Zootropolis 2. (Zootopia 2), írta és rendezte: Jared Bush, társrendező: Byron Howard; szereplők: antropomorf állatok; animációs buddy cop akcióvígjáték, 109 perc (+ egy pár perces felvezető karácsonyi élőszereplős-animált cuki Disney rövidfilm), 2025 (6)
Hüllősök
Egy év leforgása alatt kapott folytatást a Disney mindkét 2016-os nagy animációja, ám a kissé spontán Vaiana 2 után a Zootropolis-ba való teljes értékű visszatérés egy rég várt kaland volt. Az idő pénz alapon szerencsére megérte a hosszú várakozást, ez a világ még az újdonság ereje nélkül is hordoz magában elegendő fajt és lehetőséget, hogy ismét vigyen magával a forgatag. S csak a remény marad, hogy nem 2034-re válik trilógiává…
Találjátok ki, milyen évet írunk! Tavaly nyáron nagyot ment az Agymanók, most nyit komoly Oscar potenciállal a Zootropolis, s nincs már hátra 1 év, hogy bemutassák a Vaianát. A Disney 2016-ban nyitó címeiről tavaly januárig nem mondhattuk, hogy túlhasználtak lettek volna. A polinéz kalandozásból az eredeti mű után készülőfélben volt egy Disney+-os minisorozat – mígnem azt egy csapásra, kb. a semmiből tavaly februárban előléptették hálaadási mozipremiernek.
A Vaiana 2 egész korrekt lett, de 1 év távlatából karizmája és minden szerethetősége ellenére, nem túl emlékezetes, az elődhöz mérve pedig pláne jobban elsüllyedt, mint ahogy az állt megjelenése után 12 hónappal. Az egészet csak tétezte, hogy mire vásznakra került, már szivárogtak a forgatási képek a 2. filmnél korábban bejelentett élőszereplős verzióról Dwayne Johnson levélgatyájával, s csak nőtt a felháborodás, hogy Vaiana eredeti hangját nem mentették át mellé. Még az Így neveld a sárkányodat ellenére is egyszerűen egy túl gyors remake érzetét keltette, s kelti. A teaser csak olaj volt a tűzre. Nem elég, hogy forgatása alig hagyta lélegezni a 2. részt önmagában. Az élőszereplős sem annyira élő, túl pocsékul néz ki a műtermi ipari CGI, s ez a kontraszt épp a tavalyi film közelsége és a környezetileg hasonló idei Lilo és Stitch élettel teli látványvilága (főleg a színekre és a valódi helyszínek hangulatos hatására gondolok) miatt oly feltűnő.
Szóval míg a Vaiana franchise hirtelen egy túlhasználtságtól izzó bestia lett a (víz)kék sarokban, addig a (róka)pirosban ott maradt szép csöndben várva sorát a másik 2016-ban, a Vaiana előtt több, mint félévvel debütáló világ. A Zootropolis-ról végképp nem mondható el, hogy ki lett volna véreztetve ezalatt a 9 év és 8 hónap alatt, mióta először láthattuk teljes pompájában Judy és Nick, már a trailerekkel mémmé vált hivatali látogatását. A 2015-ös teaser is megmutatta, hogy ezúttal a Disney jócskán belenyúlt a tutiba, s fantasztikus módon modernizálhatja az Áradásban látott ábrázolásmód népszerű antitézisét, az antropomorfizált állatokat.
Ez a stúdiótól, ami Mickeyvel, Donalddal és a kutyát sétáltató kutyával, Goofyval kezdte működését, nem volt idegen, sőt kifejezetten örömteli lett, amilyen magas minőségben, óriási kreativitással és remek érzékkel eltalált utaláscunamival sikerült kivitelezniük. Minden kis apró mozzanatában a Pixar legjobbjait idéző színvonalon pörgött a páratlan páros 48 órás nyomozása, és távolról is jól látható volt, hogy a lefektetett univerzumban nagyjából annyi lehetőség van, mint ahány fajtársát kell megszámolnia a rosszul alvó báránynak: kb. végtelen. Ennek ellenére 2022-ig nem hallatott magáról a Zootropolis (ironikus, hogy a Disney egymás után 2 olyan brandet hozott létre, amit másképp kell hívni az Atlanti-óceán két oldalán), amikor egyrészt megjelent a Zootropolis+ c. rövid antológia, másrészt elkezdtek erősödni a pletykák, hogy a 6 éve folyamatosan stagnáló folytatás végre teljes gőzre kapcsolt.
