Fekete Párduc – kritika


 

Fekete Párduc (Black Panther), rendezte: Ryan Coogler; szereplők:  Michael B. Jordan, Chadwick Boseman, Lupita Nyong’o, Martin Freeman, Danai Gurira; amerikai képregény-, akciófilm; 2018, 135 perc (12)

Fekete Párduc – Hakuna Wakanda

A Marvel legújabb mozija több, mint korrekt képregény-film lett, még akkor is, ha kicsit sokszor jut róla eszünkbe az Oroszlánkirály.

Egyre nehezebb dolga van a filmiparnak, amikor képregény-filmekkel próbál meglepni minket. Az, hogy a piac telített enyhe kifejezés, ennek hatására pedig a nézői igények is egyre csak nőnek, arról nem is beszélve, hogy az apróbb módosítások ellenére, többnyire még mindig ugyanazt a formulát kapjuk történetvezetés és karakterek szempontjából, amit (főképp) a Marvel immár 10 éve használ.

A Fekete Párduc, bár itthon jóindulattal sem sorolható a közönségkedvenc képregénykarakterek közé, az Egyesült Államokban elég jelentős figurának számít, érthető okokból. Időszerű volt tehát, hogy ő is fellépdeljen a nagyvászonra, a Marvel pedig látszólag megpróbált ezúttal kicsit tökösebben hozzáállni ehhez a mozihoz, és valami egyedit, és nem mellesleg valós társadalmi kérdéseket boncolgatót kreálni. A kérdés, hogy sikerült-e?

A sztori a Polgárháború történései után veszi fel a fonalat, vagyis a titokban tudományos nagyhatalomként éldegélő ország, Wakanda királya T’Chaka halott, az uralkodás terhe és a nemzetet védelmező Fekete Párduc címe pedig a fiára, a Chadwick Boseman által alakított T’Challára száll. Neki persze megvannak a kételyei az új pozícióival kapcsolatban, ráadásul újra feltűnik a színen az ország egyik legnagyobb ellensége, Ulysses Klaue, akivel pár évvel ezelőtt az Ultron korában már futólag megismerkedtünk. Na meg mivel általában csőstül jön a baj, még egy Koncolónak/Killmongernek keresztelt titokzatos férfi is feltűnik a színtéren, Klaue oldalán. T’Challára tehát nem kevés felelősség hárul, bizonyítania kell királyként, védelmeznie kell nemzetét, és a saját lelkiismeretével is küzdenie kell.

Ha ez az egész ismerősnek hat, akkor semmi gond, nem veletek van a baj, ezt a sztorit bizony már nem egyszer láttuk, hallottuk. Ebben a körítésben viszont még talán nem. El kell ismerni, hogy a tipikus marketing szöveg, miszerint újszerű és kultúrával átitatott lesz a Fekete Párduc nem csak parasztvakítás volt. A zene, a látvány, a hangulat tényleg lenyűgöző, az afrikai és az afroamerikai kultúra tényleg nagyon szépen bele lett szőve a sztoriba, olyannyira, hogy Wakanda lazán az egyik legizgalmasabb színtérnek tűnik most a Marvel Univerzumban. A túlszaturált színvilág még jobban áll a filmnek, mint a Thor: Ragnaröknek, míg a zene és a képi világ tele van az afrikai törzsi életet megidéző motívumokkal. A filmével megegyező címen kiadott Kendrick Lamar rap-album egyébként inkább marketingfogás, mint tényleges soundtrack a mozihoz. Egy-két dal felcsendül a lemezről, de mivel a sztori jelentős része Wakandában játszódik, így ehhez igazodva a zene is inkább az afrikai törzsi ritmusokra épül.

Hangulatban tehát bitang erős film a Fekete Párduc, minden más téren azonban inkább egy tisztes iparosmunka, mintsem kiemelkedő mozi. A színészek hozzák a kötelezőt, bár Chadwick Boseman T’Challája így több mint két órára elnyújtva nem volt igazán izgalmas karakter, a mellékszereplők azért kárpótolnak. Tökös női karakterekből mindjárt kapunk hármat, van itt nekünk egy halovány szerelmi szál (Nakia/Lupita Nyong’o), egy kőkemény katonai vezető (Okoye/Danai Gurira), és a főhős húga (Shuri/Letitia Wright), aki amellett, hogy a film szokásos vicces egysorosaiért felel, a csapat eszeként is szolgál Wakanda vezető tudósaként. Két utóbbi egyébként lazán viszi a hátán az őket előtérbe állító jeleneteket. Férfi fronton itt van nekünk Andy Serkis (és a gyűrűje), Martin Freeman (és a gyűrűje), illetve Michael B. Jordan (ezúttal ő hord gyűrűt!), akik mind kitesznek magukért, bár Jordan Killmongerje kissé elveszik a tipikus Marvel-gonoszok süllyesztőjében. Pedig a szerepében lett volna még kraft, de olyan, mintha a karakterét építő jelenetek a vágóolló áldozatául estek volna – vagy tán meg sem születtek.

És akkor most jöjjön a fekete párduc leves, mert arról is van mit beszélni. Bár a hangulat és a szereplőgárda nagyobb része kifejezetten kellemes meglepetés, a történet még mindig végtelenül sablonos. Pedig van itt James Bondot megszégyenítő akciójelenet, látványos túlvilági kalandozások, sőt, még társadalmi kérdéseket is megkapargat valamennyire a Fekete Párduc, csak épp mindez kifullad nagyjából a film felére, de legalábbis az utolsó 30 percre. Bármennyire is izgalmas ez az egész világ, annyira nem mertek Marvelék elrugaszkodni az alap történetsablontól, hogy a mozi végére szabályosan unalmassá válik a két- és negyedórás hősködés.

Persze a Marvel, figuráival ellentétben, sosem akarta megváltani a világot, arról tett ígéretüket, hogy egy újszerű, kultúrával átitatott sztorit kapunk, pedig több, mint korrekt módon betartották. A Fekete Párduc azonban még így is biztonsági játék a részükről, mivel a külcsínt leszámítva, ez még mindig ugyanaz a formula, amit már nagyon sokszor láttunk. Ha a Végtelen háború előzményei miatt néznétek csak meg ezt a filmet, akkor bőven kihagyható, mivel konkrétan semmi felvezetést nem kapunk hozzá, ha viszont még nem unjátok a klasszikus képregényfilm-formulát, akkor nagyon korrekt szórakozás a Fekete Párduc, akcióval, ütős hangulattal, és ezúttal szerencsére pont a kellemes mértékben hozzáadott humorral.

A stáblisták után a szokásos két jelenet van, egy az animált, egy pedig a klasszikus névsort követően.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Making a Murderer 1. évad - kritika
Következő cikk A hihetetlen család 2. új előzetese