Futottak még…(Extras), rendező: Ricky Gervais, Stephen Merchant, forgatókönyv: Ricky Gervais, Stephen Merchant, főszereplők: Ricky Gervais, Ashley Jensen, angol szituációs komédia, két évad, 12 rész +1 különkiadás, 30perc/epizód, különkiadás 90 perc, 2005-2007.
Az amerikai filmipar legnagyobb szakmai elismerései, az Oscar és a Golden Globe az elmúlt években sajnos egyre hiteltelenebbé váltak. Ezért is jó, ha kéznél van Ricky Gervais, aki az est házigazdájaként eddig hat alkalommal tette helyre (egyesek szerint tönkre) a pezsgővel és politikai korrektséggel betárazott Golden Globe-gálák és kegyeltjei hangulatát. Nekünk viszont jó indokkal szolgált, hogy elővegyünk egy briliáns sorozatot, ami pontosan arra reflektál, amiért Los Angelesben évente díjakat osztogatnak.
A BBC a sorozatok műfajában is az élen jár, ha pedig a csatorna két olyan kaliberű zsenivel lép szövetségre, mint Ricky Gervais és Stephen Merchant, akkor a végeredmény a minőségi szórakoztatás terén a legerősebb referenciaként szolgál. Aki kedveli Gervais sajátos stílusát és senkit sem kímélő szarkazmusát, esetleg már A hivatalon is folytak a könnyeik a nevetéstől, az pótolja a Futottak még… című szintén zseniális szériát is, ami többszörös orgazmust nyújt a brit humor kedvelőinek.
Ricky Gervais és Stephen Merchant második közös munkája- ami kronológiailag A hivatal és a Life’s too short közé tehető-, ezúttal a tizenöt perc hírnév-, a show business- és a média backstage világának erőteljes karikatúrája. Az a frenetikus ezekben a sorozatokban, hogy a karakterek annyira ismerősek, tele van olyan sekélyes-, képmutató figurákkal, akik miatt úgy érezzük, nekünk is lassabban forog a Föld. A Futottak még… nagyjából ugyanazt az érzést adja vissza, amit A hivatalból már jól ismerünk: lesül a pofánkról a bőr, és körbenézünk, mert elszégyelljük magunkat, amiért hangosan röhögünk olyan nyomorult és kínos szituációkon, amiken nem illik, vagy a cipőnk orrát nézve feszengünk, és úgy égünk, mint a Reichstag. A Futottak még… pofátlan és szókimondó, Hollywood szennyesében turkálva leplezi le a sztárrá válás rögös útját, aminek pöcegödréből oly sokan kimásztak már.
A sorozat Andy Millman (Ricky Gervais) és Maggie Jacobs (Ashley Jensen) szánalmas téblábolása a castingok felejthető statisztaszerepeiért, amit ők belépőként értelmeznek a „gazdagok és szépek” áhított világának előszobájába. Andy életcélja, hogy minimum egy Marlon Brando szintű filmsztár legyen, és így akkora (teljesen indokolatlan) önbizalommal ugrik neki álmai megvalósításának, hogy jól fizető, biztos állását is feladja érte. Barátja, Maggie-aki finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban- is egy illúzióba kapaszkodik, ha a főszerepet nem is, de legalább egy valamirevaló férfit szeretne profitálni a castingokból, de annyira tompa szegény, hogy rajta kívül kb. mindenki érzi, hogy számára az egész egy mission impossible-lel ér fel. 
Egyébként a Maggie-t alakító Ashley Jensen szerintem legalább annyira viszi a vállán a sorozatot, mint Ricky Gervais, vagy másik nagy kedvencem, a sorozat társalkotója, Stephen Merchant, aki Darren Lamb szerepében Andy ügynökét alakítja. Darren nem töri magát, hogy patronáltja előrébb jusson, egy aranyhalat nem bíznánk rá, nemhogy a karrierünket. Minden epizódban Hollywood egyik ünnepelt híressége is vendégszerepel, hogy aztán önmaguk paródiájaként semmisüljenek meg. A sztárok a sorozatba való belépéssel tulajdonképpen saját önbecsülésüket ássák alá, de aki Ricky Gervais kamerája elé áll, annak ezzel is számolnia kell. 
