Gladiátor II, rendező: Ridley Scott, szereplők: Paul Mescal, Pedro Pascal, Connie Nielsen, Denzel Washington, Joseph Quinn, Derek Jacobi, Rory McCann, Peter Mensah, Matt Lucas, amerikai-angol akciófilm, kalandfilm, filmdráma, 148 perc, 2024, 148 perc, 2024 (16)
A Gladiátor visszatér bosszúja 2. – avagy Folytassa Maximus
Fölösleges kertelni, a Gladiátor II egy igazán tisztességes iparosmunka folytatás delux kiadásban. Megalapoz a GCU (Gladiator Cinematic Universe) franchise-nak, ami azért sem légből kapott, mert Ridley Scott is pedzegette a 3. részt. Ha komoly megújítást vártál a filmtől, akkor csalódni fogsz. Viszont, ha azt szereted, hogy rajongóként kiszolgálnak kendőzetlen hollywoodi fanservice extravaganzával, akkor irány a mozi, jó lesz újra simogatni a búzaszárakat.
24 év telt el a kardozós-szandálos filmeket újra a köztudatba hozó első rész óta. A Gladiátor a maga 5 Oscar-díjával és a kolosszális bevételeivel komoly kultuszt teremtett, nem véletlen merült fel gyakran a folytatás lehetősége. Még az akkortájt véres balladáiról híres Nick Cave is papírra vetett egy izgalmas forgatókönyvet a túlvilági istenek által feltámasztott Maximus-ról, amit aztán a többi kísérlettel együtt sorra sutba vágtak. Ridley Scott viszont nem tudott lemondani arról, hogy a rendezői székét újra az ókori Róma világában állítsa föl. Így addig szőtte az álmokat, hogy (colosseumi fél-)tető alá hozta a nagy folytatást, amiről bátran állíthatjuk, hogy nagyobb, hosszabb, vágatlan. Persze kérdés, hogy ez kinek jó. Russel Crowe már most kifejezte a közösségi médiában a csalódottságát, azzal már egy évtizede megbékélt, hogy nem fog pocakosan újra vértet viselni az arénában, de a kreatív projektből is teljesen kihagyták.
Ridely Scott elképesztő termékeny rendező, aki a Szárnyas fejvadásszal is már bebizonyította anno, hogy a legnagyobb ellenszélben és produkciós pokolban is képes megvalósítani a vízióját. Ha kell tucatszám újradolgozva azt a rendezői, meg végső vágásokkal, amíg nem éri el a kívánt formát, mint a replikánsok története a cyberpunk Harrison Forddal. Nem csoda, hogy a vér és veríték között életükért és szabadságukért harcoló gladiátorok ennyire a szívéhez nőttek, és úgy érzi, van még mit mesélnie a maga epikus és érzelmes módján a témáról. Miközben A Sólyom végveszélyben, a Mennyei királyság, Az utolsó párbaj és a legutóbbi Napóleon című filmjeivel is mind csak tolta ki a határokat, hogy mit lehet megvalósítani a csatákból a filmvásznon, és ezen a területen Scott tényleg képes lenyűgözni. Épp ezért vártuk nagyon, hogy meglett, 80+-os rendezőként, akinek már semmit sem kell bizonyítania, mit hoz ki a régóta dédelgetett álmából. Megtekintés után már kijelenthetjük, hogy Ridley mester a második gyerekkorát éli, elképesztő lelkesedéssel ült le a több száz embert mozgató forgatási terepasztalához, ahol egy igazán grandiózus folytatásra hívja a nézőket.
A Galdiátor II-ben benne van minden, amit egy rajongó elsőre gondol, hogy mit szeretne újra látni a folytatásban. A főcím már nem árul zsákbamacskát, profi festményanimációs digitális effektekkel élednek újra az eredeti film jelenetei. A Gladiátor Maximus-ának ikonikus búzasimogatós motívuma már az első képkockákon elénk kerül, az új főhős, Hano kezei révén. Itt is hamar egy csata közepén találjuk magunkat, amiből süt a közel öt évtizedes rutin, amivel Gyűrűk ura szinten vonódunk bele a harc eseményeibe. Persze újra itt van az antagonista császár is, sőt, egyből kettő, mert ikrek vannak hatalmon Róma élén, akik még a Joaquin Phoenix által igazán ellenszenves Commodust is alul tudják múlni szánalmas kivagyiságukkal. A Colosseum pedig még vízi csatának is otthont ad. A film hossza pedig ismét bőven 2 óra felett van, hogy az érzelmi íveknek és a nagy drámának is meglegyen alapozva a forgatókönyvben. A Gladiátor II esetében egyértelmű, hogy nem volt kreatív határ, a világ pénzét (300M USD) elköltötték egy olyan műfajú filmre, ami most amúgy sem divatos, ám a nagy előd miatt az alkotók nagyon bíznak a sikerben. Amit jó eséllyel meg fognak kapni, mert ez a léptékű rajongói kiszolgálás még azokat is visszahozza a nosztalgikus hangulatba, akik utoljára még moziban látták az eredetit.
