Életem legjobb száma (Power Ballad), rendező: John Carney, szereplők: Paul Rudd, Jack Reynor, Nick Jonas, Havana Rose Liu, Sophie Vavasseur, Amy Huberman, Rory Keenan, Peter McDonald, Marcella Plunkett, brit-amerikai vígjáték, 2026, 98 perc, (16) forgalmazó: Intercom, bemutató: 2026. június 18.
Az ír vonal
Az Életem legjobb száma John Carney (Egyszer, Sing Street) számvetése eddigi életművével. Szembenézés lúzerséggel és hírnévvel, azzal, hogy egyik sincs ingyen.
Rick (Paul Rudd) Dublinban élő ötvenes amerikai zenész, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy tisztes családapa legyen. A Bride & Groove (érted?! szójáték!, amúgy közönségük szerint groom volna az helyesen) esküvői haknizenekarból tartja el a családját. A műfaj képviselői a zenei világ páriái, zenegépként kezelik őket. Nemegyszer kerülnek megalázó helyzetbe, amit profik lévén nehezen viselnek, gyakoriak a feszültségek a tagok között.
Szupergazdagék csodás kastélyában például egy mosókonyhaszerű lyukban szállásolják el őket, meglett férfiemberekként szomorú beletörődéssel nézik az emeletes ágyakat. A jegyespár jó barátja Danny (Nick Jonas), egy világhírű fiúbanda egykori tagja. A még mindig csak huszonéves, kőgazdag fiú szeretne egy kicsit zenélni a bandával. Ők nem rajonganak túlzottan az ötletért (eufémizmus), de a közös játék öröme hamar feloldja a társadalmi és korosztálybeli különbségeket.
Amikor késő éjjel az egérlyukból a parkba menekülő Rick összeakad Danny-vel, hamar szót értenek. Hajnalig isznak, beszélgetnek, zenélnek, komponálnak, míg egymásról alkotott előítéleteikből semmi nem marad. Feltárják egymásnak a titkaikat: a férfi eljátssza Danny-nek az egyik régebbi szerzeményét, a fiú pedig elmondja, hogy muszáj lesz valami ütőssel előrukkolnia, mert a hírneve erősen megkopott. Danny barátsága jeléül Ricknek ajándékozza az egyik méregdrága gitárkülönlegességét, bár arra az amúgy nem túl valószínű esetre, ha Los Angelesben járna, csak a menedzsere számát adja meg.
Danny elit környéken fekvő csodás házába hazatérve előrukkol új szerzeményeivel a barátnőjének, ám a lány csak egyetlen dalra reagál: arra, amit Rick játszott azon a nem épp józan éjszakán. A szám a fiú menedzserének (Jack Reynor) is nagyon tetszik, s menten beindítja a profi slágergyárat. A dal óriási siker, Danny karrierje a korábbinál is magasabbra ível. Rick a fogyasztás helyi szentélyében, a dublini plázában hallja meg a már világsláger számot, s csalódottan konstatálja, hogy Danny gyakorlatilag ellopta a dalát.
A legfájóbb, hogy sem a lánya (Beth Fallon), sem a felesége (Marcella Plunkett, Carney felesége) nem hiszik el, hogy képes lehetett ilyen dalt írni. Rick egyre reményvesztettebben próbálja bizonygatni a szerzőségét, égre-földre keresi a dal felvételét, s mániákusan hajtogatja, hogy számtalanszor lejátszotta nekik. A válasz egyre ingerültebben az, hogy ne csináljon bohócot magából, annyi béna (!) szerzeményét játszotta, nem emlékezhetnek mindre, erre pedig biztosan nem.
Rick összeomlik. Beáldozta a karrierjét a családjáért, lám, lehetett volna világhírű is, a tehetsége megvolt hozzá, cserébe még a családja sem becsüli. A keserű pohár utolsó cseppjét az jelenti, amikor a soros lagziban a násznép az éppen nagyon futó dalt, az Ő DALÁT kéri. Nem bírja tovább, bekattan. Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten! Dührohamában kilép megvetett zenekarából, és Sandy nevű (Peter McDonald) habókos barátjával nekivág, hogy afféle modern Kohlhaas Mihályként kivívja az igazságát.
