A legnagyobb showman (The Greatest Showman), rendező: Michael Gracey, szereplők: Hugh Jackman, Zac Efron, Zendaya, Rebecca Ferguson, amerikai életrajzi dráma, 99 perc, 2017. (12)
Logan a porondon
Phineas Taylor Barnum valóban élt és valóban csinált egy cirkuszt, ami éppen idén zárt be 146 év után. Hugh Jackman évek óta készült a szerepre, több tucat könyvet elolvasott a legnagyobb showmanről, hogy aztán apait-anyait beleadva bírja éneklésre Zac Efront és Rebecca Fergusont.
Barnum (Hugh Jackman) szegény fiú, aki egy gazdag lányt (Michelle Williams) szeret. Az apa tiltása ellenére összeházasodnak, két gyönyörű lányuk születik, így élnek ők szerényen, de boldogan. Egy nap elbocsátják az állásából, kölcsönt vesz fel és megvásárol egy panoptikumot. Az élettelen viaszbábokra azonban nem sokan kíváncsiak, valami még hiányzik. Megvilágosodva maga köré gyűjt mindenkit, aki más, mint az átlag: törpét, óriást, sziámi ikreket, albínót, szakállas nőt és még sorolhatnám. Egyre sikeresebb, még az angol királynő is meghívja udvarába, ahol megismerkedik a svéd énekesnővel, Jenny Linddel (Rebecca Ferguson), akit magával visz Amerikába egy körút erejéig. A sikernek azonban ára van: egyre csak gyűlik a sok irigy és a rosszakaró, a család is minél gyakrabban kénytelen nélkülözni őt.
Phineas Taylor Barnum (1810-1891) amerikai showman, politikus és üzletember az idén bezárt Barnum és Bailey Cirkusz alapítója volt. Az ő élete inspirálta ezt a filmet, mely csak néhány részletében fedi a valóságot és elsősorban a cirkuszra, valamint Jenny Lind szálra koncentrál. Nem sokat moralizál, Barnum az egészet elintézi azzal, ha már mindenki rácsodálkozik ezekre az emberekre, akkor legalább fizessenek érte. Ők pedig hálából úgy fogják fel ezt az egészet, hogy végre valaki, aki foglalkozik velük, végre egy hely, ahol otthonra találtak. Ehhez a – kicsit sem álszent (bulváros) – sztorihoz valóban jobban illik a szegény, árvaházi (idealizált) Barnum. A dalokat a Kaliforniai álom Oscar-díjas szerzői (Benj Pasek és Justin Paul) követték el (még a Kaliforniai álom előtt), de akármennyire is szeretjük az „Another Day of Sun”-t vagy a „City of Stars”-ot, szerencsére nem ugyanazt kapjuk meg még egyszer. A két film cselekménye hasonló, nehéz eldönteni, melyik a csacskább. Mindkettő olyanokról szól, akik mernek nagyot álmodni, de a célig számtalan akadályt kell leküzdeniük, a hátteret is mindkét esetben a szórakoztatóipar szolgáltatja. A cirkusz azonban némileg más, amihez mind a látvány (a színek, a jelmezek, a díszletek) mind a hang (a zene, az ének) alkalmazkodik, így lesz erőteljesebb és dinamikusabb az egész. A másik különbség a rendező személye, Michael Gracey (a reklám és a vizuális effektek világából érkező ausztrál szakember ezzel a filmmel debütál) teljesen máshogy láttatja és hallatja a zenét, mint Damien Chazelle, a film hangulatában és látványában emiatt is más.
Nem jobb, nem rosszabb. Más. A zenés-táncos tehetséggel és/vagy előélettel megáldott színészek Hugh Jackman vezetésével elviszik a showt, lesz mit dúdolni a következő hollywoodi musicalig. Talán még annyit, hogy Keala Settle-nek igazából nincs is szakálla.
