Pókember: Irány a Pókverzum! (Spider-Man into the Spider-Verse), rendezők és (fő)látványtervezők: Peter Ramsey, Bob Persichetti, Rodney Rothman; írta: Phil Lord, kreatív: Chris Miller, főszereplők: Pókfélék és humorbombák; 2D/3D animációs családi szuperhősvígjáték, 117 perc, 2018 (12)
Mozgóképregény, ahogy még nem láttad
Jól ismerjük Pókembert, de nem csodálnám, ha a kedves olvasónak elege van már vele és a társaiból születő mozikból, ám hogy a Megint 48 órát idézzem: „Ez most más lesz, megígérem!” A motion comic egy létező műfaj, a milliónyi rajongók által kreáltakon túl igényesebbeket mind a DC, mind a Marvel adott már ki, de eddig egyik mellett sem volt filmes terv, büdzsé vagy kreativitás. Phil Lord és Chris Miller pedig ebbe kapaszkodtak bele, amikor megalkották az év vígjátékának is felfogható Irány a Pókverzumot!
Jó, egészen pontosan Miller csak a kreatív munkában vett részt (és producerként tüntették föl), Lord pedig csak írta, a rendezők közül viszont ketten is animációs látványtervezők voltak eddig leginkább. Korábbi munkáik, különcségében pedig a Lego-kaland bőven elég arra, hogy tudjuk: ha beszabadulnak egy vizualitásban eddig nagyvásznon egyszer sem használt közegbe, akkor nyilvánvalóan nem csak képkockáról-képkockára „adaptált” (inkább mozgatott) képregény felmondást kapunk, hanem valami sokkal többet. És meg is kaptuk!
Oké, most lehetne jönni a Kamera által homályosannal, vagy a Sin Cityvel, de ezek mind élőszereplős filmek nagyon komoly utómunkával. Itt viszont egy eleve 3D-ben meganimált történetre húztak rá 2D-s, képregényfüzetesen rajzolt hatást, amire blockbusternek szánt, nagy stúdió által egyengetett mozifilmben még nem volt példa.
Persze az elképesztő vizuál (és az átlagnál jobban működő 3D) csak egy dolog. Még úgy is, ha a nagyvásznas megtekintésre buzdítás egyik legfőbb, de mindenképpen legszembetűnőbb eleme, amit már a Marvel-Sony-Columbia logók is kellően megalapoznak. De mit lehet még újat mutatni a mozinézőnek szuperhős témában, pláne a 2002 óta kijött 8+2 (Daredevil, Venom) alkotás után, ami tartalmazatott Pókember karaktereket?
Nos, az egyszeri mozinézőnek bizony lehet! Hisz eddig nem találkozott se multiverzumokkal, se Miles Moralesszel. Előbbihez gyorstalpalóként azt kell tudni, hogy végtelenszámú alternatív univerzum létezik, amik minden egyes döntéssel lesznek egyre „végtelenebben”, azaz létezik az a realitás is, ahol valaki igent, valaki nemet mondott bármire. Persze a képregényekben ennél komolyabb változásokat szoktak alkalmazni, ebben talán a DC jobb (létezik történet a szovjet katonaként ügyködő Supermanről, mert orosz földön landolt és ők találtak rá, de arról is, hogy a Wayne gyilkosságban végül Bruce és Martha haltak meg, ezzel Thomas Wayne lett Batman – erről film is van!), de Marvelék sem voltak restek az ebben rejlő fantáziát kihasználni. Legtöbbször legnépszerűbb karakterüket, Pókembert vették célba ehhez és bár a DC mind sorozatok (Smallville utolsó évad, komplett Arrowverse) mind animációsfilmek tekintetében többször adaptált ilyeneket, a legendás ’94-es Pókember sorozat utolsó előtti részében, kereken 20 éve már láttunk pár Peter alternatívát mozgásban.
