Mennydörgők* (Thunderbolts*), rendezte: Jake Schreier; szereplők: Florence Pugh, David Harbour, Sebastian Stan, Wyatt Russell, Lewis Pullman, Hannah John-Kamen, Olga Kurylenko, Julia Louis-Dreyfus, Geraldine Viswanathan, Wendell Pierce; melankólikus Marvel csapatdráma, 127 perc, 2025 (16)
Megkeseredettek*
Nincs könnyű helyzetben és jó sorozatban a Marvel, de a Mennydörgők*-et a bejelentése óta övezte valami megfoghatatlan pozitivitás, amire nagy a szüksége mind a stúdiónak, mind a nézőknek. A marketing se nézett ki rosszul, de a régi hype-olódásnak már nyoma veszett. Nem baj, így üt annál nagyobbat a tény, hogy a Mennydörgők* bizony a poszt-Végjáték korszakban kiemelkedő, de még a csúcsidőkből se lógna ki. Mindezt fontos üzenettel és mondanivalóval megspékelve, amit a Pixar szokott így műfajilag keverni…
Nem hiába tértem ki az MCU helyzetének összegzésére az Amerika Kapitány: Szép új világ kritika elején, az azóta alig változott. Az időzítés se volt véletlen, 15 hónapos pihi után folytatódott moziban a fő csapásirány, igaz, egy elég nehézkesen megszülető produkció által. A Kapi tologatása dominóként vonszolta magával a Mennydörgők* dátumát, hisz ez kimondottan utána játszódik. Sokan úgy álltak a Marvelhez, hogy az újratárgyalt irányváltás első címéig, a Fantasztikus 4-esig kell várni, hogy lássuk, van-e még szufla a dologban, van-e még remény, vagy a közelgő két Bosszúállók után tényleg legyen kampec mindennek.
Ugyanakkor én bizakodóan tekintettem új csapatfilmünk elébe, mert az utóbbi évek szinte példátlan módján a szedett-vetett társaság körül nem hallottunk semmi megrendítőt. Micsodaaa??? Minden remek a forgatáson? A tesztvetítések után nem kell a felét újra felvenni? Semmi balhé? Pofás marketing? Csak nem…? Te vagy az, pre-covid Marvel?
A jelek egyáltalán nem mutattak rossz irányba egy olyan korszakban, amikor már annyira elszoktunk ettől, hogy szinte minden megjelenésnél mélabúsan kerestük magunkban a régi lelkes boldog nézőt. De csak egy kiüresedett, kiégett, kedvtelen, megkeseredett sötét énünket találtuk, aki folyton azt kérdezgette, hogy mi értelme még az MCU-nak? A sok össze-vissza elkezdett és úgy hagyott szál koherens hiánya által van-e még olyan cél, mint ami Thanos felépítése volt? Oh, és a túltelítettség a sorozatokkal, hogy azokat is látni kell és megnyílt az oda-vissza, nem csak a sorik utalnak a filmekre, mint rég. Megadom, ez utóbbi most is jelen.
A Mennydörgők* elsősorban 3 cím (Fekete Özvegy, A Hangya és a Darázs, A Sólyom és a Tél katonája) folytatása, másodsorban pedig további 3-é, de azok csak kiegészítők és nélkülük is 97%-ban érthető a sztori. A sztori, amiben sokkal, de tényleg SOKKAL több lakozik, mint mutatta magát! Ha az előző bekezdés filozofikus leírása megtetszett, akkor bizony a kritika tárgya is bejövős lesz, ugyanis bármennyire ráhúzható a való világunk megcsömörlött (ex?) Marvel fanjaira, a mélyebb metaforát magát nem más ihlette fent, mint… a Mennydörgők*!
Jake Schreiert nem szoktuk bedobálgatni, ha direktorokról beszélgetünk, utoljára 10 éve készített mozifilmet. A Papírvárosok egy csodás hangulatú ifjúsági road movie volt olyan ismerős érzésekről a szerelem kapcsán, amiket bizonyára mind megéltünk legalább 1x-2x (és feltehetően irigykedünk azokra, akik voltak oly szerencsések, hogy nem), s miközben az utazás alatt a remek csapatdinamika humorán röhögünk, végig ott van az a háttértartalom, ami komoly mélységgel tud adni egy gyomrost. Schreirer azóta csak sorozatozott, na de hogy!
