A Japán filmhét ürügyén tartunk egy gyorstalpalót az ország filmtörténetéről. Az első rész után következzen a folytatás.
Az amerikaiak liberalizálták nem csak magát az országot, de egyúttal a filmművészetet is. Az erősen nyugatias filmek, a modern, demokratikus témák vették át a főszerepet. Véget vetettek a japánok hagyományos ábrázolásbeli prüdériájának, és ennek eredményeképp 1946-ban Szaszaki Jaszusi rendező jóvoltából a Hatacsi no Szeisun című alkotásban elcsattant a japán filmtörténet első csókja – még ha csak egy ablaküvegen át is. A filmet 1946. május 23-án mutatták be, ennek emlékére Május 23-a lett Japánban a Csók napja. Megkezdődött a hatásvadász tömegfilmek gyártása. A 60-as évekre hat stúdió uralta a filmipart. A Sócsiku, a Toho és a Daiei továbbra is az élen járt, illetve 1946-ban a Tohoban kitölt sztrájk következményeképp megalakult a Sintoho. 1947-ben megjelent a színen a Toei stúdió, majd 1954-ben a Nikkacu is újjáéledt.
Az 50-es évek elhozta a japán mozi aranykorát, majd az évtized végén megjelent Japánban a televízió, mely újításra ösztönözte a stúdiókat így megkezdődött a színes és szélesvásznú filmek készítése. A tömeggyártás azonban egyúttal minőségbeli visszaesést eredményezett, a stúdiók egyre inkább átálltak a B-kategóriás tömegfilmekre.
1963-ban megjelent a színes televízió, ami jelentős visszaesést jelentett a stúdióknak, akik nem riadtak meg a közönség igényeinek gátlástalan kiszolgálásától. Megjelentek az olyan extrém műfajok, mint a szexet nyíltan ábrázoló roman porn és ennek erőszakkal fűszerezett változata a pink, a korábban is jelen levő erőszakos akció és gengszterfilmek pedig idővel még véresebbek és brutálisabbak lettek. A háború után a korábbi nagy rendezők viszont ott folytatták munkásságukat, ahol a háború előtti jobbra tolódás idején abbahagyták.
Mizogucsi Kendzsi még 1923-ban debütált rendezőként, és már a háború előtt is a legjelentősebb japán rendezők közt tartották számon. 1949-ben a Japán Filmrendezők Szövetségének elnöke lett. A nemzetközi figyelem középpontjába csak 1952-ben került, mikor az Oharu élete (Szaikaku icsidai onna) című filmje elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját. Legtöbb filmjében a nők játsszák a főszerepet és az őket érintő problémákat boncolgatja.
Mizogucsi mellett a másik háború előtt és után is alkotó nagyhatású rendező Ozu Jaszudzsiró. 1927-ben debütált és egymás után gyártotta az amerikaias tucatvígjátékokat. A II. világháborúban angol hadifogságba esett. 1946-os hazatérte után realista filmek forgatásába kezdett. Visszatérő témája a család, illetve az alsóbb társadalmi rétegek problémái. Filmjeiből hiányoznak a nagy drámai jelenetek, inkább az apróbb részletekre fektette a hangsúlyt. Fő művének a Tokiói történet (Tókjó monogatari) című alkotását tartják, melyben a szülő-gyermek viszont és ellentétet boncolgatja.
A legnagyobb japán filmrendezőként számon tartott Kuroszava Akira a háború évei alatt, pontosan 1943-ban kezdte meg munkásságát. Kuroszava több nyugati filmrendező ihletője, többek között Quentin Tarantino is egyik példaképének tartja. 1950-es Rasómon – A vihar kapujában című műve volt az a mérföldkő, mely felkeltette a világ érdeklődését a japán filmek iránt. Az Akutagava Rjúnoszuke művéből készült film 1951-ben a Velencei Filmfesztivál nagydíját kapta meg, majd 1953-ban a legjobb látványtervezésért járó Oscar-díjra jelölték. Kuroszava számos jelentős fim rendezője, köztük A hét szamurájé (Sicsinin no szamurai), mely A hét mesterlövész című western ihletője, vagy a Rejtett erődé (Kakusi toride no szan akunin), melyből George Lucas merített ötletet A csillagok háborúja megalkotásához.
Szintén említésre méltó Honda Isiró, aki a műfajalkotó szörnyfilmek és speciális effektek mestere. Honda a legendás Godzilla filmek megalkotója. Godzilla karaktere tulajdonképpen az atombombára reflektálva a háború pusztítását testesíti meg. A japán filmművészetben egyébként jellegzetes téma a II. világháború. Nem csak élőszereplős filmek, de rajzfilmek sora is született a témában, köztük olyan kiemelkedő alkotások, mint például az 1988-as Szentjánosbagarak sírja (Hotaru no haka).