Így jött tehát be a képbe a korosodó, lecsúszott pocakos Parker, a Peter halálát gyászoló és apját megmentő alternatív Gwen Stacey, a noir műfaj paródiájaként megjelenő Peter, az animéknek görbe tükröt állító japán változat és végül Peter Pacal, aki mintha a Bolondos Dallamok gárdájából jött volna át stúdiókat és 4. falakat áttörve hangeffektekkel együtt. Ők mind vissza akarnak jutni saját világukba, hisz a Wilson Fisk által megnyitott dimenziókapu „picit” rakoncátlankodott és nem a célszemélyek utaztak át Miles valóságába.
Miles-éba, akiről az átlagembernek a „höhh, nézd már, néger Pókember, mi ez már?” gondolatsor futhat át az agyán, de ő nem mondvacsinált valaki, hanem a tényleges kánonban Peter halála után ő vette át Pókember szerepét, ergo nem egy sokadik Peter verzió, még ha nem is egy hasonlóság mutatkozik sulis környezetükben vagy eredettörténetükben (és ezt a film nem is rest kimondani). Az ő felvezetésével és bemutatásával törődik leginkább a film első harmada, hisz itt nem Ben bácsi halálát kell újra megnéznün, szóval kell némi alapozás. Ami pedig a Petereket és Gwent illeti, mindegyik változat kap egy gyors egyperces montázst, hogy kellően képbe kerüljünk eredetükkel. És egyedül Gwennél kell csak legalább annyi alapismeret, hogy emlékezzünk Emma Stone alakítására.
Bizony, a film egyik nagy erénye, hogy a humorforrások megértéséhez sokkal kevesebb alapismeret kell, mint a Lego Batmannél, ahol mondjuk összességében több poén volt, de közel harmaduk érthetetlen, ha csak a filmeket láttad. Itt jó, ha a tizede ilyen jellegű, nyilván az előrehaladott sztorit ismerőknek egy fordulat mondjuk alapból meglesz, hisz az MCU igen távol áll még ezen eseményektől (erre jó példa, hogy Miles nagybátyját a Hazatérésben Donald Glover játszotta), de még a sok mindent ismerőknek is ad újat a film! Hisz miért ragadjunk le a Pókoknál, ha pár jól ismert gonosztevőt is lehetne eddig nem létezett alternatív változatokkal ellőni a filmben? Vagy akár May nénit is kicsit feltuningolni? Talán Mary-Jane és Fisk állnak legközelebb önmagukhoz, persze utóbbi karikatúrista ábrázolása nem kicsit lesz fura a Daredevil filmben és sorozatban, vagy a 90-es évek rajzfilmjeiben látottak után. Az ő története is jóval előrehaladottabb állapotban tart, mint ahol legutóbb (Daredevil S3) láttuk.
A trailer alapján joggal hihetjük azt, hogy a középkorú Peter bizony Tobey Maguire Pókja, sőt Lord és Miller akarták szinkronnak is őt, azonban a tényleges film csavar egy kicsit ezen. A karakterek amúgy egytől-egyig jól működnek, már készül a spin-off is, azt meg sose gondoltam volna, hogy Emma után lesz még olyan Gwen, akit ennyire meg tudok majd kedvelni. A kémia még így, animáltan is tök jó a három komolyan vehető Pók között és bár vannak felszínes meg sablonos párbeszédek, a humor mindenért kárpótol!
A humor, ami sokkal több, mélyebb és okosabb holmi easter egg-geknél és 4. falaknál, a Lord-Miller hatás talán itt ütközik ki a legjobban. Akad verbális, helyzetkomikum és képi is (naná, miért pont az ne lenne egy ilyen jól vágott vizuális mesterműben?), de csak nagyon kevés sikerült félre, legyen az burleszk vagy John Hughes hatású tinifilmes. Ez talán azért van, mert nem pörög folyamatosan, amennyire az első kétharmad sziporkázik, a végére jelentősen belassul, de a kevesebb néha több alapon így jártunk jól. Rosszabb összképet festene, ha a végighumorizált mondjuk 200 gegből csak 100 működne, mintha 150-ből ugyanennyi. Nem tolták túl, így pedig az év legviccesebb filmjét kaptuk meg minden vígjátékot és a Deadpool 2-t is bőven lekörözve. A stáblista utáni pedig van olyan szenzációs, mint a zsoldosé. (A folyó feliratok előtt egy szép Stan Lee megemlékezést kapunk.)
