A szer (The Substance), írta és rendezte: Coralie Fargeat, szereplők: Demi Moore, Margaret Qualley, Dennis Quaid, Hugo Diego Garcia, Oscar Lesage, Gore Abrams, Joseph Balderrama, angol-amerikai-francia horror, 142 perc, 2024 (18)
Requiem egy sztáromért
A szer olyan, mintha a női Tarantino megcsinálta volna a maga Becstelen brigantykját. Tele filmes lopásokkal vagyis főhajtásokkal, aminek a végén teljesen elgurul a szer. Ahogy Tarantino munkássága, úgy Coralie Fargeat művei mellett sem lehet szélsőséges reakciók nélkül elmenni. Alpári, primitív, profán vizuál-giccs vagy korszakos mély rétegzettségű mestermű? Bármit is akar beadni nekünk, a tűfóbiások messziről kerüljék.
Nagy divat manapság, hogy a rendezők megosztják az új filmjük kapcsán a közösségi médiában a mozgóképes inspirációikat. Coraline Fargeat sok meglepetéssel nem tud szolgálni ezen a téren. A szer kapcsán nem kell fekete öves filmgurunak lenni, hogy az ember csípőből sorolja az ötlet forrásokat. Kubrick kapásból ott van a Ragyogással és a 2001 Űrodüsszeiával, egyértelmű a Mátrix, a Meztelen ebéd és a Rekviem egy álomért párhuzam. A Szédülés zenéje konkrétan el is hangzik egy ponton, emellett a horror irányból A légy és A dolog is kíméletlenül beköszön. Ezt tetőzi a ‘80-as évek reklámjait idéző hiperletisztult, übercsillogó esztétika és manipulatív marketing anyagokhoz hű szájbarágós mondanivaló. A szer semmit nem bíz a fantáziánkra, ha vágytárgyakról és gusztustalanságok ábrázolásáról van szó. Hipnotikus erővel ránt be egy szatíraként működő történetbe, de ebben a mágiában nem a filmművészet varázslata, hanem a mozgókép megtévesztő ereje türemkedik ki a kulisszák mögül.
A történet nagyon egyszerű, és a rendezőnő első filmjéhez, A bosszúhoz hasonlóan igazán primitív, a szó zsigeri, ösztönös, lecsupaszított módján. Egy kiöregedett női csillagot látunk. A sztárunk sorsa egyértelmű, konkrétan a Hollywoodi hírességek sétányán nézzük végig, ahogy Elisabhet Sparkle (Demi Moore) csillagát megalkotják a szorgos munkások, felavatja a estélyiben parádézó művésznő, majd az idő és az elemek összjátéka a repedések szaporodásában és a járókelők közömbösségében mutatkozik meg. Az a pislákolás, ami még belőle 50 évesen árad, már csak egy reggeli aerobik tévéműsor fényét emeli, egészen addig, amíg a csatorna feje úgy dobja el őt, mint egy használt zsebkendőt, hogy lecserélje egy friss húsra… Elisabeth egy sorsszerű találkozásnak köszönhetően megismerkedik A szer nevű termékkel, ami egy fiatal testet ígér neki. Mivel a kinézetének megszállottja, kis vacillálás után beadja magának a cuccot, a teste pedig egyfajta bizarr osztódással megkettőződik. Létrehozza a tökéletes idomokkal rendelkező fiatal énjét, akinek segítségével újra meghódíthatja a világot jelentő deszkákat, amiről méltatlanul lesöpörte a kegyetlen öregedés. Megszületik Sue (Margaret Qualley), a hibátlan, hamvas testű álomnő, de a lehetőségnek komoly ára van. Elisabeth szigorú napirendet követve, heti ritmusban cserélgetve testeit tudja fenntartani a vágyott állapotot, hogy megforduljanak mögötte a férfiak az úton, és megkaparinthassa az elvesztett állását a képernyőn. Elisabeth élete a Sue testében töltött napoktól kezd függeni, mi pedig sejtjük, hogy ez sok szenvedéssel jár majd számára.
