Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon), rendező: Peter Berg, szereplők: Mark Wahlberg, Kurt Russell, John Malkovich, Kate Hudson, amerikai katasztrófafilm, 108 perc, 2016. (16)
Tűz van babám
Az olajfúrás veszélyes szakma, de ez még nem jelenti azt, hogy embereknek kell meghalniuk mások hibájából. John Malkovich szó szerint a halálba kergeti Kurt Russell embereit, de szerencsére itt van nekünk Mark Wahlberg, aki elviszi a hátán a mozit és a főnökét is.
A tudományos ismeretterjesztő csatornák élet-halál harcot vívnak egymással, ami érdekes módon nem a színvonal emelkedéséhez, hanem a populárisabb, szenzációhajhász, sok esetben a bulvár szintjére süllyedő tartalmak megjelenéséhez vezetett. Sokszor maguk a tulajdonosok is csak egyszerű pénzszivattyúként tekintenek rájuk. Ha ez nem így lenne, soha nem tudnám meg, hogyan élnek a favágók, a kamionos fejvadászok, nem látnék befagyott tavon átkelő fuvarozókat, tonhalcsatákat, fegyverekkel és a természet erőivel haknizó exkommandósokat, mint ahogy arról sem lenne tudomásom, milyen is az élet egy olajfúrótornyon. Nem szeretek mások zsebében nyúlkálni, de a Mélytengeri pokolban látható Toyota Tundráért átlagosan 37 ezer dollárt adnak ki a derék amerikaiak (2016-os adat), vagyis úgy tűnik, anyagilag megéri hetekre távol lenni a családtól, de mi van a biztonsággal?
A Deepwater Horizon egy félmilliárd dolláros mérnöki csoda, amit abból az egyetlen célból terveztek és építettek, hogy ennek az árnak a sokszorosát hozza vissza. És mielőtt elkezdenénk agyalni azon, kinek van egyáltalán ennyi pénze, hogy egy ilyet tudjon a magáénak, halkan megjegyzem, van egy testvére is, a Deepwater Nautilus. Méretein és az árán kívül az olajfúró platform rengeteg rekordot tudhat a magáénak. A próbafúrásokat végző monstrummal iszonytató mélységekbe sikerült lejutni, ráadásul saját meghajtással is rendelkezik, ezért leginkább egy hajóhoz lehetne hasonlítani. Egy minden dimenziójában hatalmas hajóhoz. És ha már szóba került a biztonság, a létesítményen közel félezer olyan eszközt, berendezést, műszert helyeztek el, ami az ott dolgozok életét, testi épségét hivatott megóvni. Aztán 2010. április 20-án nem sokkal este 10 óra előtt megtörtént a baj, ami minden idők legnagyobb, ember okozta természeti katasztrófájához vezetett. A milliónyi hordónyi kiömlött olaj okozta hatalmas, úszó foltot, az ezernyi elpusztult állatot, a szennyezett partvidéket és óceánfeneket sokan láttuk a hírekben és valószínűleg hallottunk a perekről és a milliárdos bírságokról, mint ahogyan arról is, hogy az eset egyáltalán nem vetette vissza ezt az iparágat. Sokkal kevesebb szó esik arról a 11 emberről, aki azon a rémséges napon a halálát lelte.
A film nekik állít emléket, méltó módon. A középpontban az exkatona, Mike Willams (Mark Wahlberg) vezető technikus áll, aki csinos feleségét, Feliciát (Kate Hudson) hagyja maga mögött három hétre, hogy kollégáival megpróbálják behozni a másfél hónapos késést. A Deepwater Horizonra fejesek is érkeznek, van, aki csak azért, mert jó buli és van, aki kifejezetten azért, hogy nyomást gyakoroljon a személyzetre. Ebben a párharcban a kút vezetője, Jimmy Harrel (Kurt Russell) ellenfele a BP embere, Vidrine (John Malkovich), aki addig erősködik, amíg a létesítményt tesztelés címén csúcsra nem járatják (valami hasonló történt Csernobilban is). Pedig az előjelek nem túl jók, a számítógépek lefagynak, a telefon nem működik, a tűzjelzők meghibásodnak és néhányan, akiknek bizony nagyon is ott kéne lenniük, idő előtt távoznak a helyszínről. Mivel az egész szinte egy pillanat alatt lezajlik, real time mozit kapunk, a film elején megismertetett és megkedveltetett főbb szereplők sorsát kísérhetjük végig.
Peter Berg és Mark Wahlberg A túlélő után megint egy igazi amerikai történeten, azon belül is egy csodával határos megmenekülésen dolgoztak együtt. Elképesztő díszleteket látunk, elképesztő tüzeket és robbanásokat, miközben Mark Wahlberg elképesztő lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot és menti azt, aki menthető. A kép és a hang annyira valós, hogy szinte ott vagyunk mi is a dolgok sűrűjében. Az emberek az utolsó pillanatig próbálják uralni azt, ami a kezdettől fogva uralhatatlan, próbálják elkerülni az elkerülhetetlent és minimalizálni a károkat, nem egyszer saját életük kockáztatásával, feláldozásával. Igazi hősök ők és ezt hál istennek az alkotók a nézővel mondatják ki, egyszer sem hangzik el és nem sulykolják belénk, csak látjuk, mi történik és szurkolunk nekik, később pedig együtt érzünk a hozzátartozókkal. Annak ellenére, hogy az egészhez semmi közünk, valahogy ezt az egészet sikerült úgy ábrázolni, úgy becsomagolni, hogy a reakció nem a „minek ment oda”. Nem született hősökről van szó, a szemünk láttára válnak azzá, de nem irigyeljük tőlük ezt a dicsőséget és kifejezetten örülünk annak, hogy nem mi vagyunk ők.
Nem az alkotókon múlik, hogy az emberi mohóság okozta katasztrófa láttán amint felgyúlnak a teremben a fények, autóba, metróra, villamosra, buszra ülünk és hazamegyünk a meleg és világos otthonainkba, köszönhetően mindez a fosszilis energiahordozóknak (Mark Wahlberg filmbéli Toyota Tundrája 18 liter benzint is képes elfogyasztani 100 km-en).
