Megoldódott a Vissza a jövőbe rejtélye? Chris Pratt is előállt a sajátjával

Példának okáért A galaxis őrzője filmek rendezője, James Gunn ezt írta: „a tökéletes film különbözhet a kedvenc filmtől vagy a nagyszerű filmektől. A tökéletes film valami olyasmi, ami az elejétől a végéig úgy megy végig, hogy nincsenek benne egyértelmű hibák, akár esztétikai, akár szerkezeti. Nincsenek logikai hibák benne.” Fel is sorolt több általa kedvelt mozit is, mint például Az elveszett frigyláda fosztogatóit (1981), A Jó, a Rossz és a Csúfot (1966), de egyiket se jellemezte tökéletesként.Gunn emellett rámutatott a bevezetőben említett nagy kérdésre az 1985-ös Vissza a jövőbe kapcsán: „A Vissza a jövőbe LÁTSZÓLAG tökéletlen (miért nem emlékszik Marty-ra Anyu és Apu?), de vitatkoznék ezzel. Ez egy tökéletes film, hiszen több ok is lehet az eset mögött (az idő megvédi önmagát a romlástól stb.) Vagy talán önmagamnak is tagadom. Ki tudja.”Erre már a filmjei főszereplője, Chris Pratt is hozzászólt a témához, ő hogyan látja az esetet: „Talán emlékeznek rá, csak nem Marty-ként, hanem Calvinként. Amikor Marty visszatér 1985-be, már évek teltek el és lehet addigra a szülők elfelejtették az eredetileg eltéveszthetetlen azonosságot a saját fiúk és a srác között, akivel 20 évvel korábban a középiskolában találkoztak.”

Nos, Chris Prattnek igaza van. (szerk.: Szerintem is.)

Bob Gale, a Vissza a jövőbe forgatókönyvírója egyszer és mindenkorra pontot tett az ügy végére szerdán a The Hollywood Reporternek adott interjújában. „Tartsuk észben, hogy George és Lorraine csupán hat napig ismerte Marty/Calvin-t, amikor 17 évesek voltak. És nem is látták mindegyik napon. Így, sok évvel később, talán nem emlékeznek annyira arra az érdekes gyerekre, aki összehozta őket az első randijukon. De megkérnék mindenkit, hogy gondoljon vissza a saját középiskolai éveire és tegyük fel magunknak a kérdést, mennyire emlékszünk egy olyan gyerekre, aki akár egy teljes tanéven át ott volt. Vagy valakire, akivel csak egyszer randiztál. Ha nincs fényképed róla, 25 évvel később már nehezen idézed fel az arcát.”

Így folytatta: „Vagyis Lorraine és George talán viccesnek találták, hogy egyszer találkoztak valakivel, akit Calvin Kleinnak hívtak és még ha egy pillanatra el is gondolkodtak rajta, hogy a 16-17 éves fiúk egy kicsit hasonlít rá, az se lenne nagy dolog. Fogadni mernék, hogy egy középiskolai évkönyvet lapozgatva találnánk olyan egykori iskolatársakat, aki kicsit hasonlít a saját gyerekünkre.”