Az Akadémiát sok kritika éri bizonyos győztesek kihirdetésénél, a hőzöngők szerint ugyanis más sokkal jobban megérdemelné a díjat. Az Oscar kilenc évtizedes története során mindig akadtak furcsa döntések – mi most kifejezetten a legjobb film kategóriára koncentrálunk. Összeszedtünk 15 alkotást, ami szerintünk az adott évben jobban megérdemelte volna a díjat, és azt is megmondjuk, hogy miért.
1942
Ami nyert: Hová lettél, drága völgyünk? (aktuális IMDb átlag: 7.8)
Aminek mi adnánk: Aranypolgár (8.4, IMDb top 250: #68)
Tegye fel a kezét, aki hallott már a Hová lettél, drága völgyemről, netán meg is nézte! Attól még persze lehet jó egy film, hogy az ember nem látta, de talán nem véletlen, hogy az utókor szinte teljesen megfeledkezett erről az alkotásról, ellentétben az Aranypolgárral, ami a mai napig hivatkozási alap. Orson Welles remekművét kilenc Oscarra jelölte az Akadémia, de a film végül csak egy díjat zsebelt be, a legjobb forgatókönyvért, ami jól jelzi, hogy már a kezdetek során is születtek furcsa döntések. Sokak szerint az elmaradt díjeső és a kereskedelmi kudarc mind erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy Welles végül nem tudta befutni azt a karriert, ami kijárt neki. Az meg persze jó kérdés, hogy az utólagos dicshimnuszok mennyire kárpótolták az elmaradt sikerért – az Aranypolgárt később több szavazáson is minden idők legjobb filmjének választották. A Hová lettél, drága völgyünk? meg viszonylag hamar kikopott a kollektív emlékezetből, így manapság inkább csak a filmtörténelemben intenzívebben elmélyedt emberek ismerik a wales-i bányászcsalád viszontagságos történetét.
1965
Ami nyert: My Fair Lady (7.9)
Aminek mi adnánk: Dr. Strangelove (8.5, #49)
Szeretnénk leszögezni, hogy nincs olyan konstelláció, ami azt eredményezné, hogy egy musical lehet a legjobb film. Még akkor sem, ha a szóban forgó mű a musical ún. nagy korszakában készült (jelentsen ez bárkinek bármit). Amikor angol szakos voltam a főiskolán, volt egy fiatal tanárnőnk, akinél mindannyian jobban tudtunk angolul („many money”, ez volt az egyik emlékezetes anekdota az órákról), és olyan szinten nem volt fogalma az óratartásról, hogy tanítás helyett levetítette a My Fair Ladyt, és azt kellett megtárgyalni és esszét írni róla. Én meg átiratkoztam egy másik tanárhoz ugyanebből a szemináriumból, és örökös hadüzenetet küldtem az éneklős/táncos műfajnak. Hollywood sajnos a mai napig nem gyűrte le a musical mániáját (lesz még ilyen indokolatlan győztes a listánkon), azelőtt pedig tényleg döbbenten állunk, hogy a Dr. Strangelove-ot hogyan gondolta bárki rosszabb filmnek a My Fair Ladynél. A hidegháborút real-time-ban parodizáló szatíra, benne a három szerepben brillírozó Peter Sellers-szel, a zseniális George C. Scott-tal, és időtlen mondatokkal („You can’t fight in here! This is the War Room!”), egy időtlen klasszikus.
1969
Ami nyert: Oliver! (7.5)
Aminek mi adnánk: 2001: Űrodüsszeia (8.3, #93)
Szegény Stanley Kubrickot nem nagyon szerette az Akadémia: sem a fentebb említett Dr. Strangelove-ot, sem a 2001-et, sem a későbbi munkáit nem halmozták el Oscarokkal. Ráadásul ebben az évben megint voltak akkora dilettánsak, hogy egy musicalt díjaztak a mesterművével szemben. A Dickens-féle Oliver Twist alapján készült filmre nem is vesztegetnénk több szót, Kubrick mesterművét pedig méltattuk eleget, amikor nemrég újra a mozikba került. Ez volt az első film, ami hitelesen jelenített meg űrben játszódó jeleneteket, és kevés olyan alkotást ismerünk a mozgókép történetéből, ami ilyen mértékben ad lehetőséget szabad asszociációkra. Amúgy mi még ebből az évjáratból a Volt egyszer egy Vadnyugatnak is simán odaadnánk az Oscart, de az Akadémia szabályai szerint nem lett volna jogosult a jelölésre ebben az évben, ugyanis hiába mutatták be Olaszországban még 1968-ban, az USA-ban csak 69-ben került a mozikba. Nálunk persze simán nyerné az 1970-es Oscart is, az Éjféli cowboy-jal szemben, noha azt is nagyon szeretjük.
