Wasp Network – Az ellenállók (Wasp Network), rendező: Olivier Assayas, szereplők: Edgar Ramirez, Penélope Cruz, Ana de Armas, Wagner Moura, francia-spanyol-belga thriller, 123 perc, 2019. (16)
Kubai szivarok
A kubai pilóta megszökik és Miamiban kezd új életet. Kubában hazaárulással vádolják, az Egyesült Államokban a helyi közösség hősként ünnepli. De mi az igazság? Olivier Assayas filmje egy különös háborúba visz el minket, ahol nem minden fekete vagy fehér.
A Szovjetunió felbomlása után az oroszoknak éppen elég gondjuk volt, mint hogy a baráti szocialista államokat támogassák továbbra is. Ez és az USA embargója elég nyomos ok volt ahhoz, hogy sokan higgyenek a kubai rezsim közeli bukásában, de ma már tudjuk, hogy lényegében ez azóta sem (Fidel Castro halála sem volt elég hozzá) következett be. Miamiban él(t) a legtöbb emigráns, akik közül sokan valamelyik ellenforradalmi csoporthoz verődtek: egyesek a menekültek felkutatásában, mentésében és beilleszkedésében segédkeztek, míg mások fegyveres támadásokat hajtottak végre turisztikai célpontok ellen, ezzel is csökkentve Kuba bevételeit. 
Az amerikaiak több ilyen csoportot is támogattak (de pl. a kubai születésű Gloria Estefan is beszállt egy repülőgép megvásárlásával), de minimum szemmel tartották őket és igazából az sem okozott morális problémát, hogy a pénz általában a drogkereskedelemből származott. A kubai nemzetbiztonság kamu emigránsokkal válaszolt, feladatuk ezen csoportok leleplezése volt.
A film központi figurája a pilóta Rene Gonzalez (Edgar Ramirez), aki egy szép napon gondol egy nagyot és feleségét (Penélope Cruz), valamint lányát hátrahagyva Miamiban kezd új életet. Rene hamar munkát talál és miközben Kubában hazaárulással vádolják és a családját zaklatják, ő a helyi közösség ismert és elismert tagja lesz. Tulajdonképpen rajta keresztül ismerjük meg ezt a korszakot és a dolgok mikéntjét ahogy az időben néhány évet előre-hátra ugrálva egyre több személy és egyre több érdek lép be a sztoriba. 
Az első pillanattól fogva úgy éreztem, hogy a film talán túlságosan is ki akarja szolgálni a nézőt, egészen pontosan azokat, akik az elmúlt húszegynéhány évet a világtól elzárva töltötték. A szereplők sokszor olyan információkat osztanak meg egymással, amit szinte biztosan tud a másik is (elvégre kémekről van szó vagy mi), így tulajdonképpen kifelé beszélnek. Naponta nyolc órát van áram, mondja egyik kubai a másiknak, ráadásul indokolatlanul sokszor. Máskor meg éppen olyan információkról van szó, amit az ember inkább megtart magának ebben a paranoiás közegben (elvégre kémekről van szó vagy mi), így már-már viccesnek hat, amikor az első találkozón azzal nyit valaki, tudod, én valójában az FBI besúgója vagyok.
A csavar viszont tényleg csavar és bár nem feltétlenül kell ismernünk a történetet, lesz olyan, akit így sem ér majd akkora meglepetés. Félidőben nagyjából összerakódik minden, ami eddig talán kissé keszekuszának hatott, megtudjuk, hogy ki kivel is van valójában, hogy aztán jól elgondolkozzunk azon, mit is jelent a hazafiság. A kémkedés is csak egy szakma, tény, sokkal több elkötelezettség kell hozzá, mint bármi máshoz. Nem olyan könnyű eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, mindenki teszi a dolgát, mert hisz valamiben.
Ana de Armas Kubában, Edgar Ramirez Venezuelában, Wagner Moura Brazíliában, Gael García Bernal Mexikóban Leonardo, Sbaraglia pedig Argentínában született, így karakterük megformálásához saját életükből is merít(h)ettek inspirációt. Azt mondanom sem kell, hogy Penélope Cruz még mindig gyönyörű és ezúttal is meggyőző alakítást nyújt. A színésznő 1974-ben született Madridban, így életének első néhány éve még a Franco éra utáni átmeneti korszakról szólt.
A valós eseményeket feldolgozó filmek között vannak olyanok, melyek hűen követik a történéseket és vannak olyanok is, melyek azt némileg kiszínezve, szinte csak alapként felhasználva szórakoztatják a nagyérdeműt (ez utóbbiak valahogy több nézőt vonzanak). Olivier Assayas (Kettős életek, Sils Maria felhői, A stylist, Carlos) filmje az égvilágon nem színez ki semmit, a kétórás játékidő alatt úgy mutat be résztörténéseket, hogy azokat hosszan elnyújtja, majd narrációval összeköti, ez utóbbiak gyakran izgalmasabbnak tűnnek és megfelelően kidolgozva bizonyosan hozzátettek volna az élvezeti értékhez. Így viszont egy kissé száraznak és unalmasnak hat, pedig a mondanivaló és a korszak kifejezetten érdekes és van benne potenciál. Ettől függetlenül senkit nem beszélnék le róla, akit érdekelnek a kilencvenes évek kevésbé felemlegetett eseményei, azok meg fogják találni a számításaikat.
