Kamaszok (Adolescence) írta. Stephen Graham és Jack Thorne, rendezte: Philip Barantini, szereplők: Owen Cooper, Stephen Graham, Ashley Walters, Christine Tremarco, Erin Doherty, angol dráma, 4 rész, kb. 1 óra, 2025, korhatár: 16+
A szörny a gyerekszobában
Miért beszél mindenki a Kamaszokról? Nem csak azért, mert a megvalósítása gyakorlatilag egy mesterkurzus a filmkészítés minden aspektusából, de nem is csak azért, mert érzelmileg felkavaró és olyan végtelenül emberi. Ez a sorozat egy olyan veszélyre hívja fel a figyelmet, amivel egyénileg és társadalmilag is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk, hogy elvesszenek a gyerekeink. Most és sokat. Kivétel nélkül.
„Csak a szobájában volt. Azt hittük, hogy az biztonságos.”
A sorozatról sokat fognak még írni, már most óriási hullámokat vet, és nem ok nélkül: egyrészt ez egy sziszifuszi munkával összerakott grandiózus vállalás, másrészt egy életbevágóan aktuális társadalmi szintű témafelvetés is, amire már így is lehet, hogy késő reagálni.
KÉSZÍTŐK: Az ötlet a Covid alatt született meg Stephen Graham fejében, amikor pár hónap különbséggel két olyan hírt is olvasott, amiben kamaszfiú gyilkolt meg kamaszlányt Nagy-Britanniában. Úgy érezte, hogy ezekkel a tragikus esetekkel mindenképp kezdenie kell valamit. A saját történetükhöz az indíték, az csak jóval később, a forgatókönyvírás és -átírás alatt, az egyik fiatalabb asszisztensüknek köszönhetően került a képbe. Az egy snittes formátum viszont szinte a kezdetektől adott volt, a Forráspont (2021) után Stephen Graham ismét szerette volna, ha így mesélik el az eseményeket, először a rendező, Philip Barantini nem annyira lelkesedett ezért, ám ez sem tartott sokáig. A konkrét forgatókönyvet már ketten írták Jack Thorne-nal, akiről a legutóbb a Mérgező város és a Mariaban is közreműködött, elképesztően termékeny alkotó.
A stáb rajtuk kívül is nagyrészt régről ismert, megbízható és kivételesen elkötelezett barátokból, munkatársakból állt. A producer Hannah Walters lett, Stephen Graham felesége, maga is kiváló színész, filmkészítő, rengetegszer dolgoztak már együtt. A rendezőt említettük már, ő Philip Barantini és vele sem ez az első közös munkájuk, azt talán kevesebben tudják, hogy a múltjuk egészen Az elit alakulatig (2001) vezethető vissza, amiben még mindketten színészként játszottak együtt. Christine Tremarco, aki a feleségét alakítja, gyerekkori jóbarátja, már a szüleik is jóban voltak, Erin Dohertyt viszont a legutóbbi közös munka miatt, az Ezer bokszütés hatására kérte fel a szerepre.
Ezzel nem a belterjességet szerettük volna finoman felhívni a figyelmet, hanem épp annak az ellenkezőjére, arra, amit már Kate Winslet is említett a Lee kapcsán: olyanokkal a legjobb együtt dolgozni, akik csapatban teszik ezt, mindent alávetnek a közös célnak, és ezáltal együtt sokkal többre képesek. Stephen Grahamnek van erre focis hasonlata is, mint nagyjából minden másra egyébként, mi nem bonyolódnánk bele, a lényege nagyjából ennyi: a filmkészítés, főleg ha jó, nem egy magányos golfjátszma.
EGY SNITT mind felett, és egyéb TECHNIKAI ÉRDEKESSÉGEK: a megvalósítás egyszerűen tökéletes, nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha arra fogadunk, hogy a Kamaszok minden fontos díjra bejelentkezik majd szinte minden kategóriában. Már említettük, hogy egy rész (kb. 1 óra) gyakorlatilag egy felvétel, és itt még csak nem is csaltak, mint az 1917-ben, ez a kamera tényleg ekkora utat járt be. A neten fantasztikus videókat lehet találni arról, hogy az operatőrök hogyan adták át egymásnak a az eszközt, amit közben hol magukra, kocsikra, vagy épp egy drónra rögzítettek, csak azért, hogy az egysnittes jelenetet hiba nélkül lehozhassák. A forgatást nem is véletlenül hasonlították katonai hadművelethez. Miután összeállították a forgatókönyv alapján a story board-ot, felépítették a teljes rendőrőrsöt a stúdióban, részenként három hetet szántak a forgatásra. Egy hét színészi próba volt, egy hét a teljes technikai stábbal, és egy hét a felvételre. Ez még így is öt munkanappal számolva, napi két lehetőséget jelentett csak.
Ez a fajta filmkészítést lehet öncélúnak is gondolni (itt szerencsére a történetet szolgálja, és nem lett az), de felmerülhet az is, hogy nem válik-e unalmassá? Általában nem, hiszen nem egy dokumentumfilmről beszélünk, hanem alaposan megkomponált (belső vágásokkal dolgozó) jelenetsorokról. A helyszínek és szereplők is folyamatosan változnak, a Kamaszoknál ez végül annyira természetesen lett megvalósítva, hogy nézőként a legtöbbször egyszerűen el is feledkezünk róla.
