A nyomorultak (Les misérables), rendező: Ladj Ly, szereplők: Damien Bonnard, Alexis Manteni, Djibril Zonga, francia dráma, 102 perc, 2019. (16)
Jean Valjean örökösei
A Portré a lángoló fiatal lányrólt beelőzve lett a franciák Oscar-nevezettje, de balszerencséjére ott volt az Élősködők. Nagyon erős, nagyon komplex mozi olyan zárójelenettel, amitől nagyon nehezen szabadul az ember.
Megint egy bevándorlós film, mondhatná az ember az előzetes és a filmplakát láttán, de nem. Ebbe már én is beleszaladtam, amikor a Bazi nagy francia lagzik Charles Kofiját, azaz Noom Diawarát kérdeztem a bevándorlók helyzetéről. „Ember, én tősgyökeres párizsi vagyok!” – hangzott a válasz és nem igazán volt miről vitatkozni.
A film már az elején megadja ugyanezt a választ, sokféle ember francia zászlóval a kezében, francia mezben a francia himnuszt énekli a francia nemzeti tizenegy meccsét nézve. Talán az őseik még nagyon távol voltak, amikor Victor Hugo A nyomorultakat papírra vetette, de ők már mind itt élnek a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség zászlaja (és hangzatos jelmondata) alatt. Ide, Montfermeilbe, Párizs központjától 17,2 kilométerre érkezik meg a vidéki rendőr, Stéphane Ruiz (Damien Bonnard), aki az exével élő gyerekét szeretné magához közelebb látni. Egy összeszokott páros (Chris – Alexix Manteni, Gwada – Djebril Zonga) mellé osztják be és rögtön be is dobják a mélyvízbe. 
Egy idő után a látszólag zavaros hatalmi viszonyok letisztulni látszanak, és igen, van az a helyzet, amikor ez ember nem kötelezi el magát egyetlen oldal mellett sem, hanem ide is, oda is tesz kisebb-nagyobb gesztusokat. Pusztán a túlélés és a viszonylagos béke érdekében. Mert bár látszólag jó poén és egyszerű gyerekcsíny ellopni a cigányok cirkuszából az oroszlánkölyköt, valójában az események olyan láncolatát indítja el, amivel senki nem számolt. Rendőreink a nagyobb bűncselekmények elkerülése érdekében szemet hunynak a kisebbek felett, sőt, maguk sem tartják be az utolsó betűig a törvényt, de legalábbis szabadon értelmezik azt. A helyzet csak így lehet valamennyire stabil, ugyanakkor, ha valahol mindig ugyanaz történik újra és újra, ott nem sok esély van a változásra. Aztán eljön az a pillanat, amikor a legkevésbé rossz állapot fenntartása feszültséget okoz és a hatalomban lévők helyébe újak kívánnak lépni. Az utcán felnövő fiatalok türelmetlensége (és tapasztalatlansága) általában káoszhoz vezet, most sincs ez másként. 
A címadás nem véletlen és nem csak azért, mert a film cselekményéül szolgáló negyed iskolája Victor Hugo nevét viseli, aki itt írta meg híres regényét. Bár A nyomorultak megjelenése óta közel másfél évszázad telt el, tartalmában, mondanivalójában, szereplőinek motivációjában szinte alig van eltérés, mondhatni, a film a regény modernkori átirata. Ahogyan azt a Wiki nagyon szépen megfogalmazza: „A regény körkép Franciaország 19. századi történelméről, politikai, társadalmi, kulturális helyzetéről, elmélkedés jóról, rosszról, erkölcsről, vallásról, törvényről, szerelemről és családi összetartozásról.” Minden stimmel, a moziból éppen csak a szerelem hiányzik, mert a romantika bizony távol áll tőle. Na meg a XXI. században járunk, de ha az okostelefon és a drón nem lenne, talán ez fel sem tűnne. A bűnben született generáció a bűnben éli le az életét és a bűnben, a bűn által ér – általában szomorú és korai – véget.
A Maliban született forgatókönyvíró-rendező pontosan tudja, miről beszél. Montfermeilben több alkalommal is összetűzésbe került a hatóságokkal, de a filmbéli drónos kisfiúhoz hasonlóan ő maga is készített felvételeket rendőri túlkapásokról, melyek élményekből előbb egy többszörösen jelölt és díjazott rövidfilm (Les misérables 2017), majd a franciák Oscar-nevezettje (ugyancsak számtalan díj és jelölés mellett) készült. Karakterei háromdimenziósak, mindegyiküknek megvan a maga története és baja, a cselekmény átgondolt, mert bár mindenből van benne egy kevés, a kapcsolatokat, összefüggéseket és törvényszerűségeket feltárva válnak egésszé, egyben megteremtik az atmoszférát, a feszültséget, miközben valós képet festenek a jelenről.
Az egész mozi pedig nem más, mint katartikus befejezés felvezetése, ahogy az egész rákészül arra, amit nagyon nehéz lesz elfelejtenünk (de miért is tennénk?) filmes élményként.