A sorozatban szereplő vendégszínészek, a teljesség igénye nélkül: Ben Stiller, Kate Winslet, Samuel L. Jackson, Orlando Bloom, Sir Ian McKellen, Chris Martin, Patrick Stewart, David Bowie, Daniel Radcliffe, Vinnie Jones, Clive Owen, George Michael, Robert De Niro, Gordon Ramsay. És akik a tervekkel ellentétben kimaradtak: Brad Pitt, Madonna, Tom Cruise, Keith Harris, Jude Law, Leonardo DiCaprio (az utóbbi kettő helyett ugrott be Patrick Stewart).
A sorozat szarkazmusa abszolút túlmutat önmagán. Kate Winslet például azon filózik, hogyan nyerhetne végre Oscart. Az alkotók megmondják a tutit: játssz zsidót egy holokauszt moziban (milyen kafkai, hogy két év múlva-mellesleg megérdemelten-a Felolvasóért meg is kapta), vagy fogyatékost, de ha fekete vagy, akkor is esélyes lehetsz rá. Bár valódi, nagy formátumú sztárok reflektálnak a showbiznisz buktatóira, a sorozat egy statiszta, Andy szemén át vezet minket a kulisszák mögé.
“Én magam is színész vagyok” -hangzik el többször is Andy szájából, s mi szakadunk a röhögéstől, mert bár levakarhatatlanul nyomakszik előre, sokszor „jobban tudja”, mit hogyan kellene csinálni, mint maga a rendező, egy sor szöveget sem bíznak rá, sőt általában kivágják a jelenetekből. Ennél média- és társadalomkritikusabb sorozat aligha készült. Van itt minden, amit a píszí elbír: beteg gyerekek, rasszizmus, homoszexuálisok, hajléktalanok, a filmipar kompromisszuméhes nagyágyúi, mindez olyan szintű médiakritikával fűszerezve, hogy a félórás epizódok minden percében Damoklesz kardját érezzük a fejünk felett, főleg, ha Andy, vagy Maggie kinyitják a szájukat.
Ez a sorozat azt is az arcunkba tolja, hogy mennyire rosszul kezeljük az olyan kínos helyzeteket, amiket itt feszegetnek, ugyanakkor pusztán azáltal, hogy ki tudjuk röhögni ezeket a tabuként kezelt szituációkat, talán egy kicsit meg is könnyebbülhetünk. Ráadásul az alkotók nem elég álszentek ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek bármiért is. Higgyétek el, hogy ez sokkal kínosabb, mint A Hivatal, mert míg ott volt ugyan mozgássérült kimentése tűzriadókor (legalábbis elméletben), rasszista élcelődés a színes bőrű kollégával, meg utána egy szánalmas próbálkozás Sidney Poitier-vel, na itt végig ezt tolják. Annyira kellemetlen, annyira realista, és azáltal, hogy végre kimondja, leforgatja és el is játssza, egy egész civilizáció lelkiismeretében tesz rendet. További analógiák A hivatallal, hogy ehhez is készült karácsonyi különkiadás és itt is mellőzték a gépi nevetést, ami csak fokozza az amúgy is erősen kínos pillanatokat.
A sorozat be is söpört pár díjat (Primetime Emmy-díj, Golden Globe-díj a legjobb televíziós sorozatnak, Televíziós BAFTA), de azért azt érezzük ugye, hogy mennyire szembe mentek saját magukkal, amikor ezért díjat adtak. A főcímdal Cat Stevens Tea for Tillerman című nótája, egyébként ez az albuma hozta meg számára a világsikert (ez csak egy kis érdekesség, talán nem volt ilyen szempontból tudatos választás ez az alkotók részéről).
Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, aki fogékony az ilyen jellegű humorra, és azoknak is, akik (még ha csak a négy fal közt is) szeretnének megszabadulni attól a frusztráló érzéstől, ami a társadalmi normákkal belénk nevelődött. A Futottak még… az ízléstelen poénok ízléses adagolásának iskolapéldája, aminek jelenleg Ricky Gervais és Stephen Merchant a legnagyobb mestere.
Erősen ajánlott ezt is elővenni!