A Most nevess! több epizódját odaadták neki és amilyen jutalomjáték a komikus Carreynek a Sonic-okban marhulni, annyira bitangul tökéletes, karriercsúcs közeli a drámai Jimnek eme tragikomikus sorsú lecsúszott humorista vergődése. Mert mind jól tudjuk, hogy a legnagyobb nevettetőkről mindig kibukik, hogy a színfalak mögött milyen, sokszor szomorú életük van. A depressziós Carreyhez eléggé testhezálló szerep volt a széria, s hasonlóan tudta volna vinni a hátán akár Robin Williams, ha megélte volna még öngyilkossága előtt.
Nagyot ment még a Netflix-en a Balhé, amit 60%-ban rendezett Schreier és szintén dramedy vonalon mozgott. Mikor az kijött, már elvállalta a Mennydörgők*-et, hisz az eredetileg felkért James Gunn visszadobta, mivel a saját Öngyilkos Osztagával úgy érezte, kiélte az antihősös filmek iráni vágyát, holott valahol az Őrzők is azok. A kiemelt példákban az „egyszerre szórakozunk, de magunkhoz is kapunk a mély üzenet láttán” érzés mellett van még egy közös.
A direktor mindig csak betársult mások víziójába: a Papírvárosok John Green könyvéből meríti erejét és a szerző sajátos hangulata sorozatként az Alaska nyomábanban is erős. A Most nevess! Michel Gondry és Carrey (meg egy 3. fél) közös szerelemgyereke és mennyire jól működtek 14 évvel korábban az Egy makulátlan elme örök ragyogásában is! A Balhéból pedig bár Schreier rendezte a legtöbbet, se showrunnere, se creatora, se írója nem volt annak.
Páratok mostanra fixen nagy kérdőjelfejjel olvassa a cikket, mert nem jön magától, hogy ilyesféle mélységekről beszélgetünk a harmincikszedik MCU mozi kapcsán. De a Marvel nem véletlenül rakta Jake-et a rendezői székbe, azt kérték tőle, amiben oly jól evickélt a kiemelt példák során. Ismét nem a saját vízióját kell megsegítse, de úgy látszik, ez nagyon fekszik neki. Nem egy ismert valaki, nem lehetett rá felhúzni a marketinget, egy sokadik engedelmes iparosnak tűnt és mégis ott a kézjegye az alkotáson. S pont az iparos mivolta révén ez egyáltalán nem csak az ő kézjegye, hanem a nagyobb Marvel tudatos koncepciója. Hogy már irányváltásként-e, vagy egyszeri kísérletként, nem tudjuk, de reménykedjünk az előbbiben. Vagy ha nem is annak indult, váljon azzá, de ehhez kellenek a nézők!
Európában minél Keletebbre megyünk, annál nagyobb a depresszió és az ezt alkohollal való könnyebbé tevési kényszer. Az introvertáltságnak nem tett jót a covid, de elfogadottabb lett. A magány mindkettőnek része, s erősen kihat rájuk. Európa közepén nekünk, magyaroknak a film központi témái talán még inkább betalálnak, hisz mind a depresszió, mind a Marvel által csak picit karcolt alkoholizmus (vagy családon belüli erőszak) valóban hétköznapjaink része, de a kelleténél kevesebbet beszélünk róluk. Mert ciki? Mert nincs kivel? Mert a mások gondja? Phú, mik ezek a mély gondolatok egy DISNEY-MARVEL moziélmény által szülve?
Igen, rengetegszer feldolgozták ezeket, a piáért elég MCU-n belül bekopogtatni Jessica Jones-hoz, de mégis annyira idegen egy piros… mit piros, már az elején fekete logós Marveltől látni moziban mindezt, mintha a Pixar életműve sose szólt volna mélységről és megragadt volna a Minyonok szintjén. Tényleg csomó példa van, akár hazai tavalyról (És mi van Tomival?), de ez akkor is egy haladás. Egy jel, hogy az MCU tudja a nézőit már felnőttként kezelni, jövőre nagykorú lesz az univerzum, beszélhet ilyenekről. És akik együtt nőttek fel a filmcsokorral, szintén be tudják fogadni ezeket. Muszáj haladni, felnőni és ha máshogy nem, így visszahozni azok figyelmét, akik az elmúlt években oly sokan lemorzsolódtak: a régi nézőkét.
A sokkhatás azért erős, mert a Mennydörgők*-et vagy mindenki előre lenézte, vagy szereplőiből nem nézett ki sokat. Pedig természetes mód lapult bennük a potenciál a korábbi eseményekre építve, ám aki egy fun, végigmosolygós akciómenetre számított, hát… az a Novokain. Volt már drámai a Marvel, a Galaxis Őrzői trilógia több részét megkönnyezhették az arra hajlamosak. De az Őrzőket egyből a szívünkbe zártuk, hiába tekintettünk rájuk eredetileg úgy, mint a beszélő fás filmre a golyószóró mosómedvével a vállán.
