen filmjeit: a zabolátlan kreativitás és műfajiatlanság évtizedére a ’60-as évek végétől a ’70-es évek végéig, a nagyvárosi párkapcsolati vígjáték-drámák korszakára a hetvenes évek végétől a ’90-es évek elejéig, illetve a szintén műfajhibridek vagy krimik időszakára, melyek az ezredforduló után már Európában készülnek. A középső, egyesek szerint Allen fénykorának tekinthető korszak egyik legékesebb darabja pedig jelen írás tárgya, a Hannah és nővérei, e remekül megírt, szövevényes, ám vicces és kedves „család-szkeccsfilm” (a családregény után szabadon).
A film felépítését Allen bevallottan Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjéből vette. Ebben szintén három év leforgása alatt játszódik a cselekmény, illetve az idő telését szintén egy ünnepnap jelzi (Bergmannál a Karácsony, Allennél a Hálaadás), melyek jól körülhatárolható jellegük miatt (családi összejövetel, ahol az összes szereplő jelen van egyetlen térben) egyfajta zanzásított összefoglalásokként is szolgálnak. Szóval a történet egy Hálaadás-napi családi összejövetelen veszi kezdetét, ahol megismerkedünk Hannah-val (Mia Farrow), Holly-val (Dianne Wiest) és Lee-vel (Barbara Hershey), a három testvérrel és az ő családjukkal. Hannah egyszerű és boldog életet él, jó feleség, jó anya és jó testvér; az ő totális ellentéte két húga: Holly az örökös útkeresésben lévő drogos művészlélek; Lee pedig a magányos ex-alkoholista, aki bonyolult viszonyba kezd…
A forgatókönyvet Allen Farrow-ról kialakult, idealizált képe inspirálta. „Nagyon kiegyensúlyozott, nyolc gyereke van [volt akkor], képes a karrierjéért is cselekedni, és még az anyjával és a testvérével is jó kapcsolatot ápol. Lenyűgöztek a képességei, és elgondolkodtam rajta, hogy milyen érdekes lenne, ha lenne két kiegyensúlyozatlan testvére.” – nyilatkozta a New York Times-nak annak idején.
A szerelemnek nincs normális útja
Allen a Hannah és nővéreiben leszámol a romantikus filmek legnagyobb hazugságával, nevezetesen, hogy a történet ott fejeződik be, mintegy azon a ponton van vége, ahol a főszereplők összejönnek (vagy véglegesen nem jönnek össze és sírnak, ahogy távolodnak egymástól). Mintha az elmesélni érdemes történet csupán a szerelem idejére korlátozódna. Az emberi kapcsolatok azonban (tán banális, de) sokkal bonyolultabbak annál, mint ahogy a romantikus filmek nagy mitológiája bemutatni kívánja nekünk.
A Hannah és nővérei a nagy sablonnal szemben azt meséli el, hogy 1. Hannah és volt férje, Mickey (Woody Allen), már rég nincsenek együtt, sőt, Hannah-nak már másik családja van, második férjével, Elliottal (Michael Caine) pedig boldogságban él…; 2. Holly csak keresgéli, de csak nem találja meg a hozzá illőt…; és 3. A félrelépő Lee úgy gondolja, hogy megtalálja élete párját a félrelépő férj személyében, ám….
A Hannah és nővérei pont attól tud érdekes és izgalmas lenni, hogy ugyan egy család keszekusza szálain keresztül több fajta szerelmi kapcsolatba nyerünk bepillantást, azok egyike sem alkalmazkodik a bevett sablonhoz, szinte „véletlenszerűen” jelennek meg a film bizonyos pontjain, így egyik sincs teljesen lezárva vagy elkezdve. Minimum három (de inkább több), párhuzamos és egyenrangú történet zajlik; nyitottak ezek, melyekből a mozi csupán felvillant egy pár évnyi időintervallumot.
Az élet is ilyen, hiszen itt sincs „befejezett” meg „elkezdett” szerelem. Valamiért összejöttél valakivel, egy ideig egy csónakban eveztek, majd, ha az élet úgy hozza, elváltok egymástól. Nem kell túldramatizálni, nem kell megváltást keresni, pláne nem kell a nagy Ő-t várni. A film is ironikusan áll ehhez, amikor a nagy spleen-ben, életközepi válságtól neurotikusan flangáló Mickey szájába adja a romantikus költőknek tulajdonított nagy érzelmek fejtegetését – és persze a tükrös zárókép sugallhatná, hogy a költőknek van igazuk, ám ne feledjük, egy feel good közönségfilmmel állunk szemben, ezért aztán kell a Happy End-zárókép (bocsássuk meg neki).
Nem kell romantizálni a szerelmet, nem az emberi élet csúcsa ha együtt vagy valakivel, hiszen a boldogság és a kapcsolat két külön dolog, ami nyilván remek, ha össze van hangolva (mint ahogy látjuk a konfliktusokból teljesen kimaradó Hannah esetében), de létezik olyan, hogy továbblépés, a másik elhagyása (ahogy azt Lee története mutatja nekünk), vagy éppen az „első látásra” helyett a fokozatos egymásra hangolódás és a később megteremtődő közös célok (ahogy az Holly és Mickey románcával is történik).
Oscar-bácsi meg gyütt, de minek
A film ismét egy jó apropó volt Allen számára, hogy távol maradjon az Oscar-díjátadótól. Nem ő volt azonban az egyetlen stábtag, akinek ugyan járt az arany szobrocska (neki akkor épp a legjobb eredeti forgatókönyvért), mégsem vette azt át. A képeken, ha rákeresünk, egyedül Dianne Wiest pózol a legjobb női mellékszereplő-díjjal. Michael Caine ugyanis, aki meg a legjobb férfi mellékszereplő lett, éppen a Cápa 4. – a cápa bosszúja című filmet forgatta, külső helyszínen…
A Hannah és nővérei Woody Allen legismertebb és legközkedveltebb mozijai közé tartozik. Ezt remek színészi játékaival és dialógusaival, még remekebb karaktereivel és szituációival érte el, fogyaszthatóbb pedig nehezen lehetne kedélyes hangulatával, ártatlan, de jópofa poénjaival és a fentebb fejtegetett, sablonostól eltérő szerelemábrázolása ellenére is happy end végével. Persze nem megrendítő, katartikus, életet újradefiniáló, földrengető dráma, de (sokszor, sőt…) van, amikor mindez nem is kell, helyette inkább egyszerűen elég jó filmnek lenni.