Szóval bár az érdemi munka 3 esztendőt ölelt föl, kétségeink se legyenek afelől – látva a végeredményt – hogy az ötletelési fázis jóval korábbra datálható, s talán csomó olyan kis félmásodperces geget apróságot tartogat a mozi, amiket az elődből húzhattak ki. Erre a Disney+-on lévő minisori is bizonyíték lehet, mely egy 6 rövidfilmes gyűjtemény, párhuzamosan játszódva az 1. résszel. Egy kissé random musicalbetétet leszámítva a bootleg DVD árus Duke Nyesteltonnal a másik 5 valóban remek kiegészítései a 2016-os modern klasszikusnak, aki esetleg lemaradt róla, mert annyira a kecskék füve alatt érkezett, ajánlok egy pótlást – az egész úgy 45-48 perc stáblisták nélkül.
Kap egy kiegészítést a főcím, hisz szüleinek utána kellett eredniük Judynak a városba vonatozása alatt, egy parádés műfajparódiában nézhetünk egy reality epizódot a keresztapás esküvőre készülő menyasszonyról, s ha már szóba jött a család: az eredetükre is fény derül, miképp barátkoztak össze a jegesmedvékkel, s honnan ered a jégre vele mánia. A rendőrfőnök és Karmanagy Gazell rajongása szintén kap egy extra réteget, mikor letöltik a táncos appot, végül pedig a finálé naná, hogy Villám és Priscilla, a két lajhár éttermi randijáról szól, miközben az ügyeletes pincér sietne a filmvégi koncertre. Ezek ITT érhetők el, s ha valaki igazán vágyna a lajhárokra, többet kap belőlük, mint a vásznon.
Cserébe minden más, amiért úgy szerettük megismerni jó egy évtizede ezt a várost és lakóit, maradéktalanul megmaradt. Hőseink immár hivatalosan is társak (azon ne filózzunk, Nick milyen rekordidő alatt végezte el a rendőrakadémiát), Judy pedig nem lassít lelkes és túlbuzgó tapsitempóján. Mindig első, mindig a legjobb akar lenni, továbbra is ég a bizonyítási vágytól, s csak nehezen tudja elfogadni, hogy nem minden ügy és nyomozás olyan nagy ívű, hogy megváltsa vele a világot. Egy rosszul elsült szitu után gyorsan ultimátumot kapnak Nickkel, akit egyáltalán nem kedvel a rendőrfőnök. A nem hétköznapi párost terápiára küldi, hogy minél jobban tudjanak együttműködni, ám a duó saját maguknak sem hajlandó bevallani, hogy szükségük lenne erre, szerintük minden a legnagyobb rendben köztük, vagy ha nem is, igyekeznek inkább magukban tartani kimondatlanul. Hiába minden próbálkozásuk, Judy energiabomba dominálása újfent veszélybe sodorja őket, sőt szökevényekké válnak!