A zeneszerző, író, filmrendező John Carney a 2000-es évek elejétől elit körben fűzi össze a világ avatott zenerajongóit. Egyedi műfaját előképe, Alan Parker The Commitments (1991) című, ugyancsak a dublini zenei világot tematizáló filmje öndefinícióját kölcsönözve társadalmi vagy szocrock-musicalnek hívhatnánk. Alapvető különbség, hogy míg Parker zenészei feldolgozásokat játszanak, Carney javarészt eredeti, saját zenéket használ.
Filmjeiben lépésről lépésre lekövethetők azok a folyamatok, hogyan vált a nagyon szegény, elmaradott Írországból, a „smaragd sziget”-ből modern „kelta tigris”. Az Életem legjobb száma trilógiát zár, amit az Egyszer (Once, 2006, Oscar-díj a legjobb eredeti dalnak, 2008) kezdett, és a Sing Street (2016) folytatott.
Carney filmjei alteregói történetei is: önéletrajzi elemekből építkezik, amiket újra és újra átértelmez. Sajátos dramaturgiája a hétköznapi sufnimusical és a hollywoodi elemek egyéni hangú, bátor kezű, helyenként tabudöntő vegyítése. Két végpontja a 70-es években indult angol munkásfilmek Ken Loach-fémjelezte vetületét idéző hiperrealista fésületlenség (Flora és fia, 2023) és a már-már tisztán hollywoodi álomsztori (Szerelemre hangszerelve, 2013). Különös ismertetőjegye, hogy nála nem zenei betétek vannak, hanem teljes számok, főleg érzelmes dalok a városi mindennapokról.
Filmjeiben lekövethető Carney-nek a pályája alakulásához való viszonya is. Az Egyszer, vagy a Sing Street mára a Sundance Filmfesztivál történetének klasszikus, nagy pillanataihoz tartoznak. Ugyanennyire meghatározó volt számára a mainstream világhír, az Oscar-díj sikerének rá vetülő terhének feldolgozása, a stúdiórendszerbe kerülése. A Szerelemre hangszerelve (2013, az információ az eredeti címben található: Begin Again ‘Újrakezdés) egyik producere Judd Apatow volt; ez, és a Sing Street (2016) is a Weinstein-stúdió égisze alatt készült. Talán nem túlzó belemagyarázás, ha az Életem legjobb száma eredeti címét (power ballad ‘érzelmes, lassú szám’) az Oscarral jutalmazott Falling Slowly-dalra is vonatkoztatjuk.
Carney óriási utat tett meg: egy kis költségvetésű, ír független produkcióbeli (Egyszer, 2006) betétdala 2008-ban a 80. Oscaron elnyerte a legjobb betétdal díját, szerzők Glen Hansard és Markéta Irglová. Irglová karaktere a filmben ismeretlen zenészként még Hoover-porszívót sétáltat az utcán (!). Teheti, nem ismerik, a kutya sem figyel rá.
Az Életem legjobb száma Carney számvetése eddigi életművével. Szembenézés lúzerséggel és hírnévvel, azzal, hogy egyik sincs ingyen. Arra kérdez rá: Mekkora a világod? Hollywood, a világhír, vagy a sarki kocsma? Lúzer vagy-e, ha senki nem ismer? Egyszerre szomorú és reményt adó, profi és amatőr. A film utolsó jelenete tisztelgés mindazok előtt, akik, képletesen szólva, az utcán ragadtak. A szakadt zenészt nem mellesleg Gavin Glass, a 2010-ben alapított, beszédes nevű Orphan Recording Studios alapító tulajdonosa játssza, aki a kezdetektől Carney zenei rendezője és tanácsadója. Az ő generációjuk az, amelyik végigélte Írország „kelta tigrissé” változását, felzárkózását. Személyes kárpótlás az ír vonalnak, annak a végtelenül gazdag zenei televénynek, amelyből vétetett. 