1977
Ami nyert: Rocky (8.1, #210)
Aminek mi adnánk: Taxisofőr (8.3, #81)
A Taxisofőr pár hete ünnepelte negyvenedik születésnapját, és mi is írtunk róla bővebben – többek között azt, hogy hiába imádjuk a Rockyt, a Taxisofőr azért korszakalkotóbb film. Csak találgatni lehet, hogy mi baja volt vele az Akadémiának; valószínűleg az, hogy túlságosan erőszakos és nyomasztó, még akkor is, ha a vége amolyan happy endnek tűnik (vagy mégsem). A Rocky üzenete sokkal pozitívabb volt: egy kisember felküzdi magát, ami persze csak a bicentenáriumát ünneplő Egyesült Államokban lehetséges. Az eset érdekessége, hogy közel négy évtized elteltével ismét láthatunk egy jó Rocky filmet, ráadásul Sylvester Stallone neve is a jelöltek között szerepel. Ez roppantul örömteli dolog, és Sly tényleg megérdemli a díjat, de ettől persze még nem változik a véleményünk, vagyis hogy a Taxisofőrt jobb filmnek tartjuk az eredeti Rockynál. Amikor jött a negyven éves jubileum, beraktam otthon Scorsese filmjét blu-ray-en, és azt tudtam megállapítani, hogy még ennyi évtized elteltével is hogy gyomorszájon tudja vágni az embert. Olyannyira, hogy bizonyos jeleneteket nem is bírtam megnézni.
1980
Ami nyert: Kramer kontra Kramer (7.8)
Aminek mi adnánk: Apokalipszis most (8.5, #48)
Robert Benton (kicsoda?) filmje egy megható családi dráma, szép film, azóta is sok helyen játsszák színházban, nálunk is, de nem az az időtálló, klasszikus szagú darab. Itt is valami olyasmi történhetett, mint fentebb, a Rocky és a Taxisofőr esetében, vagyis hogy az úgymond „szebb” film nyert a brutálissal szemben (az általunk még szintén nagyon imádott Alien és a Brian élete meg aztán szóba se jött jelöltként). Francis Ford Coppola egyike volt az első rendezőknek, akik kritikus hangvétellel nyúltak a modern amerikai történelem szégyenfoltjának tekinthető vietnámi háborúhoz, bár a filmje sokkal inkább tekinthető egy elborult, drogos víziónak, mintsem politikai állásfoglalásnak. A rendező idegösszeroppanást kapott, a főszereplő Martin Sheen meg szívrohamot, a kaotikus forgatás pedig irtózatosan elhúzódott: a stáb 1976 tavaszán kezdett filmezni, a mozipremier viszont csak 79 nyarán volt. Az ilyen előzmények általában katasztrofális műalkotást eredményeznek, a káosz viszont az Apokalipszis most előnyére vált. Elképesztően hatásos filmalkotás született letaglózó képekkel, fojtogató hangulattal, és olyan klasszikus dumákkal, mint hogy „I love the smell of napalm in the morning.”
1981
Ami nyert: Átlagemberek (7.8)
Aminek mi adnánk: Az elefántember (8.2, #143)
Olyan rendezők, mint Stanley Kubrick, Chaplin és Alfred Hitchcock sohasem vehettek át Oscar-díjat, legfeljebb életműdíjat, vagy még azt sem (oké, Kubrick kapott egy díjat speciális effektusokért, de az más). Mások meg szépfiús színészi karrierjük után rendeztek egyet, és máris összejött a díj. Ebbe a kategóriába tartozik Kevin Costner, valamint Robert Redford is, utóbbi az Átlagemberekkel gyűjtötte be a legjobb Oscart, és az Akadémia magát a filmet is díjazta, pedig ez volt az az év, amikor olyan klasszikusok is készültek, mint a Dühöngő bika, az Airplane vagy A Birodalom visszavág. No és Az elefántember, mely David Lynch kevés nem szerzői filmjeinek egyike, mégis talán a legemlékezetesebb alkotása. Az amerikai fenegyerek pár évvel korábban robbant be Radírfej című elborult fekete-fehér filmjével, és nem csoda, hogy a stúdió Lynch-et bízta meg Az elefántemberrel. A viktoriánus Angliában játszódó dráma köröket ver Redford filmjére, mellyel nem bánt nagyon kegyesen az utókor, márpedig mi sem bizonyítja jobban egy film jelentőségét, mint az, hogy még évtizedekkel később is beszélnek róla, fejtegetik, és hivatkozási alapként tekintenek rá.