Zootropolis-ról ki lett már mondva, hogy alapvetően az emlősök gyűjtőhelye, s bár olyan nagyon aláhúzva ez eddig nem volt, logikusan adta magát abból adódóan, amit eddig mutattak ebből az így is sokszínű világból. A rasszizmus, a kiközösítés és az elitizmus tematikája markáns eleme volt 9 éve is Judy és Nick forrónyomainak, ezt pedig egy igazán egyszerű, a jövőben ugyanezen sablon mentén még mindig előrántható, magát természetesen adó sztori vitte tovább. Választ kapunk, miért lettek száműzve a hüllők, főleg a kígyók, ám ideális élőhely kialakítása híján a többi melegvérű faj is követte őket. Négy nemzedékkel ezelőtt, 100 éve egy mérgeskígyó óriási felhördülést okozott, mikor megmarta, s ezzel megölte a város egyik elismert, a híres Hiúzton házból származó alapítóatyját, aki azon ügyködött, hogy jobbá tegye az ökoszisztémákat a kialakított kerületekben. Legalábbis ezt tanítják a suliban. Ám amikor az eset óta először teszi be a lábá…testét Zootropolis-ba egy vipera, ő azt állítja, ez csak egy hamis propaganda része, s a hüllőtársadalom nem az, aminek hiszik a polgárok.
Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, így Judy nem akar elhamarkodott döntést hozni, de ezért cserébe fel kell venniük a nyúlcipőt Nickkel, akinek jóval nagyobb rutinja van a szökevénylétben, s hogy ravasz lazaságával beépüljön ide-oda. Társulva egy összeesküvés hívő, ceruzáit folyton elrágó podcaster hóddal, elhatározzák, hogy ismeretlen vizekre evezve felkutatják az igazságot, ami alapjaiban változtathatja meg a társadalmat – már persze ha igaz a dolog, s nem csak vakon bíznak meg olyanokban, akikben mégsem kéne.
A mélytartalom és mondanivaló tehát ezúttal +1 szállal intenzívebben tárul elénk, mint először, ahol valljuk be, a nyúl-róka duó buddy movie-s összeszokása kevésbé volt kidolgozva, mint a körülöttük lévő világ, s talán ez az egyetlen gyenge (inkább csak gyengébb) pontja az 1. résznek. A prológ Judy vidéki gyerekkorával és a flashback párhuzam Nick életéből adott némi színezetet, de akadt az írásban egy félrevezető lyuk, amivel nem kezdtek semmit, s csak a két állat ősellenség mivoltával játszottak, különösebben nem elmélyülve benne. Kvázi egy farkast rókára cserélő, egészestés beszélő Nu Pogodi / Na, megállj csak! epizódot láttunk a 48 óra filmek alapszitujával. Amúgy a Rosszfiúk bandavezér Farkasa sok ihletést kaphatott Nicktől.
Ezúttal azonban igazán mélyre ástak Nick és Judy lelkében, s kapcsolatuk alappilléreiben, ami nem kis érzelmi töltetet ad az állatkodás közepette. Barátságuk hirtelen olyan rétegeket kap, melyek így utólag ott rejlettek eddig is, de sokkal jobb, hogy erre most jelentős időt szántak, mert így nem csak kreativitásban, de ebben is felnőtt a franchise a Pixar legérzelemdúsabb történetei mellé. A csúcspont önmagában nem találja föl a spanyol bikaviadalt, de előre látom, hogy az arra hajlamosak megkönnyezhetik. Elképesztően szép, s ugyan picit a pocok szájába rágós az üzenet, amit hordoz, de nagyon lehet vele menni. Az ellentétek vonzzák egymást, igen, ilyen alapvető frázisok is eldurrannak (lecsupaszítva), de a tálalás a lényeg, s bármilyen viszonyrendszerre levetíthetően adják át a lényeget.
Ha valaki a párjával nézi, akkor magukra ismerhetnek; ha a régen sokat rivalizáló tesójával, akkor kiskorukból való felnövésükre; ha meg valaki a saját meglévő különbségeik ellenére legjobb barátjára, avagy hőseinkhez hasonló társára gondol (netán vele éli át), akkor azért tud majd könnyedén azonosulni. Mindre működik az áthallás és adott esetben indíthat egy kiadós beszélgetést a közös mozi, s felszínre törhetnek eddig nem, vagy nem eléggé kimondott dolgok. Szívem szerint kielemezném Nick és Judy viszonyát (itt pattog a tettre vágyó nyuszilábam), de meghagyom az élményt nektek.
