Nagy levegő, cukormentes rágó, technikai berendezés csőre töltve. Oké, minden rendben, egy vagyok az univerzummal. Lazán, de azért ne vigyük túlzásba! Kerüljük a kifilézettponty-figurát! Ne essünk össze saját személyiségünk terhe alatt! Hallgatáskor szánk ne formáljon ó-t! Míg én precízen megkoreografáltam a magabiztos riporter figuráját, fel sem tűnt, hogy szórakozottságomban az évszázad borravalóját adományoztam a taxisofőrnek. A sárga hintóból kipenderülve, több hónapos levelezgetés és telefonpárbajok lezárásaként, végre célba értem. Ott álldogáltam Steven Seagal rezidenciája előtt, a férfinél, ki a “visszafelé is hajlik a könyék” egykunsztos produkciójával hímek millióit kápráztatta el a 90-es évek hajnalán.
Egy utolsó pillantást vetettem órámra, majd egy copf-szerű valamit megrántva csengettem, lázasan vártam, hogy szerény személyem lázba hozza a ház népét. Az elektronikus kapu ércsikolya furcsa grimaszt plasztikázott az arcomra, ehhez az összteljesítményhez nagyban hozzásegített a három felém rohanó doberman céltudatossága.
A távolból egy jókora árny vezényszót süvöltött, mire a kutyák menten cserkészlány üzemmódba váltottak át. A jókora árny tulajdonosa a házigazda volt, Steven Seagal, az egyszeres rendező. Egy bajor sörsátorból rászabott háziköntösben, hátranyalt bundesliga-frizurával, szellős vászonpapucsban lépett a kifutóra. Hihető gyorsasággal közelített meg. Tenyere mohón nyelte el nemecsekernős kézfejemet, precízen helyreigazgatta kalandozó ujjperceimet, bizonyítván mily komolyan veszi akciósztárságát. Fapofájából forgácsként hullott ki egy huncut poén az ebek étrendjét illetően: imádják a sajtót. Az élc pár perc kínos csendet eredményezett. Komótosan haladtunk a Hortobágy területével vetekedő rezervátumában. Feszélyezve éreztem magam, ahogy délceg idegenvezetőm szirti sas tekintetével fürkészte lezser járásomat. Elképedve észleltem a diktafonomon frissen elhelyezett Greenpeace matricát. “Élőben is nagyon gyors!” – nyugtáztam.
És ekkor önkéntelenül is ó-ra kerekedett a szám az elém táruló tengernyi állat láttán. Ebben a forgatagban Seagal inkább tűnt Ace Venturának, mint az aikido macsó harcistenének. Az eddig csak egyszavas tőmondatokkal operáló Stevenből Fábry Sándor-i szóniagara tört elő, és a Világ Természetvédő Alapítványának kezdősorait idézte. A modern Noé elmagyarázta vagyonának 90%-át a kihalófélben lévő állatok megmentésére szentelte. A mesterségesen kiépített kerti folyamban kacsacsőrű emlősök fürdőztek. Borneói manó hintázott egy szép hosszú ágon, miközben az elefántlábú teknősön egy véznaujjú maki lovagolt. Seagal fátyolos szemmel nézte, ahogyan a papucscsőrű gólya szorgosan nagy úszó fészkeket épített vízinövényekből.
A házi ZOO igazgatója lehuppant meditálni egy majomkenyérfa alá. A pillanat varázsát a kalapácsfejű tyúk törte meg, mikor szemtelenül kitűzőt tett ingemre. A másik dimenzióban kiránduló vendéglátóm elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjünk a civilizációba, s bevezetett hipermodern kőpalotájába. A család külföldön tartózkodott, felesége aktívan bekapcsolódott Brigitte Bardot Férjetek a bőrötökbe! állatvédő kampányába. Megnyújtott pár füstölőt, El-Csen bácsi varázsteájával kínált, majd hozzátette: “Jót tesz a férfiasságnak, höhöhö!” Se perc alatt összedobott egy szakajtónyi spagettit, s korábbi buktájából ismét eleresztett egy idevágó tréfát: “A konyhában verhetetlen vagyok!”
Mire kimazsoláztam volna gyűrött jegyzeteimben szereplő tengernyi kérdésből a megfelelőt, váratlanul kifakadt, bár az arcán ez korántsem látszott. “Az akciófilm haldoklik. Van Damme egy dupla nulla, Stallone színész szeretne lenni, Schwarzi meg politizál. A hazafival trilógiává nőtte ki magát az általam létrehozott új műfaj, a természetvédelmi akciófilm. Mert elengedhetetlen az üzenet, hogy gyermekeinknek helyes utat mutassunk. Tágul az ózonlyuk, na meg az üvegházhatás, olvadnak azók a fránya jégsapkák, aztán mi lesz, ha Kevin Costner rémálma valóra válik? Az emberek többsége persze bolondnak tart, de most már késő, hogy David Attenborough-ként vagy Cousteau kapitányként csak dokumentumfilmekben szerepeljek. Marad az újonnan kidolgozott módszer: két pofon közt fát ültetek.”. Legfrissebb filmtervéről, a Száguldó erdőről kezdett mesélni. Kitért kedvenc írójára, Gerald Durrell-re, és bevallotta, hogy foggal-körömmel harcol az Állatkert a poggyászomban megfilmesítési jogáért.
Mikor az óra nyolcat ütött, illedelmesen kimentette magát, mondván, eljött az állatok etetésének ideje. Búcsúzóul Shakespeare-t idézte: “Kizökkent az idő- Ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt.”
Találkozásunk óta elszaladt jó pár esztendő. A szobapapucs és a hintaszék-maraton felé zakatoló Steven belefáradt a szent háborúba. Lógó orral beismerte: bioszféránk menthetetlen. Erre a nyúlfarknyi létre pedig okosabb karrierjét kirángatni a béka hátsója alól, mint a klímakatasztrófa és a pandaállomány rohamos csökkenése miatt sopánkodni. A lófarkas Seagal így fordította visszájára Rosseau-t: A természetből vissza a moziba!
No Comment