1983
Ami nyert: Gandhi (8.1, #201)
Aminek mi adnánk: Szárnyas fejvadász (8.2, #137)
Na itt most akár csalhatnánk is, hiszen Ridley Scott paradigmaváltó sci-fije eredeti, 1982-es változatában még nem volt az a korszakos mestermű, mint amivé a tíz évvel későbbi rendezői változattal avanzsált. De mi még így is azt mondjuk, hogy a Szárnyas fejvadász happy endes, producerek által megváltoztatott moziverziója is jobb, mint a Gandhi. Oké, Sir Richard Attenborough fontos filmet készített, ráadásul Ben Kingsley fantasztikus alakítást nyújt a főszerepben, de a játékidő túlontúl hosszú, és valójában semmi formabontót nem látunk. Scott rendezésében viszont szédületesen passzol minden: a hipnotikus atmoszféra, a lenyűgöző operatőri munka, az éteri zene és a zseniális karakterek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Szárnyas fejvadászt sokan minden idők legjobb filmjének kiáltsák ki. Ja, és akkor még nem is beszéltünk a csavaros befejezésről, ami ugyan csak az 1992-es rendezői verzióban bukkant fel. Na mindegy.
1990
Miss Daisy sofőrje (7.4)
Aminek mi adnánk: Ami sok, az sokk (6.8)
Azért tüntetjük fel az aktuális IMDb osztályzatokat, mert az esetek többségében azoknál a filmeknél magasabbak, amiknek mi adtunk volna Oscart. Itt van most egy kivétel, de ettől még természetesen fenntartjuk a véleményünket. És ha már az IMDb-nél tartunk: a top 250-es listájukon csupán egyetlen 1989-es film bukkan fel, ez pedig az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, amit természetesen imádunk, de tudunk abból az évből jobbat. Az Ami sok az sokk egy viszonylag obskúrus korai Tom Hanks vígjáték, melyet maximum titkos kultuszkedvencként szokás emlegetni, sokan nem is ismerik, de a mi környezetünkben szinte mindenki imádja, és mi is. A történet végig egy kertvárosi utcában játszódik, ahova titokzatos szomszédok költöznek, a régi lakók pedig azonnal szimatolni kezdenek körülöttük. Joe Dante fekete vígjátéka rendkívül viccesen figurázza ki az elővárosi kispolgárok hétköznapjait, a szardíniaevős jelenet felejthetetlen, a Klopek famíliánál pedig nem nagyon láttunk bizarrabb családot a filmtörténelemben. A Miss Daisy-t meg elkönyvelhetjük minden idők egyik legrosszabb legjobb filmjének, melynek díjazása nem is mutatott mást, mint hogy mennyire sok őskövület szavazhat még mindig Hollywoodban.
1996
Ami nyert: A rettenthetetlen (8.4, #78)
Aminek mi adnánk: Hetedik (8.6, #22)
Erről is már lamentáltunk tavaly, David Fincher klasszikusának húszéves jubileumakor. És ami még extrán fájó, az az, hogy a Rettenthetetlen mellett olyan „remekműveket” jelölt az Akadémia a legjobb film kategóriában, mint az Apollo 13, az Értelem és érzelem, a Neruda postása és a Babe. Pár évvel korábban az Oscar-szűrőn még valahogy átbújt A bárányok hallgatnak, a Hetedik viszont valószínűleg már túl brutálisnak találtatott. Az tény, hogy ilyen komor atmoszférát kevesen tudtak kreálni a vásznon azóta, hogy feltalálták a mozgóképet, és ehhez persze még sok minden más kellett: kiváló forgatókönyv, nagyszerű színészek, zseniális operatőr, és még sorolhatnánk. Mel Gibson amúgy jó filmet rendezett, nincs baj a Rettenthetetlennel, még úgy sem, hogy a skót akcentusa jön és megy, de legalább nem amerikaiul beszél, mint Kevin Costner a Robin Hoodban.