Viszont pont a humormentes részek, a szünetek hozzák felszínre a film egyetlen komolyabb negatívumát: a mélység hiányát. Nincs meg a Lego-kaland–féle katarzis vagy akár a Hihetetlen családokban lévő érzelmi töltet, és bár így sem csinálja rosszul, a többi kiemelkedő eleméhez képest az átlagosság az már bizony visszalépés és feltűnő. Talán a Hős6oshoz tudnám mérni. De hangsúlyozom: egyáltalán nem rossz és a Pókember kvintesszenciának megfelelő tökéletes mértékkel drámázik, csak lehetett volna erőteljesebben is mondanivalót átadni.
Amire az összegzés előtt még mindenképpen ki kell térni, az az év talán legjobb soundtrack válogatása. Az internet népe a Fekete Párduc kapcsán odáig volt a zenéért és a dalokért (az egyedinek mondható score-ért nem is hiába!), de őszintén, hova illik jobban a hip-hop? Egy modern afrikai törzsbe, vagy a brooklyni graffitiző feka tinisráchoz? És az csak egy dolog, hogy nagyot dob a hangulaton, a dalok hangkeverése a filmmel emlékezetes audio élményt is biztosít. A Dolby idén annyira még nem volt kihasználva, mint a sulis-tanulós montázs alatt a film elején! Még a Bohém rapszódiában sem, tény ott jelentősebb ez a hatás (nyilván). Emellett Daniel Pemberton zenéje és a hangeffektek (Peter Pacalé tiszta Hanna-Barbera) is tökéletesen simulnak bele a képregényes, nem egyszer Ang Lee Hulkját idéző vágásba. És akkor még ott van a stáblista alatt hallható karácsonyi betétdal is…
A két évvel ezelőtti animációs ötös az Oscaron szerintem az évtized legerősebbje volt minden kategória közül, ahol 6.-ként kicsúszott a kasszasiker Szenilla nyomában, avagy a „hogyan éljünk a fogyatékkal élőkkel?” kérdéskör meganimálása, de az idei felhozatal méltóan felért hozzá, sőt! Felejtsük el az Ősember okozta csalódást az év elejéről és gondoljunk a Kutyák szigetére, a Hihetetlen család 2-re, a meglepő Aprólábra, a Ruben Brandtre, a Pókverzumra és a hozzánk januárra tolt új Rontó Ralph külföldi fogadtatására.
A Pókverzum mélységében egyáltalán nem élmenő (Kutyák, Hihetetlen, Apróláb), látványban sem feltétlen a legkülönlegesebb (Kutyák, Ruben), csak máshogy zseniális. De az biztos, hogy az idei év legviccesebbje (kacagtatóbb a Hazatérésnél), sőt talán minden idők legjobb Pókember adaptációja (igen, így, az idei játékot is belevéve), de az egészen biztos, hogy 2004 óta az első igazán valamirevaló Marvel közreműködés nélküli Sony-Marvel film.
Elképzelhető, hogy pár év múlva 2018-ra leginkább az animációs felhozatala miatt fogunk emlékezni és ezért sokat tett a Pókverzum is. Az már csak hab a tortán, hogy bizonyos részeiben a díjhype-ot kapó Fekete Párducot és a Deadpool 2-t hazai pályáin veri meg, miközben a Végtelen háború évében két animációs film is lekörözi minőségben a csettintést műfajon belül. Hihetetlen, nem?
És hogy Parkerék vagy Parr-rék a jobbak? Őszintén nem tudom. A Pókverzumban pont az hiányzik, ami ott megvan, de ami meg ott hiányzik az itt tökéletes. Patthelyzet.
De a folytatást már most kérném mindkettőből!