És most? Kik is alkotják a főszereplőket? Jó, nem akarok ítélkezni, de azért a kő alól várom előbújni Wyatt Russell, Hannah John-Kamen és Olga Kurylenko karaktereinek mind az összes rajongóját, hadd lepődjek meg már a létezésükön! Szeretettel várom őket a kommentek között, remélem, még emlékeznek a figurák teljes polgári neveire is…
Szóval igen, részben belőlük lett kihozva az, ami. Nem, direkt siratás nincs, nevetni is bőven lehet, no para, nem akar itt senki se Scorsese-t játszani egy bohócsminkes gothami polgárral. De basszus, ez még mindig a Marvel! Egy jópofa gegnek tartottam az A24 stílusában készült promót, melyet a Scorsese mémről neveztek el (na tessék, mégis akart valaki szkorszésiset játszani!), viszont egyáltalán nem lóg ki annyira az összképből, mint gondolnánk! Mert igen, akadnak művészies dolgok, amiket évközben a Puskinban nézünk, vagy az Oscar szezon alatt.
A komor téma alapvetően Florence Pugh Yelenájához köthető, aki egy igazán magával ragadó nyitómonológot (és akciót) tart a depresszió – és rokonai – lélektanáról. Nem csak úgy a levegőbe, hanem hatásosan megírva, több azonosulhatósági ponttal hétköznapjainkba. Hogyhogy nem Pugh a főszereplő és viszi a hátán a mélységet, pont akit eleve nem feltétlen franchise-okból vagy közönségfilmekből ismertünk meg. Róla tudtuk, hogy benne van ez és örömteli, hogy nem Sebastian Stan lett megtéve főhősnek, mert úgy fele ennyire se működne.
Stan közvetlen Trump eljátszása után jött ide, s vele két okból nem lett volna ennyire remek a hangulat: egyrészt Buckyt régóta ismerjük, másrészt meg már kétszer volt címszereplő (igaz, hol Amerika Kapitány, hol Sólyom mögött) és jobb így, hogy egy még viszonylag friss arc kapja a figyelmet. David Harbour „szakadt mikulása” az a fickó, akire azt szoktuk mondani, hogy ő a csapat lelke. Talán még jobban sziporkázik, mint a Fekete Özvegyben, ő az egyetlen direkt humorforrás. Van rajta kívül is 1-2 poén, de amikor színen van, másnak nem jut tér.
Az említett Wyatt Russell, Hannah John-Kamen, Olga Kurylenko triónak egyáltalán nem jut másra se sok tér. Olgát épp csak látjuk a maszk alatt, a többiek alakítása viszont helyénvaló, s bár érezni, hogy a fenti hármashoz képest elhanyagoltak – Walker nem kap több mélységet a trailerben látottnál, a lányok meg csak előző filmjeikre utalnak, köztük Budapestre – de a csapatdinamikához ugyanúgy hozzátesznek, mint a Papírvárosok felszínesebb arcai. A rendező nem csak a humor-dráma egyensúly mozgatását érzi tehát jól. Hozzáteszem, Bucky se épül nagyon, de nála bejátszik, hogy 14 éve láttuk először, ő sokkal készebben jött.
A meglepetések sora azonban nem ért véget! Aki egyáltalán nem jött készen, sőt, egyedüli jelentős újonc, az Lewis Pullman, avagy Bob. Na ő mind kidolgozás, mind mélység, mind alakítás szintjén egyenrangú Florence-szel. Spoilerek nélkül nehéz részletezni, s nem akarom a Marvel útját követni, óvatosabb vagyok. Pullman játéka univerzumon belül összességében is az élmezőnybe kapitulált, érdekes lesz, mit kezdenek még vele.
Ha vannak antihősök, akkor Marvel szerűen kell egy anti Nick Fury is, Julia Louis-Dreyfus eddig főleg cameókkal vagy váratlan beugrásokkal épített figurája pont az. Fury se szerepelt ennél többet a Bosszúállók előtt. A szálakat mindig maga felé mozdító manipulátor működik, s behoz még egy réteget, némi politikai áthallásos PR/kampánykritikát a média irányításával, de ez is olyan, amit számtalanszor láttunk, akár műfajon belül (A hihetetlen család), ráadásul elveszik a mélyebb, lelkizős részek árnyékában. De mint tényező, azért megbújik a háttérben.
