Bárány (Lamb), rendező: Valdimar Jóhannsson, forgatókönyv: Sjón, Valdimar Jóhannsson, szereplők: Noomi Rapace, Hilmir Snær Guðnason, Björn Hlynur Haraldsson. Izlandi-svéd-lengyel misztikus dráma, horror, 106 perc, 2021. (16)
Bárányok bégetnek
Az A24 produkciós cég 2012-es megalakulásával nem csak ambiciózus kezdőfilmeseknek kínált független alternatívát, hanem kreatív korlátok közé szorított veteránoknak is. A vállalat indulása óta rengeteg szerzői munkával gazdagította a nagyérdeműt, elég csak Denis Villeneuve Ellenségére, vagy Paul Schrader A hitehagyottjára gondolnunk. De felkarolta az olyan ígéretes művészek projektjeit is, mint a Safdie fivérek (Jólét, Csiszolatlan gyémánt), Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) vagy Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony), akiknek bemutatkozó filmjei bizonyos körökben már kultstátuszba kerültek.
Vladimar Jóhannsson első nagyjátékfilmje, a Bárány sem lóg ki a stúdió profiljából, ezért nem volt kétséges, hogy elborult ötlete zöld utat kap a fejeseknél. A rendező a festői izlandi hegyvidéken játszódó, káprázatosan fényképezett, de kimérten építkező (kamara)drámát készített, melynek nyomasztó atmoszférája feledteti velünk a katarzis elmaradását. A mű a júliusi cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában elnyerte a Legeredetibb alkotás díját és még Arany Kamera-díjra is jelölték.
Manapság divatossá vált állatközpontú filmeket készíteni, ám a trend aligha véletlen, hiszen ebből a felállásból bármit ki lehet hozni. Tarr Béla stílusában forgatott húsevésellenes dokut (Gunda), süteménykészítőkről szóló westernt (Első Tehén) vagy éppen filozofikus bosszúfilmet a remeteségbe vonult Nicolas Cage-dzsel (Pig). A látványtervezőként is aktív Jóhannsson és írótársa, Sjón ugyancsak egyediségre törekedtek három fejezetre osztott, fiktív történetük kitalálásakor.
A gyermektelen pár, Maria (Noomi Rapace) és Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) egy távoli izlandi tanyán élnek és állattenyésztéssel foglalkoznak. Zavartalanul töltik mindennapjaikat, mígnem karácsony éjjelén egy félig bárány, félig ember újszülöttre találnak az istállójukban. Magukhoz veszik a furcsa szerzetet, ám környezetük idegenkedve fogadja őt, ráadásul az anyajuh is vissza szeretné kapni kicsinyét.
A nyitány dermesztő hatása megalapozza a baljós hangulatot. Rögvest elfog a rettegés, ahogy a kamera a sűrű köd leple alatt közelít a bárányokkal teli pajtára, miközben szüntelenül liheg valami az objektív mögött. Eleinte csak a hallásunkra támaszkodhatunk, hiszen a birkanyájban felvillanó szempárokon túl szinte semmit nem látni a hóvihar és a ködfátyol miatt. E képsorok nyugtalanítóbbak, mintha a készítők – agyonhasznált horrorfilmes eszközhöz nyúlva – jumpscare-ekkel riogatnának minket. Az olcsó ijesztegetés helyett fokozatosan adagolják a feszültséget, hogy a lezárásig folyamatos nyugtalanságban tartsanak bennünket. Annak ellenére érezzük magunkat kényelmetlenül, hogy hagyományos értelemben alig történik megrázó dolog a vásznon.
