Szemfényvesztők 2. – kritika

Szemfényvesztők 2 (Now You See Me 2), rendező: Jon M. Chu, szereplők: Mark Ruffalo, Jesse Eisenberg, Woody Harrelson, Lizzy Caplan, amerikai akciófilm, 130 perc, 2016. (12)

Kész átverés

A Négy Lovas visszatért, a tagcsere az ivararányt nem borította fel, továbbra is a férfiak vannak többségben. Egy félresikerült akciót követően Makaón kötnek ki, ahol Harry Potter lesz az új megbízójuk. A tét az életük, így akár kétségbe is eshetnének, ha nem ők volnának a legjobbak.

A 2013-as Szemfényvesztők minden fanyalgás ellenére elég szépen karistolt a jegypénztáraknál, így a folytatás borítékolható volt (eredetileg két rész, de most már úgy vagyok vele, hogy meglátjuk). Történt néhány tagcsere, Isla Fisher helyére Lizzy Caplan (Bajos csajok, Cloverfield, 127 óra, Az interjú) érkezett, Louis Leterrier rendezőt pedig Jon M. Chu (G. I. Joe: Megtorlás, Step Up filmek) váltotta.
Amíg Thaddeus Bradley és Arthur Tressler a sebeiket nyalogatják, a Négy Lovas időről-időre hallat magáról. Vezetőjük, a főállásban utánuk nyomozó Dylan Rhodes FBI ügynök viselkedése gyanússá válik egyik kollégája számára, de egyelőre még élvezi új főnöke bizalmát. Hőseink egy kémprogramként működő mobiltelefon gyártóját akarják lebuktatni, de valaki – szó szerint – csőbe húzza őket. Makaón kötnek ki, ahol egy Walter Mabry (Daniel Radcliffe) nevű fickó új feladattal bízza meg őket, el kell lopniuk valamit, különben vége a filmnek. De nincs vége. A végső összecsapásra szilveszter éjjelén, Londonban kerül sor, ahova minden fent említett (és nem említett) résztvevőt sok szeretettel várnak.
Függetlenül attól, láttuk-e az első részt, vagy sem, elképesztően naivnak kell lennünk ahhoz, hogy halálra izguljuk magunkat a mutatványosok sorsa miatt. A világ legjobb megtévesztői és félrevezetői részéről alapelvárás, hogy minimum két lépéssel járjanak ellenfeleik előtt. Ha erre magunktól nem jönnénk rá, megtették (megteszik) helyettünk a dialógusok írói nagyjából ötpercenként. És igen, vannak azok a filmek, amiknek a végén elmesélik, hogy a jók hogyan ejtették pofára a rosszakat, miközben elégedetten bólogatunk, és csak később esik le, nem maradt semmi meglepetés. Az első rész is ilyen volt és ez is ilyen. Mivel a különleges képességeket mostanában divat a nemes cél érdekében szolgálatba állítani, a film készítői már az első részben megteremtették számomra az etikus illuzionista kategóriát. Már akkor felmerült bennem a kérdés, mi számít egyáltalán nemes célnak? Amit az eltérő motivációjú és képességű, egymással gyakran rivalizáló hőseink személyes indíttatásból gondolnak? Vagy amit a Rhodes ügynöknek is diktáló Szem határoz meg? És még van egy csomó kérdés, amire sem akkor, sem most nem kaptam választ.

A Szemfényvesztők 2. is megelégszik azzal, hogy vicces beszólásokkal tarkított elképesztő trükköket lazán egymásba fűz, ezzel imitálva a cselekményt. Mindezt az egyes szereplők rokoni kapcsolatainak és bizonyos múltbéli történések boncolgatásával bolondítja meg. A színészeket egyébként szerettem, bár Woody Harrelsonból elég lett volna egy is. És azt is szeretném kihangsúlyozni, nem ezen a filmen múlt, hogy Jesse Eisenberg irritál. Előtte is így voltam vele, ezután is így leszek. És hogy miért működik mégis az egész nálam? Mert ha a szuperhősös filmektől nem várunk mást, minthogy szuperhősködjenek benne, akkor egy bűvészes filmekben miért ne lehetne szimplán csak bűvészkedni. És mert marhára bírom Brian Tyler zenéjét. Meg azt, amikor egy filmben felfelé esik az eső.

Hozzászólások

hozzászólás