Emellett a film nem felejti el saját identitását, ugyanúgy folyamatosan kicsattan a gegektől és a fajokból fakadó ötletek kihasználásából. Az 1-2 perccel hosszabb játékidő kizárólag a fent taglalt mélyítésre szolgál (és beáldozza a teljes értékű lajhárjelenetet, hogy dinamikusabb legyen, azaz nem forszíroztak egy direkt kinyújtott lassúsági parádét), a maradék szinte 100%-osan hozza azt a felfedeznivaló pörgést, ami elsőre is elvarázsolt minket. Az újdonság erejének hiánya egy pillanatig sem lesz hiány, túl erős az alapkörnyezet és amit ebből ki lehet hozni akár csak 1-1 snitt hátterébe, sokszor és sokak számára észrevétlenül elrejtve.
A hüllők lakókörzete egy frenetikusan megalkotott vidéki redneck Florida karikatúra (before GTA VI) a maga mocsaraival és életformáival. Egy igazi olvasztótégely, ahol egyszerre férnek meg egymás társaságában a félig-meddig kétéltű hódok, az inverzben működő, „kikötésre alkalmas” vízi fajok (sértődékeny fókákkal) és a száműzött, bőrüket elhagyó pikkelyesek. A fajok kombinálhatósága gyakorlatilag kifogyhatatlan, s ez most csak a… hát, ami a hüllőknél a jéghegy csúcsának megfelelője. Nem lehet betelni vele, s bár önismétlőn, de organikusan elsüthető ez még legalább 2 további filmmel, minőségromlás addig aligha lehet az újabb és újabb kombók révén, amik még beépíthetőek a jövőben mindenféle erőltetés nélkül.
Az 1. rész egy másik gigaerénye a maxra pörgetett popkult utalásáradat volt. Ez se veszett ki, habár úgy érzem, egy picit az intenzitásából visszavett, s kevesebb a csak finoman előcsalt jelenet/snitt/idézet, de nem több a direkt képünkbe toltak mértéke. Az átalakult arányokból a világ imént taglalt állatfrontja jött ki jól, mert cserébe az most lényegesebbnek mutatkozik. Persze ez lehet fals, én csak a saját élményemről tudok beszámolni, elképzelhető, hogy a sztori lendülete és a főhőspáros mélyítése vitt el annyira, hogy kevésbé érzékeljem a popkult vonalat. Félni nem kell, bőőőven megkapja, aki erre vágyik.
Pár példa: visszatér Nyestelton újabb kalóz lemezborítókkal, a L’ecsó poén legalább olyan jó, mint a Minden, mindenhol, minenkorban, s van egy nagyon egyértelmű, amit nem lövök el, de érdekes, hogy ugyanerre a Rosszfiúk 2 is kikacsintott nyáron, párhuzamosan juthatott eszükbe az ötlet a rivális stúdióknak, itt viszont nagyobbat üt az állatfaj miatt, amit használ hozzá. Nemrég jött a hír Michael J. Fox-ról, aki Michael J. The Fox-ként cameózik, ez nyilván a magyar szinkronban elvész, de ha kiszúrjuk az 5mp-es rókat, aki egy Vissza a jövőbéből ismerős mondatot süt el némi karakteri csavarral (nagyon könnyen átlendülhetünk rajta, résen kell lenni), akkor helyben vagyunk. Már várom a videót pár hónap múlva, ami kigyűjt mindent, jó lesz!
Nem igen tudok mondani negatívat a filmről. Pacsi, hogy a trailerek mennyire jól rejtegették a lényeget, az egyik központi figura szinte kimaradt a promócióból. De hiába javítja főhőseit, a popkult lufin túl is akad egy olyan dramaturgiai húzás, ahol érezhető az újdonság hiánya. Spoiler nélkül nehéz, szóval ködös maradok. Alapvető baj nincs vele, a műfaj saját kötelező eleme, úgymond szükséges, ami egyszerre lehet jó és rossz. Most nem annyira működött, pláne amilyen párbeszéd közepette húzták elő a (nyuszit(?) a) kalapból. A döntéssel a franchise rálépett egy olyan ösvényre, mely ezentúl csak úgy marad egységes, ha mindig behozzák ezt az elemet, ami részről-részre elcsépeltebb lehet majd, de ha jól van megvalósítva (mint az 1. részben), akkor zavaró nem lesz.