Ehhez a réteghez tartozik egy régi ismerős, Wendell Pierce is, avagy „Mr. Sheeeit”, ha máshonnan nem lenne meg. Sokat nem csinál és Louis-Dreyfus se egy Amanda Waller, eleve a mozi nem Öngyilkos Osztag kopi, inkább félút az és a Galaxis Őrőzi közt. Ez az akciókról is elmondható, ugyanis ami nem egy lélektani melankólia, az teljesen földhözragadt. Van pár robbanás és lezuhanó heli Manhattan szívében, ami nyilván okoz némi rombolást, de nem esik túlzásba, nem dől le fél New York, megmarad azon a pár utcán, mindenféle nagyzolás nélkül.
A CGI habár nem kiemelkedő, nincs akkora szerepe, hogy kilógó legyen. Bőszen reklámozva volt Pugh tomkrúziassága, mikor leugrott a világ 2. legnagyobb épületéről, az autósüldözésen kiviláglik a kaszkadőrmunka és a praktikus effektek hatása, a bunyók pedig a direkt túltolton kívül mind a helyükön. Egy rossz szavunk se lehet, nincs mű greenscreen érzés, s oké, nem egy M: I vagy John Wick, amilyen mélyen volt sokszor ebben a Marvel, onnan előreléptek.
Pár easter egg kellék a korábbi filmekből indokoltan, nem erőltetetten kerül elő. Direkt behozott cameók híján vagyunk, az eredetileg pletykáltak vagy tényleg vissza se tértek, vagy kivágódtak, de nem lett volna normális helyük. A sztori lassan építkezik és folyamatosan haladva gyorsul. A végén már sietőssé válva pici hiányérzetünk lehet a csapat elhanyagolt tagjainak múltjáról, de se ez (hisz így nincs túlhúzva, hiába néznénk tovább némely aspektust), se a mondanivaló néhol blockbusteresen szájba rágott üzenetátadása nem zavaró. Utóbbinál az a meglepő, hogy van mit átadni, ne legyenek egyből mélydrámai elvárásaink.
A zene ingázik. A Son Lux egyik dala fontos szerepet játszott a Papírvárosokban a szerelembeeséskor, aztán filmszakmailag a Minden, mindenhol, mindenkor által törtek föl, de amilyen jól kezd Yelena nyitánya alatt (halld feljebb két részletben), később annyira válik átlagos semmivé. A végén azért a Mennydörgők* főtéma jópofán játszik Alan Silvestri Bosszúállók motívumával, antiérzést adva az anticsapat mellé. Stáblistás jelenet kettő van, sőt itt a végefőcím is kvázi az (a finálé következményei), szóval ne telózzunk instant. A stáblista végén talán az eddigi leghosszabb, kb. 3 perces(!) extra található, viszont míg azt várjuk, a zenék felsorolásánál NE figyeljünk a betűtengerre, mert spoileres lesz arra nézve, ami vár ránk. Nyilván az egyik nagy várományoshoz van köze, de gondolom, nem akarjátok előre tudni, melyikhez…
A Mennydörgők* tehát egy nagybetűs kellemes meglepetés! És nem azért, mert az eleve pozitív vibe-bal jövögető funolás lett, maradéktalanul megfelelve az elvárásoknak, hanem mert azokat jócskán túl tudta teljesíteni. A legtöbbek a szereplőkben nem bíztak és ezért hagyta hidegen őket, mert mégis mit lehet kezdeni B-C karakterekkel, mondván ez tiszta fölös. Hát, soha rosszabb fölös filmet és bízzunk benne, hogy ez nem egy egyszeri kilengés a Marveltől, hanem tényleg egy első lépés, mert ha így kívánnak megújulni, azzal nem fogunk rosszul járni. Az egeres stúdió divíziói közül a Pixartól szoktunk meg hasonlókat…
Nyilván a helyén kell kezelni, mert ha a teljes filmvilágban akarjuk elhelyezni, nem nagy durranás, de nem is akar az lenni, s ha a Marvelen belül az elmúlt 4 évben is csupa ilyen alkotások érkeztek volna, nem ott tartana az univerzum megítélése, ahol. Félő, hogy a két Bosszúállókban egyáltalán nem lesz idő hasonló merengésekre és üzenetekre, de ha csak azok lesznek innentől mentesek ettől, akkor egy jó, ám még hosszú út áll a stúdió előtt, hogy ismét felépítse régi fényét. Olyanokkal, mint a Mennydörgők*, sikerülhet, hisz ez a Végjáték előtt is megállta volna helyét. Át kellet szenvednünk pár közepes címet, hogy behozzák az itt látható szereplőket, de ezért megérte! Higgyétek el, engem lepett meg legjobban, hogy erről majd pont a mélysége miatt írok ennyit, nem így terveztem… Az értékelés inkább a Marvel skálára szól, hasonlóan ehhez, semmint egy általános széksornak, mert arra nehéz pontosan belőni.
