Robert James Waller
Alexandra Kiadó, 2014
184 oldal
Első megjelenés 1992-ben.
Magyar fordításban először 1994-ben.
Romantika a konyhában
Komoly érzelmeket váltott ki belőlem a könyv. Vágyat, hogy a földhöz vágjam, és talán ugráljak rajta egyet-kettőt. Kicsit magas benne ugyanis az egy oldalra eső közhelyek száma. Tudom, hogy illik szeretni ezt a könyvet, és az ebből készült filmet (mondjuk az tényleg jobb volt, még ha nem is tette magasra a lécet maga a regény), de én minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok rá.
Nem szeretem, ha egy író rögtön magyarázkodással kezdi a könyvét, hogy tulajdonképpen miért is írta meg. Ez olyan mintha előre elnézést kérne azért, mert a történet uncsi, érdektelen, és talán még amatőr is. Nem mondom, hogy a Madison megye hídjai uncsi, érdektelen vagy éppen amatőr. De veszélyesen közel van hozzá.
Azt hiszem, azért született meg Robert James Waller regénye, hogy egyszer Meryl Streeppel versenyt hüppöghessünk a filmet nézve. Nos, a hüppögés szabadon választott. Ha tesztelnéd a könnycsatornáidat, akkor nézd meg az 1995–ben készült filmet, amelynek nem csak a főszerepét vállalta magára Clint Eastwood, hanem a rendezői székbe is ő ült.
Általában egy könyvet nagyon drasztikusan meg kell nyesegetni, hogy beleférjen a cselekmény egy másfél-két órás filmbe. A szív hídjai (ezt a címet kapta a keresztségben ugye a filmváltozat) esetében az a fura helyzet állt elő, hogy néhány új motívummal, apró részlettel kellett kiegészíteni a történetet. Azért ebből már sejthető, hogy nem egy furmányos sztoriról van szó. (Francesca, a negyvenpluszos háziasszony egy hét békés magányhoz jut, mikor családja elutazik egy vásárra. A vidéki kisvárosba téved Robert, aki fotós, és azért jön, hogy hidakat fényképezzen, de közben inkább egymásba szeretnek a nővel.)
Az egyik problémám, hogy az író valószínűleg kitűzte célként, már pedig magvas gondolatokat is elrejt a 184 oldalnyi szépelgésben. Ja, elrejtette. Alig találtam meg. Megemlíti, hogy Robert, a főhős vándor életmódja miatt úgy tekint magára, mintha egy zsákutca lenne az evolúcióban. Nos, annyira megtetszik a szerzőnek saját gondolata, hogy ettől fogva magát idézgeti. Azért fura ez a jelenség, mert Waller néha ki tud mászni a romantikában dagonyázásból. Néha belefutunk olyan érzelem gazdag mondatokba, mint „…a farm, akár egy követelőző fekvőbeteg, állandó odafigyelést igényelt…”. Ez szép.
A másik gondom, hogy az író képtelen választani egy műfajt, amelynek keretein belül mozogna. Az egyik pillanatban olyan romantikus, hogy az már csöpög, a másikban viszont egy olyan illúzióromboló kifejezést használ, hogy a fal adja a másikat. Amikor pedig egyik sem, akkor szenvtelenül írja le az eseményeket. Érezhetően arra vár, jussunk már el az ágyjelenetig, ahol aztán jól kiömlengheti magát. És meg is teszi. Arra vállalkozott, hogy bemutassa, negyven fölött is lehet szenvedélyes egy együttlét (ha ezt nem tudnánk). Minden összesimuló hasról, karról, lábról tudósít. Olyan részletesen, hogy úgy érzed, már te is inkább túl lennél rajta. (Jaj, Francesca, kamuzd már, hogy jó volt, és menjetek vacsorázni, vagy mit tudom én, csak haladjon a történet!) Az már legyen az én bajom, hogy ismerve a filmet, nem tudtam más figurákat elképzelni, mint Clint Eastwoodot és Meryl Streepet. És én nem akartam elképzelni Clint Eastwoodot és Meryl Streepet, ahogy hasuk érzékien összesimul.
Arról nem is szólva, hogy először a mesélő terhelt minket a szeretkezés aprólékos bemutatásával, majd a hősnőnk veszi át a szót egy levél erejéig, amelyben elmeséli gyerekeinek erotikus együttléteit egy fickóval, aki nem az apjuk. Értem én, hogy felnőttekként kezeli őket, de azért az mégis sok, hogy azt részletezi, a ház mely pontjain csinálták (mindenhol – ez is kiderül).
Umberto Eco írt valami olyasmit, hogy (bocsánat a pontatlan idézetért) onnan tudjuk, hogy pornó filmet nézünk, hogy az aktusok közötti részeket lépésről lépésre bemutatja az „alkotás”, hogy legyen némi szünet azok között a jelenetek között, amiért valójában készült a film. Rém idegesítő, amikor egy romantikus könyvben, vagy filmben hasonló öncélúságot tapasztalunk. Vagyis, hogy a szerelmes pillanatok oltárán feláldozzák a cselekményt. (Nézz meg egy Katherine Heigl filmet, és megérted, miről beszélek.)
Kérek cselekményt!
A Madison megye hídjaiban nemigen van. Helyette részletesen leírja a szerző egy üveg sör asztalra kerülésének történetét. Főszereplő feláll, betolja a széket, felveszi az asztalról a kocsi kulcsot, kinyitja a szúnyoghálóajtót, nem hagyja becsapódni, hanem szép lassan becsukja, kinyitja a kocsit, kiveszi a sört, bla-bla-bla. (A fenti leírás csak illusztráció – a szerk.)
Ennek köszönhetően ez egy tökéletes forgatókönyv lett. És nem azért kelti ezt az érzést, mert a film szóról szóra követi a regényt (bár így van), hanem azért, mert az események unalmasan részletes leírása a legkevésbé sem irodalmi.
Azt hiszem, az bosszant a legjobban (és igen, ez a vesszőparipám), hogy tudom, ha egy nő írta volna, rásütnék, hogy nyálas. Így, hogy férfi a szerző, mélyen romantikus. Pfff.
A fotósként és zenészként is ismert Robert James Waller eredetileg pénzügyi ismeretekből doktorált, és később az Észak-iowai Egyetem egyik dékánja lett. A Madison megye hídjai volt az első regénye. Nyugdíjba vonulása után nem sokkal jelent meg. Nagy sikert aratott. 10 év és némi győzködés után megírta a folytatást is Ezernyi út porából címmel.
