Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising), rendező: Steven S. DeKnight, szereplők: John Boyega, Scott Eastwood, Tian Jing, amerikai kalandfilm, 111 perc, 2018. (12)
Makrobi
5 év telt el az első rész óta, ami a cselekményben 10, de mégis minden olyan ismerős és mégsem. Újra jönnek a kaijuk, újra jönnek a jaegerek, csak Guillermo Del Toro maradt otthon.
Majdnem öt évvel ezelőtt a Tűzgyűrű című filmről minden rosszat leírtam, ami csak létezik – meg is kaptam érte a magamét a rajongóktól -, azóta viszont abba a korba lépett a gyerek, amikor már nézhet ilyen filmeket és azon vettem észre magam, hogy én is csak nézem és nézem, és egyszer csak megszeretem. Nem állítom, hogy szurkoltam a folytatásért, levelekkel sem bombáztam a stúdiót, de most itt van, és azt kell mondanom, ha már muszáj volt, némileg másként csináltam volna.
(Emlékeim szerint) 10 év telt el azóta, hogy az utolsó kaiju mögött lehegesztették a csatornafedelet, azóta többé-kevésbé sikerült újjáépíteni a lerombolt városokat. A szörnyek és az ellenük harcba küldött óriásrobotok maradványai jó áron kelnek el a feketepiacon, így elég sokan élnek ebből. Köztük van Jake Pentecost (John Boyega) is, aki nem más, mint Stacker fia. Egy szép napon összeakad a zsenge kora ellenére autodidakta módon egyszemélyes jaegert (született: Bunyós) építő Amara Namanival (Cailee Spaeny), hogy aztán mindketten egy kínai kiképzőbázison találják magukat. Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás és bár a kaijuknak se híre, se hamva, azért még fejlesztgetik a jaegereket és képzik a fiatal legénységet. Mások viszont úgy gondolják, hogy a driftelés már nem menő és a drónokban látják a jövőt. De hogy történjen is valami – a tékozló fiú hazatérésén kívül -, úgy alakul, hogy a kaijuk valahogy mégiscsak előjönnek a semmiből, és ha már itt vannak, a céljuk a fajunk teljes kiirtása.
A nettó csihi-puhi valamivel kevesebb, de ugyanolyan látványos, a hangsúly inkább a régi-új karaktereken van, ki miben hisz, ki miért állt arra az oldalra, amelyikre. És igen, emiatt érezzük azt, hogy inkább lett volna több csihi-puhi, mert egy ilyen zúzós filmben ugyan kit érdekel a motiváció és a karakterfejlődés. A visszatérők között van Dr. Hermann Gottlieb, Dr. Newton Geiszler és Mako Mori, kapunk egy morcos, de leginkább semmilyen kiképzőt Nate Lambert (Scott Eastwood) személyében, az ifjoncok nemzetközi csapatát pedig Tahima, Renata, Meilin, Ryoichi, Viktoria, Jinhai és Suresh kadétok erősítik. Az első részt a vizuális effektek vitték el, kapott is érte egy BAFTA-jelölést, ami nem rossz, ami pedig az anyagiakat illeti, a gyártási költségek dupláját hozta vissza. A folytatás ötlete már 2012-ben felmerült, Toro eleve több részben gondolkodott, de mire tényleg lett volna belőle valami – közben a gyártó Legendary kínai kézre került, ahol különösen jól szerepelt az első rész -, már A víz érintésén dolgozott és csak producerként tért vissza.
Ahogy már a folytatás zenéjét sem Ramin Djawadi szerezte, hanem Hans Zimmer (egyik) jobb keze, Lorne Balfe, de még így is meglepett, amikor a Tron: Örökség általam unásig hallgatott dallamait hallottam felcsendülni (a francia Daft Punk elektronikus zenei duo részére éppen Zimmer nyújtott hathatós segítséget, amikor általuk eddig ismeretlen vizekre eveztek). A Tűzgyűrű: Lázadás zenéje így nagyjából 80 % Tron: Örökség és 20 % Tűzgyűrű alaposan megmixelve (a Djawadit váltó John Paesanot váltó Balfe ez év januárjában csatlakozott a stábhoz, ennyi idő alatt még számára is képtelenség valami igazán újat és eredetit alkotni).
A főszereplőt is nehéz lenne pontosan meghatározni, de elsőre talán John Boyega, aki minden filmjében olyan, mintha ő pukizta volna a passzátszelet. Most is. Mindent összevetve hiába írták négyen a sztorit, hiába hívják Gipsy Dangert már Gipsy Avengernek, ez bizony az első rész kevésbé jól sikerült másolata. Hiányzik ugyanis belőle a Toro-faktor.
