Carnival Row, készítők: Travis Beacham, Peter Cameron, szereplők: Orlando Bloom, Cara Delevingne, Simon McBurney, Tamzin Merchant, Jared Harris, amerikai fantasy, 55 perc, 8 rész, 1. évad, 2019 –
Viktoriánus fantázia
Az Amazon új szuperprodukciójának szánt fantasyjában minden lehetőség megvan, hogy egy elvarázsolt világban játszódó drámát nyújtson, hiszen a látvány pazar, a színészek jók, azonban rég láttunk már ennyire gyatra dramaturgiával megáldott sorozatot, ami leginkább a brazil szappanoperák konfliktusait idézi. Sajnos a végeredmény így elég nevetséges és üzenetében is egy iszonyú tolakodó alkotást lett.
A történet egy in medias res-el indul, hiszen már túl vagyunk a Nagy háborún, ahol emberek támadtak a tündérekre és ezzel minden kreatúrát (így sikerült lefordítani) beskatulyáztak az eredendően rossz kategóriába. Az elsősorban emberek lakta városban, Burgue-ban található a Carnival Row negyed, ahol burjánzik a prostitúció, a bűnözés és a gyilkosságok. A fő konfliktus a történetben Vignette Stonemoss (Delevingne), forradalmár és tündér köré épül, aki kénytelen volt a háború után elmenekülni otthonából és aki itt kötött ki, ebben a városban, ahol kiderül, hogy hét éve halottnak hitt szerelme, Rycroft Philostrate (Bloom) nem halt meg, hanem nyomozóként dolgozik a rendőrségen és épp egy ősi, mutáns elkapásán dolgozik, amiben a kreatúrákon kívül senki más nem hisz.
Ez csak egy szelete a történetnek, ugyanis annyi lábon és szálon akar állni a sorozat, hogy sajnos mindegyik felmerülő probléma kapcsán az időhiány miatt (8×55 perc) csak a felszínt sikerült megkapargatni. Itt van a városvezetés, ahol a két ellenzéki párt próbál állást foglalni, hogy ki az, akik egyenrangúként tekintenek a kreatúrákra és kik azok, akik ellenségként tekintenek rájuk. A nyomornegyed is szépen be van mutatva, ahova ezek a tülkös, szárnyas, szőrös, miniatűr lények száműzve lettek. A rasszizmus, a migránsok integrációjának kérdései, a fajok keveredésének gondolata mind felmerül a történetben, azonban ennél többre nem is futotta.
A színészek bántóan rosszak, Orlando Bloom bár sosem volt kiemelkedő, itt mintha egy régi Sherlock regényből vette volna, hogy hogyan is kell egy nyomozónak viselkednie. Delevingne pedig még mindig próbálkozik a modell szakma mellett a színészettel is, azonban eredeti hivatása még mindig jobban megy neki. A két szerelmest játszó főszereplő között akármennyire erőltetik, nincs meg a kémia, ami nem csak a színészeknek, de a rossz forgatókönyvnek is köszönhető. A dialógusok, az egyéni szociodrámák felépítése, a traumákból fakadó jellemábrázolások mind hiányoznak, egyedül a látszat, ami számít.
Itt el is érkeztünk a sorozat egyetlen pozitívumához, a látványhoz. A viktoriánus kort idéző, streampunk és fantasy elemek remek hangulatot teremtenek, akárcsak a nagyon hasonló Penny Dreadful sorozatban, aminek szintén kérészéletű sorsa lett: ő akart lenni az új, misztikumban gazdag horrorsorozat, ahol azt gondolták, ha minden tipikus elemet egymásra halmoznak, elérik a kívánt hatást. Ahogy ott még csak-csak, itt már korántsem jött be ez a módszer. A konfliktusok nem csak a Shakespeare-drámák kliséit merítik ki, de egy bármilyen szappanopera is megirigyelné azt a családi pókhálót, ami itt kialakul az évad végére, ugyanis már senkinek nem az az apja és az anyja, akiről az elején hittük. Az évad felépítése is nonszensz tempóban halad, ugyanis míg az elején elbájolog a tájon, a lényeken, a langyos bűnügyeken, hirtelen mintha az utolsó részben kellene megoldani mindent. Mintha elfelejtették volna a készítők, hogy mennyi részből is áll az évad.
Annyi biztos, hogy a kosztümök, a városkép és az atmoszféra telitalálat, viszont sajnos nem tud minket berántani, annyira nevetségessé válnak a végére a bagatell problémák és unalomig ismert nagy katarzisnak szánt titkok miatt. Semmi új, semmi eredeti, leginkább egy fantasy műfajban jól mutató, egyszeri kikapcsolódás, amit nagyon hamar el is felejtünk.
A 2. évad már berendelve, hiszen az évadzáró is nyitva hagyott nagyon sok kérdést, de a folytatást reméljük hamar letudják, mivel ebben a szellemben, pusztán külcsínnel nem lehet levenni a nézőket a lábukról, hiszen leginkább a jól felépített, egyedi hangvételű belső tartalomra éhezik a közönség.