Most se vészes, s noha ez hagyhat némi felemásságot bennünk, minden más kárpótol, kezdve a zenével! Michael Giacchino bitang erős 2015-je után nem éreztem átütőnek anno az ide szerzett tételeit, s ezúttal is messze van csúcsától, de talán valamivel erősebb kottákat hozott össze, lásd a beágyazott üldözés aláfestőt, az peak tőle. Shakira új dala megint fülbemászó (bár nem instant szerettem meg), a klip is jópofa:
Az animáció hozza az elvártat, a számát most duplán feléneklő Shakiránál megállva ki lehet emelni, hogy néhány karaktermodell mimikában, testbeszédben, arányokban és komplett mozgásban mennyire jól leköveti színészeiket. Ez persze nem új, sőt az elmúlt 9 évben mintha jobban elterjedt volna (az úttörő és máig a plafon ebben a Cápamese), még ha ez nálunk el is vész, mert hát Jason Bateman nem Zámbori Soma. Ő és Csifó Dorina továbbra is tökéletesek együtt, és nyugi, a híradós Szellő-Erős cameo megmaradt, s mind a visszatérők, mind az új hangok egységesen pazarok. Hevér Gábort egyszer szívesen meglesném, ahogy lajhárkodik. Ahogy a kritika, a magyar szöveg is pompásan él az állatok adta lehetőségekből, a Hiúzton családnév pl. ezerszer jobb, mint eredetije, pedig ugyanazon logikára épít és kiderül, milyen halált hal egy teknős (aki persze nem hal, de ezt most hagyjuk). Az animációs effekteken egyre jobban érezni, hogy a Pixar és a Disney megosztják lehetőségeiket, s noha még mindig előbbi az élmenő, már csak alig van különbség. A legnagyobb pozitívum mondjuk itt nem a szépség, hanem a fajokkal való kreativitás, de arról már elég ódát zengtem.
Összességében nem érzek érdemi visszaesést a két film között színvonalban. Van, amiben rosszabb, kevésbé új a folytatás, de tudja mivel kompenzálni, mikor arra fókuszál, amit az előző kezelt picit elnagyoltan. Lehet, hogy pár vedlés közben elhagyott bundaszállal gyengébb a 2. rész, de ez csak szőrszálhasogatás és pontozásilag nem feltétlen kifejezhető. Sokat segíthetett az eltelt 9 év és 8 hónap, a kreatív ötletelésnek tuti hasznára vált, de mivel az Oscar szezonja után először csak ’19-ben hallottunk a tervekről, majd érdemben ’22 őszén indult meg a produkció, ez még így sem viseli magán a túlsiettetés, avagy a Vaiana oldaláról jogosan felmerülő túlhasználás érzetét. Zootropolis-t és környező vidéki világát másodjára is épp oly csodás bejárni és megtapasztalni, mint mikor először varázsolt el. Méltó folytatás, óriási Oscar esélyekkel és még mindig remek további potenciállal a jövőbe tekintve.
Trilógiát simán érdemel (sőt, még a 4. epizód se volna természetellenes), csak reméljük, nem 2034-re válik azzá. Ha előtte még jönne egy 2. évad a Zootropolis+-hoz, hát jöjjön, de a 2019-es pletykák eleve két filmről szóltak, a stáblista utáni jelenet pedig határozottan, de szép finoman meg is ágyaz a következő nyomozásnak. Mert az egy dolog, hogy a városba egy évszázada nem tette be a lábát egyetlen kígyó sem (nehéz is lett volna), de ha eddig nem szúrt szemet: Zootropolis az a hely, ahol a madár se jár – se repked. Na de vajon meddig?
