Sherlock – The Abominable Bride, írók: Steven Moffat, Mark Gatiss, szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Mark Gattis, Andrew Scott, Amanda Abbigton, angol krimisorozat, 89 perc, 4 évad – különkiadás, 2016
Kedvenc Sherlock sorozatunk évadjai között olyan szünetet kell túlélnie a rajongóknak, amit már a készítők sem bírtak tovább tolerálni és megajándékozták a nézőket egy bónusz epizóddal. De az igazat megvallva, ezért a részért kár volt felkelteni a londoni Baker Street 221B lakóit. Benedict Cumberbatch és Martin Freeman párosának játékát nem lehet nem élvezi a képernyőn és szeretjük, amikor a készítők két fogás közt egy kis rágcsával kényeztetik a nézőket, de jelen esetben nem hogy nem laktunk jól, de kicsit meg is ijedtünk attól, hogy milyen ízű lesz a várva várt negyedik évad 2017-ben.
2011-ben a Sherlock című brit sorozat egészen új alapokra helyezte ezt a jól ismert karaktert. Arthur Conan Doyle legendás nyomozója, akit már boldog boldogtalan feldolgozott filmben és sorozatban és ki tudja miben, visszatért a hazájába. Az egész sorozat elképesztően brit lett, ami nem azt jelenti, hogy folyamatosan teát iszik és esik az eső, hanem azt kapjuk amit elvárunk, sőt annál még többet is. A humorból a kicsit feketét és csípőset, a tolakodásból a kimértet és a képi világból pontosan azt a fajta angolságot, amit annyira eredetien és egyedülállóan tudnak csinálni. A sorozat abban is rendhagyó volt kicsit, hogy mindössze három évadot élt meg eddig, ráadásul egy évadon belül csak három részt kaptunk, azok mondjuk másfél órásak voltak és mozifilm igényességgel voltak elkészítve.
Rajongtunk azért, hogy Sherlock nem attól Sherlock, mert az aktuális kosztümben pipafüstözi be az 1800-as évek díszletét, hanem bátor volt és a kedvenc detektívünk Watsonnal együtt a mai London utcáit koptatja és oldja meg azokat a rejtélyeket, amikbe a Scotland Yard bicskája gyakran beletörik. A legjobb húzás volt, hiszen Sherlock a maga korában épp liberális munkásságáról, haladó gondolkodásáról és mindig újszerű módszereiről volt híres, amit a jelenben sokkal könnyebb érzékeltetni. Sherlock egyszerűen egy zseni, a mogorva fajta, akinek a szociális érzékei az elvárható szintet sem közelítik meg, viszont legjobb barátjával, Watsonnal, épp ezért egészítik ki egymást remekül. Watsonnak és a rendőrségnek ezenkívül más szerepe is van; ők segítik a nézőket, hogy megértsük Sherlock géniuszi mivoltát, hogy az egyéni és néha követhetetlen gondolatait kicsit rendszerezzék nekünk és ezáltal ne maradjuk le a csavarokról és a nyomozás különböző szintjeinek megértéséről. Benedict Cumberbatch és Martin Freeman sorozata annyira eredeti lett a jól felhúzott és okos történetekkel, valamint a hihetetlen jó szereplőivel, a képi világával és a megkérdőjelezhetetlen igényességével és eredeti ötleteivel, hogy mindenki bűnös élvezetévé vált.
A főszereplőket persze felkapta a mozi, miközben az egyik készítő, Steven Moffat továbbra sem unatkozik a Ki vagy doki? című sorozattal és a negyedik évadra még mindig egy teljes évet várnunk kell. Ezért kaptuk meg most az új év hajnalára ezt a kiegészítő epizódot, ami szervesen nem kapcsolódik egyik évadhoz sem és történetileg teljesen hanyagolható. Sajnos felesleges is lett.
A rész érdekessége és zamata az volt, hogy Sherlock újra a Viktoriánus-korban nyomozott. Először nem értjük hogyan kerültünk ide, de nem lövünk le vele nagy poént, ha eláruljuk, hogy főszereplőnk elméjének palotájában járunk, aki egy elsőre izgalmas, soha meg nem oldott ügyet akar kibogozni álmában. Kapunk egy elkenődött vörös rúzsban lövöldöző fátyolozott arcú menyasszonyt, aki öngyilkos lesz, majd másnap titokzatos módon, ez a halott ara megöli a férjét is. Sherlock, akinek élete a realitás melegágya, természetesen azonnal kizárja a szellemek és a feltámadott halottak opcióját és nyomozásba kezd. Elég sürgősen, mivel időközben a „kísértet-mennyaszzony” újra felbukkan és halállal fenyegetőzik egy másik férfinál is. A történethez elég annyi, hogy sikerül belekeverni borzasztóan erőltetett és bugyuta módon a feminizmust is és még egy szüfrazsett találkozót sem úszunk meg. A kezdetben valóban érdekfeszítőnek tűnő rejtély bugyuta megoldást kap és egy nagyon erőltetett üzenetet.
A Sherlock című sorozat amúgy azon kívül, hogy rendkívül szórakoztató még így is rengeteg kedves és egyáltalán nem céltalan társadalmi üzenettel bír, amit még csak nem is kell a néző szájába rágni. Ilyenek a barátság szentsége, a lojalitás és hasonlóan egyszerű, de valóban nemes dolgok. A feminista szál, ráadásul ilyen összecsapottan, teljesen felesleges volt ebbe a miliőbe.
Persze ha ezen túltettük magunkat akkor koncentrálhatunk újra a főszereplőkre és szerethetjük a díszletet tiszta szívből és örülhetünk a sziporkázó párbeszédeknek. Az egész epizód egyfajta reflektálás Sherlock Moriarty-val kapcsolatos félelmeire és mivel ez a rész a fantázia szüleménye, így ahhoz is szerencsénk van, hogy újra találkozzunk az Andrew Scott által megformált Moriarty-val, akiben külsőre semmi félelmetes nincs, de amint a karakter megszólal, vagy egyetlen arcélét megmozdítja, máris megértjük miért ő a főgonosz. Hanyagul, de lényegre törően vágja oda Sherlocknak, hogy „Dead is the new sexy.”, mi meg csak élvezzük. Sherlock testvérét, Mycroftot, néha még mindig nehéz pontosan hova tenni, de szeretjük ahogy valami láthatatlan hidat képez az egyszerű emberek és Sherlock között. A női karakterek csípősek és bájosak, ritkás a szerepük, de Mrs. Hudson, a házvezetőnő vagy Mary, Watson felesége, így is pontosan és szórakoztatóan megrajzolt jellemek.
Az a gond összességében, hogy a Sherlock túl magasra tette annak idején a lécet, így igazán nem lehet hibáztatni a nézőt, ha nem valami átlagosat akart látni ebben a részben. Hiába az igényesség és a jó színészek, ezt már nem szeretjük kiemelni, hiszen a valóban jó sorozatok többsége automatikusan kiszolgál minket ezzel, de az eredetiséget nem lehet tankönyvből kiolvasni. Reméljük, hogy a negyedik évadban visszakapjuk azt a Sherlockot, ami tényleg megérdemelten hordta el zsákszámra a filmes díjakat és ahol mi magunk is pillanatokra elképzeltük, hogy történt velünk valami annyira érdekes és titokzatos, hogy megnyomhatnánk egyszer a Baker Street-i ház csengőjét.