1997
Ami nyert: Az angol beteg (7.4)
Aminek mi adnánk: Fargo (8.2, #157)
Ha létezik művészgiccs, akkor arra Az angol beteg a legjobb példa. A néhai Anthony Minghella filmje túl hosszú, túl unalmas és túl giccses ahhoz, hogy bárki komolyan vegye, ennek ellenére az akadémiai tagok többsége érdemesnek találta arra, hogy megkaphassa az Oscart. Márpedig ez volt az az év, amikor a Trainspottingot is kitüntethették volna (nem is jelölték a legjobb film díjára), a Fargóról nem is beszélve. A Coen tesók addigra már sok izgalmas darabot letettek az asztalra, például a szenzációs Hollywoodi lidércnyomást, a Fargóval pedig újra felértek a kreatív csúcsra. Az Akadémia azért megajándékozta a fivéreket egy Oscarral a legjobb forgatókönyvért, és Frances McDormand díja is a családban maradt (mint tudjuk, ő Joel Coen felesége). Később aztán összejött a rendezői és a legjobb filmért járó Oscar is (a Nem vénnek való vidékért), szóval a sors igazságot szolgáltatott, Az angol beteget meg próbáljuk kitörölni az emlékezetünkből, és leginkább arra a jelenetre emlékszünk belőle, amikor Kristin Scott Thomas beveri a fejét. Még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy baki-e vagy sem.
1999
Ami nyert: Szerelmes Shakespeare (7.2)
Aminek mi adnánk: Ryan közlegény megmentése (8.6, #130)
Vannak filmek, amik nagyon hamar kiesnek az emberek kegyeiből, és erre az egyik legjobb példa a Szerelmes Shakespeare. Ma már leginkább csak arra emlékszünk a film kapcsán, hogy Gwyneth Paltrow milyen állapotban vette át érte az Oscar díjat – pár éve egy honlapon összeállították minden idők legidegesítőbb köszönőbeszédeit, és Paltrow még Halle Berryt is megelőzte rajta, és ez azért tényleg elég komoly teljesítmény. Ami a Ryan közlegény megmentését illeti, nyilván az sem egy hibátlan remekmű, de fényévekkel jobb a végső győztesnél. Ha már a legnagyobb filmdíjról van szó, akkor azt illene egy formabontó alkotásnak adományozni, és Steven Spielberg filmje valóban az: háborút ennyire hitelesen senki nem jelenített meg előtte, de azóta sem nagyon. A normandiai partraszállás képsorai örökre beleégtek az agyunkba, szóval nálunk a Ryan közlegény a nyertes ebből az évből, bár hozzá kell tennünk, hogy A nagy Lebowskit is rettentően sokra tartjuk.
2002
Ami nyert: Egy csodálatos elme (8.2, #149)
Aminek mi adnánk: Donnie Darko (8.1, #204)
Ron Howard az a típusú rendező, akinek nagyon fontos az Oscar díj, és ezt szinte minden nyilatkozatában meg is említi. Az Akadémia meg nagyon hálás ezért, hiszen az Egy csodalátos elméért odaadtak neki két Oscart is: egyet a rendezésért, egyet meg a legjobb filmért. Nincs is nagy baj a John Nash nevű Nobel díjas zseniről szóló biográfiáról, de a filmet elsősorban Russell Crowe alakítása viszi el (mondjuk ő meg pont nem kapta meg a díjat). A mi kedvencünk ebből az évből a Donnie Darko, Richard Kelly berobbánasa a filmtörténelembe, mely, mint kiderült, azonnal le is zárult – az akkor még csak a húszas évei közepén járó csodagyerek sajnos azóta sem találja önmagát. A Donnie Darko viszont telitalálat volt, és azon felül, hogy sztárt csinált Jake Gyllenhaalból, az volt a legnagyobb erénye, hogy a 2001: Űrodüsszeiához hasonlóan itt is sok minden a néző interpretálására volt bízva. A nyolcvanas évek végén játszódó történet legnagyobb erényei a zseniális retro soundtrack, emlékezetes mondatok („Every living creature in the universe dies alone”) és a csavaros történetvezetések voltak, és valószínűleg Chuck Norris-nak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne hatódjon meg a záró képsorokon. De talán még ő is elmorzsol egy könnycseppet.