A történet 16 évvel játszódik Maximus gladiátori bosszúja után. Azóta sok víz lefolyt a Tiberisen, Róma még nagyobb kilátástalanságban van, mint Commodus idején, mert az iker császárok a néppel nem törődve csak a maguk szórakoztatására hizlalnak egy birodalmat. Fő fegyverük Marcus Acacius tábornok (Pedro Pascal), aki még Numíbiát is képes hajón megtámadni seregével a szeszélyes császárpár elégedettségének reményében. Marcus Aurelius nép által vezetett szenátusi Róma álma már csak halovány emlék. Az első nagy csata után pedig egy Hano nevű titokzatos rabszolga érkezik Rómába, aki bosszút esküszik Pascal karaktere ellen. A gladiátorképző tulajdonosa, a szenátorokat markában tartó Macrinus (Denzel Washington) pedig akkora politikai befolyással bír, hogy oda is ígéri neki a tábornok fejét. Ebből ki is derül, hogy nagy újítás nincs az első rész alaphelyzethez képest, de ami nem romlott el, minek megjavítani. Rohadék vezetők és a reménytelen helyzetbe taszított ember bosszúja olyan sztori, amit bárhol, bármikor el lehet adni. 
Az más kérdés, hogy a Gladitátor II annyira magabiztosan szövi a véres meséjét, hogy igazán fantasy-be illő elemekkel sem átallja felturbózni azt. A Jurassic Park koppintásokat idéző vérmes kutya-majom vadállat az elején már felhúzásra késztet pár szemöldököt. Ezek után az orrszarvú lovaglás kismiskának tűnik, de annak konkrét történelmi nyomai is vannak, és Scott már az első részbe is bele szerette volna tenni, csak nem fért a büdzsébe. Az igazi menőség-bombát azzal akarja robbantani a film, amikor az elárasztott Colosseumban két harcosokkal megtömött csatahajót eresztenek egymásnak. Ez még nem lenne akkora őrület, mert vannak ilyenről is feljegyzések, a rómaiak nem véletlen értettek a cirkuszhoz annyira. A hajók körül úszkáló cápahad nonszenszsége viszont jól érzékeli az, hogy milyen léptékeket akartak megütni az alkotók, amikor a szenzációs jeleneteket tervezték. Jaj annak a tengerbiológusnak, aki jól akar szórakozni a filmen, persze ez a célcsoport járulékos veszteség a tátott szájú nézőkhöz képest. Mondjuk, pont a cápák az ahol leginkább látszik a CGI munka, és az nem fog jól öregedni.
A film kulcsa mégis a történet, a karakterek, mindenből dupla annyi akar lenni, a Gladiátor élmény ráadásul osztódással szaporodik. Egy helyett két főszereplőnk van, külön kapjuk meg a tábornokot és a rabszolga gladiátort. A dupla császárt már említettük. A legnagyobb kétség azonban a Hanoval kapcsolatban van, mert ő is két múltat őriz a rabszolgává válása előttről, és az egyik biztos győzedelmeskedni fog a másik felett a film végére. Paul Mescal igyekszik Russel Crowe-hoz hasonló belevalósággal kezelni a főszerepet, de bőven van, aki ellopja tőle a showt. Pascal hozza a kötelezőt, viszont az igazi nagyágyú ismét Denzel Washington. Neki a karrierjében alapelve volt, hogy folytatásokat nem vállal, amit csak a saját szerelemprojektje, a Védelmező miatt volt hajlandó megszegni, és most a Gladiátor II-vel újra. Rajongói örülhetnek, mert bőven kap játékidőt, és színészileg és rendezésileg is hibátlan amit hoz. A film többi része csak hozza a kötelezőt. Rengeteg energiát tettek abba, hogy az is tudja élvezni a filmet, aki évtizedek óta nem látta az elsőt, konkrét jelenetek kerülnek be szépia effektes visszaemlékezésként és zenei témák is visszaköszönnek. Olcsó húzás? Persze, de az átlagos mozinézőnek, aki évente kábé 5 filmet lát nagyvásznon, annak tökéletes.
Scott előző két mozija is epikus küzdelmekről szóltak, de valós történelmi alapokon nyugodtak. A művészi finomságokkal operáló, sok szemszögből elmesélt Utolsó párbaj és a Joaquin Phoenix briliáns játékával intim tablófestéstől sem félő Napóleon mind komoly anyagi bukták voltak. Ellenben a Gladiátor története eleve fikció volt, szóval itt el lehetett menni ebbe az irányba, és láthatjuk, hogy ki is élte magát a rendező a játékasztalán rendesen. Amikor először Rómába érkezünk, akkor a kapuknál kéregető szerencsétlen emberhad és a púderezett képű őrült császárok már a Mad Max -A harag útját juttatják eszünkbe a végletekig járatott groteszkségükkel, de ez nem baj, ez is a cirkusz része. Csak kenyér helyett most popcornt veszünk mellé. 
