Van Gogh az örökkévalóság kapujában (At Eternity’s Gate), rendező: Julian Schnabel, szereplők: Willem Dafoe, Oscar Isaac, Rupert Friend, Mads Mikkelsen, svájci-amerikai-francia-angol-ír életrajzi dráma, 111 perc, 2018. (12)
Rosszul fest
A posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjának utolsó éveit dolgozza fel ez a film a névrokon Willem Dafoe rendkívül szuggesztív, Oscar-jelölést érő alakításában. Gyors ecsetvonások, két szanatórium, egy levágott fül és rengeteg napraforgó.
Vincent van Gogh (1853-1890) életében állítólag egyetlen festményt adott el, a Vörös szőlőhegy (1888) mai áron nagyjából 2 ezer dollárért kelt el. Kortársai nem nagyon értették és hogy értetlenségüknek hangot is adjanak, sokszor kinevették; van Gogh azok közé a művészek közé tartozik, akiket csak a haláluk után ismertek el. 
Viszonylagos jómódban élő öccse, Theo támogatta őt, aki feltétel nélkül szerette és hitt benne, bár nem sikerült túladnia Vincent festményein. Egy ideje azonban teljesen más a helyzet, a világ legdrágább festményeinek listáján 9 alkotása szerepel, ezek együttes értéke 900 millió dollár körül van, vitathatatlanul ő az egyik legismertebb, legfelkapottabb festő. Mindössze 37 évet élt (halálának körülményei ma sem tisztázottak teljesen), ráadásul – több más szakmát is kipróbálva – viszonylag későn, 27 évesen kezdett el festeni. Ez alatt a 10 év alatt ugyanakkor meglehetősen termékeny volt, a 900 festmény heti 2 művet jelent.
Életéről a Theoval történt levelezéséből tudunk a legtöbbet, de rengeteg mendemonda is kering róla, melyeket az innen-onnan előkerülő bizonyítékok hol megerősítenek, hol pedig megcáfolnak (pl. a halála és az a bizonyos füllevágás). A róla készült talán leghíresebb film A Nap szerelmese (1956), amit 4 Oscar-díjra jelöltek (köztük a Vincentet alakító Kirk Douglast), az aranyszobrot végül Anthony Quinn vihette haza Gauguin megformálásért.
2011-ben megjelent egy életrajzi könyv róla, melynek írói, Steven Naifeh és Gregory White Smith teljesen új megvilágításba helyezték halálának körülményeit. Szerintük ugyanis van Gogh nem lett öngyilkos, állításukat természetesen bizonyítékokkal igyekeztek alátámasztani (festményei, levelezései és még számos más dolog egyáltalán nem erre utalnak). Julian Schnabel (Mielőtt leszáll az éj, Szkafander és pillangó), aki maga is festő, erre az elméletre alapozta a forgatókönyvét, melynek megírásában segítségére voltak partnere, Louise Kugelberg és az Oscar-díjas Jean-Claude Carrière (A lét elviselhetetlen könnyűsége) is.
A történetbe ott kapcsolódunk be, amikor Van Gogh (Willem Dafoe) Párizst elhagyva Paul Gauguin (Oscar Isaac) javaslatára délre, Arles-ba költözik, ahol több a fény és az ihlet (Gauguin 5 évvel volt idősebb Van Gogh-nál, Dafoe viszont 23 évvel idősebb, mint Isaac). 1888-at írunk, 2 rendkívül termékeny év van hátra az életéből. A Theotól (Rupert Friend) kapott pénzből itt éldegél és festeget, illetve harcol a démonaival, hol szabadon, hol pedig négy fal közé zárva (Saint-Rémy-de-Provence-i és Auvers-sur-Oise-i szanatóriumok).
Bár Willem Dafoe már a hatvanas éveiben jár, abszolút telitalálat erre a szerepre (mondhatni erre született), valószínűleg nincsenek sokan, akik a ma élő színészek közül ne kapásból rá gondolnának egy Gogh életrajzi film kapcsán (festeni is részben ő fest). Fizimiskája tökéletesen alkalmassá teszi őt a meg nem értett zseni megformálására: őrült, magának való, elhanyagolt és rendetlen. Karaktere ugyan nehezen létesít kapcsolatot az emberekkel és furcsán, félreérthetően (időnként kifejezetten ijesztően) viselkedik közöttük, a film egyáltalán nem úgy állítja be őt, mint egy ön- és közveszélyes örült, inkább csak különc, amolyan igazi művészlélek.
Folyamatosan vívódik és erős benne a küldetéstudat, hogy a festményein keresztül a saját szemével láttassa a világot az emberekkel. Ténykedése, zavart elmeállapota és viselkedése az egyház figyelmét is felkelti, de a pappal (Mads Mikkelsen) való beszélgetése – is – rámutat arra, hogy egyáltalán nem képzeli felsőbbrendűnek magát, sokkal inkább egy olyasvalakinek, aki rossz korba született és akinek különös látásmódja befogadására és megértésre még nem készült fel a közönség. Apja lelkész volt, maga is kacérkodott ezzel és teológia tanulmányokat folytatott, ismeri a Szentírást és nagyjából tisztában a szerepével, a helyével a világban. A jövőnek fest és ez okoz benne – némi – törést, hiszen a mában kell élnie és boldogulnia anyagi és erkölcsi elismerés nélkül. Dafoe Oscar-jelölése teljesen jogos, amit itt (a Floridai álomban szintén Oscar-jelölés) és A világítótoronyban művel az zseniális.
A film gyakorlatilag a festő elméjében való bolyongás, folyamatos útkeresés, vívódás. Az ideges (kézi)kameramozgást nem könnyű megszokni, de vitathatatlanul hozzájárul a vibráló atmoszférához. Különleges filmélmény, izgalmas adalék egy meg nem értett zseni életéhez, melyet – sokadszor írom le – Dafoe nagyszerű alakítása tesz emlékezetessé.