A háború borzalmai, azon belül is főleg az atombomba ihlette filmjével vált ismertté Sindó Kenato is. Sindó szülővárosa Hirosima, így különösen mély nyomot hagyott benne a város tragédiája. 1953-ban a Cannessi Filmfesztiválon keltett feltűnést Hirosima gyermekei (Genbaku no ko) című alkotásával. Az egyszerre realisztikus és szentimentalista alkotás az atombomba utóhatásaival foglalkozik. A háborúellenes rendezők sorait erősíti még Icsikava Kon, aki animátorként kezdte pályáját, majd az 1950-60-as években több filmet is rendezett a témában.
Ozu Jaszudzsiro tanítványaként szintén az alsóbb társadalmi osztályokról készített filmeket Imamura Sóhei. Gyakran vitatott, sőt bizarr témák boncolgatásával már egy új rendező generáció tagjaként lépett fel. Miután egyik stúdió égisze alatt sem sikerült igazán kibontakoznia 1965-ben létrehozta saját független cégét az Imamura Productionst.
Az újhullám másik képviselője Osima Nagisza, aki híres botrányt kavaró, megbotránkoztató stílusáról, mellyel főleg tabutémákkal foglalkozott. Legismertebbek nyílt pornográfiát tartalmazó Az érzékek birodalma (Ai no korída), illetve a Sinszengumi berkein belül kibontakozó homoszexuális vonzalmat taglaló Tabu (Gohatto) című filmjei. Osimát sok negatív kritika érte szemérmetlennek titulált stílusa miatt. A rendező erre ekképp reagált: „Semmi nem szemérmetlen, amit megmutatunk. Az a szemérmetlen, amit elrejtünk.”
Kihagyhatatlan a mai rendezők sorából Mijazaki Hajao, aki animációs filmjeivel vált ismertté. Pályája kezdetén a Toei Animation-nél olyan filmek készítésében vállalt szerepet, mint a nálunk is ismert Csizmás kandúr. 1985-ben megalapította saját cégét a Ghibli stúdiót, mely azóta is a legismertebb japán animációs stúdió. Mijazaki tíz világhírűvé vált rajzfilm megalkotása után 2014-ben vonult vissza átmenetileg.
Híres arról, hogy nem engedte, hogy műveiben a számítógépes animáció 10% fölé emelkedjen. Chihiro szellemországban (Szen to Csihiro no kamikakusi) című filmje 2003-ban elnyerte a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat.
Szintén az animációs színtér képviselője Kon Szatosi, aki a MadHouse stúdiónál alkotott maradandó animéket. A 2010-ben rákban elhunyt rendező viszonylag rövid pályafutása alatt kevés, de annál nagyobb jelentőségű filmek születtek.
A kortársak szintén nagynevű képviselője Kitano Takesi. Kitano a hetvenes években lett ismert standup comedy előadóként, majd színészkedni kezdett. Színészként a Beat Takeshi művésznevet használja. 1988-ban megalapította Office Kitano nevű filmprodukciós vállalkozását, majd 1989-től kezdett rendezni. Saját filmjeinek gyakran főszereplője is, számos díjjal büszkélkedhet. Remek érzékkel teremt egyensúlyt az nyers erőszak és az érzelmek finom bemutatása között. Quentin Tarantino példaképe, a 2008-as Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon életmű díjat kapott.
A 2000-es évektől népszerűek világszerte a japán legendákra épülő horrorfilmek. Ezt az időszakot a J-horror korszakának is nevezik. A műfaj elterjedése olyan rendezőknek köszönhető, mint például Kuroszava Kijosi, aki pusztán névrokona Kuroszava Akirának.
A mainstream kultúra köreiben nem csak a japán horrorfilmek igen ismertek, de elterjedt tény még a modern japán filmek brutalitása. Ennek egyik híres képviselője Miike Takasi, aki 25 éves pályafutása alatt több mint 90 filmet rendezett. Főleg erőszakos, bizarr, gyakran perverz, sötét humorral fűszerezett, határokat feszegető filmjeiről ismert, de drámák, sőt családi és ifjúsági filmek is találhatók munkái között.
A japán filmművészet minden kétséget kizáróan furcsa a nyugati személők számára, de épp ez a furcsaság, ami jelentőssé teszi. Számos korszakalkotó és műfajteremtő film került ki a japán stúdiók kezei közül, melyek a mai napig ihletül szolgálnak számos nyugati rendező számára. Sorra születnek a japán ihletésű filmek, és a japán művek remake-jei.