SZÍNÉSZEK, avagy mesterkurzus négy részben. Nem hiába mondják a színészek, hogy teljesen más színházban vagy filmen dolgozni, hiszen ez utóbbiban csak napi néhány, jellemzően nem is időrendben összefüggő jelenetet kell felvenniük. Hatalmas stábbal körülvéve, a mondandót akár egyenesen a kamerának címezve, mert a játszótársa csak oldalt reagálhat rá, esetleg már nem is jelmezben, hanem egy pufi kabátban papírból. Míg ezzel szemben a színházban együtt építenek fel egy jelenetet, és nem csak lelkileg, hanem begyakorolt mozdulatsorokkal, izommemóriába raktározódik el a szöveg is az érzéssel együtt. A négy megszakítás nélküli jelenet pedig éppen ezt a másfajta, intenzív játékot hozta vissza, nem csoda, hogy Stephen Graham szerette volna megismételni a Forráspontot, és az sem, hogy Ashley Walters (Luka Bascombe nyomozó) az első napokban ugyanazért rettegett, mert óriási felelősség is ez.
TÖRTÉNET: A felütés már önmagában is sokkoló, hiszen a gyilkosság, ráadásul egy fiatal lány megölése könnyen megérinti a nézőket. Nem hiába árasztják el és dominálják a krimik (nagy számban britek is) a film-, és sorozatkínálatot. A Kamaszok viszont más. Nagyon-nagyon más. Mindamellett, hogy az első rész például a Broadchurch 3. évadából ismerős lehet, de ott van a Criminal:UK is, és a helyszínek is annyira tipikusak, hogy ezt filmnézőként láthattunk már, de végül nem ez benne a csavar, hanem az, ahogyan ez a sorozat az ismertről mutat meg egy eddig nem látott, másik szemszöget. Ráadásul nem is egy egész történetet kapunk, hanem abból is csak négy órát, négy kegyetlen és jellemző ablakot, amin keresztül rálátásunk nyílik egy szerteágazó és tragikus helyzetre, de végül több kérdéssel állunk fel a kanapéról, mint amennyivel leültünk. (Amennyiben rögtön fel tudunk állni, mert ezután közel sem biztos.)
Jamie Miller (Owen Cooper) egy 13 éves fiú, akinek a teljesen átlagos családjához hajnalban betör a rendőrség, és gyanúsítottként viszik kihallgatni a vele azonos korú Katie Leonard meggyilkolásának ügyében. A kemény fellépéssel együtt érkezik meg a kamera is a nézőkkel együtt, és csak annyit látunk először, hogy Jamie szobája inkább hasonlít még egy gyerekére, mint egy kamaszéra, külsőre is épp olyan: kicsi, szeplős, helyes. Az apja vízvezeték szerelő (barátságos, megbízható, profi, ahogy a céges autóján is szerepel), aki rengeteget dolgozik, hogy a családjának mindent megadhasson. Az anya többet van velük, ő tartja össze a háztartást. Jamie nővére pedig jól tanul, amolyan kedves-csendes lány.
Látszólag tehát minden rendben van az otthonukban, mégis ennek az ajtaját törték be most a rendőrök, hogy aztán magukkal vigyék a fiút (és nézőként minket is) a kihallgatásra. Pedig ez ellentmond minden zsigeri reakciónknak. Ráadásul Jamie-vel nem volt soha semmi baj, habár az elmúlt évben romlottak valamennyire a jegyei, de egyébként okos fiú, a kedvence a történelem. És ahogy a kortársai is mind, miután hazaért, azonnal bezárkózott a szobájába, hogy az internet nyúlüregében töltse a szabadidejét. Ezzel kezdődött volna?
A történet már említett viharszemei a miértekre próbálnak rávilágítani. Egy-egy rész kérdez, azt, amit talán mi is tennénk hasonló helyzetben. Hogyan halhat meg egy tizenéves lány? Rendben volt a kihallgatás? Mi a helyzet az iskolában, ők tehetnek valamiről? Van még gyerekközösség egyáltalán, és ha igen, segít-e vagy árt? Kik tanítják a gyerekeinket? Ki lehet-e deríteni egy szakemberrel folytatott beszélgetésből, hogy mi vagy hol romolhatott el? Van egyáltalán ok? És mi a helyzet a családi mintával? Mennyire lehet magányos egy gyerek? Van valami, ami, láthatatlanul megmérgezi őket, és lehet, hogy mi adtuk a kezükbe, hogy elcsendesedjenek? Vagy ezeknek az összessége kell hozzá? Két ugyanolyan helyzetű gyerek is viselkedhet másképp? Vannak jelek? Szülőként lehet ezt tudni…?
A Kamaszok abban is zseniális, hogy nem ad leegyszerűsített magyarázatokat. Csak megérteni próbál, de nem kezdi el a naponta változó digitális világot sem magyarázni, csak azt mutatja meg húsba vágóan, hogy léteznek olyan szakadékok, ahol kieshet egy gyerek, az otthonokban is, és néha pont akkor, amikor látszólag csak görnyedten ül a szobájában a számítógépe előtt. Ezért aztán mindenkinek látnia kell, mindenkinek, akinek van gyerek a környezetében, de azoknak is, akik a témaválasztástól függetlenül szeretnének egy egészen kiváló sorozatot nézni. Vagy az is lehet, hogy a legjobbat.