A szert nem nehéz, már címéből adódóan is drogfilmként nézni, mivel a filmben a függőség ábrázolása nagyon érzékletes. Különösen az, ahogy önmagát emészti fel az ember a delíriumos állapotért, ugyanis az új test kíván anyagot a régiből, és ezt minden alkalommal le kell csapolni. Azok a nézők, akik viszolyognak a tűszúrásoktól, biztosan nem fogják tudni végignézni a filmet, az sem csoda, hogy számos vetítésről jöttek ki emberek rosszullét miatt. Azonban a film erre még rá is játszik azzal, hogy mindent premier plánban mutat, hiszen rengeteg a szuperközeli, a csámcsogó szájtól, a gennyes tűnyomokon keresztül a tökéletes mezítelen idomokig. Többek között itt jön a felismerés, hogy nem is csak egy kábítószeres filmet nézünk, hanem ez egy börtön sztori, ahol a test a tökéletes zárka, amiből nem lehet szabadulni. Megvan a napi kötelező rutin, a szabadság iránti vágy, sőt egy börtönlázadást is végignézhetünk Elisabeth és Sue között, akikről nem győzi hangsúlyozni a film, hogy ők egy személyiség. De leginkább a film nézője érzi magát zárkában egy ponton túl, mert ugyanazok a frázisok ismétlődnek és az az esztétika, ami az első fél órában letaglózó egy repetitív rémálommá válik. Végül pontosan lehet sejteni, hogy a dráma hova fut ki. Nyilvánvaló, hogy egy kegyetlen, arcunkba fröcsögve ordító szatíra az egész. 
Ezzel a megvalósítással azonban pont a lényegről, a testképzavar – és az ezzel járó pszichés problémák – megértéséről, az együttérzésről, a valódi érzelmi azonosulástól veszi el A szer a lehetőséget. Majd az egészből csak egy karikatúrát csinál, ami nem hogy nem elegáns húzás, egyenesen szomorú és felszínes semmitmondás. A szer maga válik a kritizált tárgyának áldozatává, a média az egyik ok, amit felelőssé tesz a testkultúra kialakulásáért, de maga is egyszerre egy fetisizáló, és megszégyenítő médiummá válik. A koncepciója kipukkad, mint egy lufi, és csak üres, lelketlen húscafatok maradnak utána. Ha már függőség és belső meghasonlás, akkor Aronofsky az az alkotó, aki tényleg művészi érzékkel képes nyúlni ezen témákhoz, ahogy ezt a munkásságában végig tette, lásd a fent említett Rekviem egy álomért, vagy a Fekete hattyú, de a legutóbbi A bálna is bár számtalan sokkoló képsort alkalmaz, de nem üresedik ki egy lelketlen görbe tükörré, ahogy az A szer teszi.
A szer az a film, ami könnyű megoldást kínál egy problémára. Csupaszítsuk le, meztelenül állítsuk pellengérre, majd kövezzük meg kéjes kacajok és szörnyülködő nyögések közepette. Aki először lát ilyet, annak érdekes, vagy tátott szájjal letaglózó élmény, hogy van ilyen, valaki még mer hasonlót csinálni. Az tény, hogy manapság a női alkotók végre tudnak személyes témákhoz nyúlni és fontos, hogy kidolgozzák magukból a kreatív ötleteiket. Ezen felül Demi Moore részéről egy nagyon bevállalós, és erős alakítást láthatunk, de ez még nem menti meg a filmet attól, hogy önmaga csapdájába essen, és egy súlytalan, pusztán sokkolásra építkező alkotásként akarjon magának 15 perc hírnevet szerezni. Amit meg is kapott, de sokkal több nem jár neki. Azért reméljük, születnek tartalmasabb filmek is a testképzavarról, mert ahogy a felhajtásból látszik, igény van rá.