2003
Ami nyert: Chicago (7.2)
Aminek mi adnánk: A zongorista (8.5, #42)
A cikk eleje fele már kétszer is megjegyeztük, hogy a „musical” és a „legjobb film” fogalmak nem tartozhatnak össze. Valamiért az Akadémiát mégis meghatotta egy táncos/éneklős alkotás 2003-ban, pedig szinte bármelyik más film jobban megérdemelte volna a díjat abban az évben. Leginkább A zongorista, mely azért szerencsére bezsebelt egy-két Oscart: például a nyilvánvaló okok miatt távol lévő Roman Polanski a rendezésért, illetve Adrien Brody a főszerepért. Utóbbi esetében érdemes megjegyezni egy gyakori átkot: számos példa akadt rá a díj történetében, hogy a nyertes nem tudott hasznot húzni a nagy elismerésből, és a nagy siker után a karrierje összeomlott. Brodynak azóta sem jött össze olyan szerep, ami A zongoristához mérhető lett volna, de mi azért még bízunk benne. Ami meg a Chicagót illeti, megint csak egy olyan filmről beszélünk, amit jó gyorsan elfelejtett az utókor, Polanski alkotása viszont az egyik legjelentősebb II. világháborús történet, amit valaha a filmvászonra álmodtak.
2009
Ami nyert: Gettómilliomos (8.0)
Aminek mi adnánk: Gran Torino (8.2, #150)
Imádjuk Danny Boyle-t, főleg a Trainspotting miatt, de helyből mondhatnánk még öt filmet, amit többre tartunk a Gettómilliomosnál. Na és akkor ott van még ugyanabból az évből a Gran Torino. Clint Eastwoodhoz korábban kegyes volt az Akadémia, mert díjazták a Nincs bocsánatért és a Millió dolláros bébiért is, mi a legjobban viszont a Gran Torinót szeretjük tőle. Ez a film az idős mester késői korszakának csúcsműve, és számunkra az a legdöbbenetesebb, hogy ez az ízig-vérig republikánus filmkészítő elkészítette minden idők egyik legdemokratább alkotását. A történetben egy haldokló özvegyember felkarol egy távol-keleti származású szomszéd srácot, és elhatározza, hogy embert farag belőle. A film már a témája alapján is rendkívüli komolyságot igényel, mégis tele van rendkívül vicces jelenetekkel, és még ezek közül is kiemelkednek azok a képsorok, amik egy borbélyüzletben játszódnak. A Gran Torino minden egyes kockája többet ér, mint Boyle bollywood-hommage-a.
2014
Ami nyert: 12 év rabszolgaság (8.1, #185)
Aminek mi adnánk: Fogságban (8.1, #228)
Az idei Oscar botrány arról szól, hogy a feketék alulreprezentáltak a jelöltek között, tavalyelőtt meg az volt a baj, hogy a legjobb film díját egy sokak szerint túlságosan is szájbarágós rabszolgatörténet nyerte. A 12 év rabszolgaság szerintünk nem rossz film, de klasszikusan nem az a típus, ami egy adott év legjelentősebb alkotása lenne. A mi kedvencünk az akkori felhozatalból a Fogságban, a kanadai Dennis Villeneuve rendezésében, de ahogy közel húsz évvel ezelőtt a Hetedik, úgy ez a pszicho-thriller is talán túl brutálisnak találtatott az Akadémia számára. Hiába játszik benne élete formájában Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal és Paul Dano is, a Fogságban mindössze egy nominációban részesült, de Roger Deakins operatőr alulmaradt Emmanuel Lubezkivel (Gravitáció) szemben, és attól tartunk, hogy idén is hasonló lesz a helyzet. Hiába jelölt megint Deakins (tizenkettedszerre, a Sicarióért), van egy olyan érzésünk, hogy megint Lubezki (A visszatérő) lesz a befutó. A brit mester már rég megérdemelte volna a díjat, mint ahogy a Fogságban című filmnek is több elismerés járt volna.
Kapcsolódik:
10 film, amit azért utálnak, mert megkapta a Legjobb filmnek járó Oscart
[…] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]