Az expozícióban a gyermekük halála miatt elhidegült szerelmesek egyhangú hétköznapjaiba nyerünk betekintést. Az írók itt úgy illusztrálják a tragédia okán kiüresedett kapcsolatot, hogy az első harmadban minimalizálják a párbeszédeket. Ellenben láthatjuk miként művelik földjeiket, hogyan horgásznak, esznek, alszanak, ugyanakkor mindez olyan hipnotikus, hogy órákig el tudnánk nézegetni. (Ez mozgathatta meg az executive produceri feladatokat ellátó Tarr Béla fantáziáját is.) Ennek tálalásáért Eli Arenson operatőr a felelős, aki szemet gyönyörködtető tájképeivel újra és újra elvarázsol. A szépséges izlandi nagytotálok mellett az atmoszférateremtésről is gondoskodik, kamerája bejárja a tanya minden szegletét, így a szobabelsőket változatos perspektívákból szemlélhetjük. A sivár s rideg hangulatot árasztó, puritán látványvilág – amelyért az a Peter Hjorth felel, aki többször dolgozott Lars von Trier filmek kinézetén – és a kameraman felvételei a civilizációtól való elszigeteltség érzetét keltik.
A suspense fenntartását olyan egyszerű feszültségkeltő megoldásokkal érik el, mint hogy Adát, a báránygyerkőcöt az első rész zárlatáig kizárólag pólyában, gyakori közelikkel mutatják, amitől az ember sokáig abban is kételkedik, valóban felemás lényt vettek-e magukhoz a farmerek. A bizonytalanságot tovább fokozza az állatok idegenkedése a különös teremtéstől. Ahogy a macska gyilkos tekintettel bámulja az anyatejet ivó, békés teremtést, az szavak nélkül elárul mindent az állatok elemi ösztöneiről. Se nem gazdájuk, se nem fajtársuk, tehát veszélyt jelent rájuk.
De a gyanakvó ösztönök Péturon (Björn Hlynur Haraldsson), Ingvar bátyján is eluralkodnak, amikor egy komikus ebédjelenet keretében először találkozik Adával. A férfi nem tudja kezelni a helyzetet, döbbenet jelei mutatkoznak rajta, egy másik snittben pedig kifakad testvérének, hogy mégis mi a franc ez. Ezzel a mi tévképzeteinket is eloszlatja az idilli(nek tűnő) családról, amely a külső betolakodó feltűnése előtt még a felhőtlen boldogság mámorában úszott. Hamar ráeszmélünk, hogy a porontyuk elvesztésén feldolgozni képtelen szülők csupán gyászuk enyhítésére használják a csöppséget (aki/ami nem véletlenül viseli az elhunyt nevét).
Részletesebben nem is mennék bele a sztoriba, mert az már spoileres lenne. Az viszont kétségtelen, hogy ilyen gondolatokat fél gőzzel dolgozó színészekkel nem lehet átadni. A misztikus thriller szereplői azonban könnyedén veszik a kurta szövegkönyvből adódó akadályokat. Noomi Rapace (Hét nővér, 44. gyermek, Prometheus), Mariaként visszafogott alakítást nyújt, ám gesztusai és mimikája megbabonáznak. Hallgatag anyatigris, aki mindenre el van szánva Ada biztonságáért. Még az utódját makacsul visszaszerezni akaró anyabáránnyal is szembeszáll, hogy védje pótbabáját. A filmben csak kétszer törnek elő belőle az érzelmek, de akkor olyan hatásosan, hogy mi is átérezzük a gyászoló szülő fájdalmát.
Rapace nagyrészt lopja a show-t, de azért többiek sem rosszak. Hilmir Snær Guðnason jó választás unott, ámde szerethető apafigurának, akit az atyai szerep éltet igazán. Björn Hlynur Haraldsson Péturja ugyan romlottabb karakter, mégis elfogadja a báránygyermeket, holott tudja, nevelése csak elfedi a szülők sebét, behegeszteni viszont nem fogja. Pedig a kis Ada csak befogadó közegre vágyna.
Noha a mozi végig komótosan építkezik, a készítők a fináléban sejtetés helyett premierplánban mutatják az eseményeket, amin meglátszik a limitált büdzsé és ez kizökkentheti a nézőt az élményből. Ettől a nüansztól eltekintve Vladimir Jóhannsson debütáló rendezése egy alaposan megtervezett, pattanásig feszült, népmesei elemekkel tarkított, hangulatos zsánerötvözet, amely egyszerre borzongató és tartalmas.
