A moziszerelem azért szép, mert abban nem létezik féltékenység, sőt még örülünk is, ha valaki legalább annyira izzik, mint mi. David Gilmour ilyen, mellettünk ül a sorban. A félreértéseket elkerülvén, nem a Pink Floyd gitárosa ragadott tollat, hanem névrokona, egy kanadai író, filmkritikus.
A saját életéből merítve, őszintén mesél egy apa-fiú kapcsolat legfontosabb három évéről. Egy kalandos utazásról, miként terelgette az iskolát otthagyó kamaszfiát a filmes csodák ösvényén keresztül a felnőtté válás vakmerő, ugrásra késztető sziklaszirtjéig. Megperdülve a szívcincáló első szerelmek, bánatdrogozások, zenei szárnypróbálgatások jól ismert körhintáján. Ebben rejlik a könyv ereje is, a feltétel nélküli azonosulásban. Mert ezt jórészt mi is átéltük, vagy ez az erőpróba vár majd ránk szülői oldalról.
A plusz többletet pedig a Cinema Paradiso–gén adja. Gilmour imádja a mozit, és mindent ami körülötte zajlik. Kiváló ízlésű, nagytudású esztéta, de mindennek szerény mozibolondként ad hangot. A pályája során rengeteg neves rendezővel, színésszel készített interjút, és ezekből számos érdekes háttérinfót, kulisszatitkot csempész művébe. Ahogyan Nick Hornby: Pop csajok, satöbbije lázas dalvadászathoz vezetett, úgy hasonlóan sarkall egyeseket arra, hogy a filmes ismeretüket a könyv útmutatásai alapján szélesítsék (a jó hír, hogy csak 30%-át nem lehet kishazánkban fellelni!).
Üdítő olvasmány! Az elcsépelt hármas definíció triplán igaz rá: Tanít, nevel, szórakoztat!
Így szövegel a lázadó fiú:
[…] könyvektől sem féltünk, bátran kinyitottuk. Írtunk magunkról, […]