A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske), rendező: Joachim Trier, forgatókönyv: Joachim Trier, Eskil Vogt, szereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum. norvég-francia-svéd-dán-amerikai vígjáték, filmdráma, 121 perc, 2021. (16)
That’s Life
Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma), dán-norvég rendezőnek sikerült az, ami előtte sokaknak nem, hiszen legújabb filmjének megtekintése után átgondoltam az életemet. A világ legrosszabb embere egy hétköznapi mozi, de éppen ez a természetesség, ez az életközeliség teszi 2021 legjobb darabjává. Trier legfrissebb munkája olyan könnyedséggel beszél a húszas, harmincas éveikben járók, és általában az élet kihívásairól és bizonytalanságairól, hogy ettől úgy érezhetjük, már nem is filmet nézünk, hanem a rideg valóságot. Mesterművében olyan momentumokat emel ki, amelyeket kortól függetlenül mindenki átélt, átél most, vagy fog átélni később, s mi ez, ha nem a mozi igazi varázsa, amikor az mindenkihez szól.
Az utóbbi években rengeteg coming of age-ről, kapunyitásról, útkeresésről szóló alkotás született, mint a Sráckor (2014), a Szólíts a neveden (2017), a Lady Bird (2017), A metál csendje (2019), a Danielle és a süvet (2020), A legjobb dolgokon bőgni kell (2021), a Tick, Tick… Boom! (2021), vagy Paolo Sorrentino legújabb dobása, az Isten keze (2021). A műfaj népszerűsége érthető, hiszen e művek univerzális problémákat feszegetnek, amikkel bármelyik korcsoport tud valamilyen formában rezonálni. A felsoroltak közül mégis a Lady Bird az, amelyikhez a leginkább hasonlít A világ legrosszabb embere, hiszen alapkonfliktusuk és tanulságaik között is párhuzamok vonhatók, csak az előbbi esetében nagyobb fókusz van a huszonévesek problémáin, mintsem az összes generációén.
Trier történetének főhőse Julie (Renate Reinsve), a csapongó oslói lány, kinek élete talán legsűrűbb négy évét követhetjük végig, mikor szembesül meghozott döntései súlyával, a tartós párkapcsolatok nehézségeivel, a családalapítás kérdésével és még a pályaválasztás terhe is nyomja. Ennél jobban nem is mennék bele a sztoriba, mivel részletesebb leírás már csökkentené az élményt. Helyette megkísérlem szavakba önteni, miért tartom ezt a mozit nem csak a tavalyi év legnagyszerűbb művének, hanem az utóbbi évek legőszintébb munkájának.
Itt leszögezném, hogy Trier rendezése nem azért fantasztikus, mert tökéletes – habár közel az, és kvinteszenciáját a rétegzett karakterek, valamint a hétköznapi konfliktus realisztikussága adja, illetve az az elegancia és könnyedség, ami elfeledteti velünk, hogy csak a vásznat bámuljuk, nem pedig saját életünket. Egyetlen hibaként csak a felesleges fejezetekre osztottság róható fel, mivel emiatt már az elejétől várjuk a befejezést, ám hatalmas bravúrjai miatt ez elnézhető.
Ettől eltekintve azonban Julie figurájával bárki tud azonosulni, hiszen azokkal a gondokkal küzd nap mint nap, amikkel mi nézők is. Ő mi vagyunk. Érzései, a vágya a kalandokra, a szeretetre, a megállapodásra, a szabadságra, az önfeledt boldogságra, a biztonságra és a kétségei mindezekkel kapcsolatban kétségkívül felmerültek már bennünk legalább egyszer. Erre az érzetre erősít rá az is, hogy az eseményeket az ő szemszögéből követhetjük, ám csak külső megfigyelőként, hiszen a narráció kisebb távolságtartást feltételez.
Ugyanakkor nem tudunk rá igazán haragudni, még akkor sem, mikor rossz döntéseket hoz, hisz kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondjunk felette. Mi emberek ezt tesszük mindennap, ostobaságokat művelünk, majd másokat okítunk arról, hogyan kéne jobban csinálni, pedig ha magunkba nézünk, fogalmunk sincs miként lehetne jobban, hogy lehetne másképp. De ez tesz minket azzá, amivé: esendővé, s emberré. E frissességet viszont vitathatatlanul Renate Reinsve játékának köszönhetjük, mert a színésznő bájának, s tehetségének elegye kelti igazán életre Julie karakterét, ő ad neki kacérságot, kétségeket, s valódi érzelmeket. Fogadni mernék, hogy ezután még biztosan találkozni fogunk vele a nemzetközi filmporondon, habár hiú ábrándjaim sincsenek arról, hogy egy külföldi színész megkapná a legjobb női színésznek járó Aranyszobrocskát, viszont nálam kérdés nélkül megnyerné. (De Renate Reinsve legalább Cannes-ban legjobb színésznő lett, ami már önmagában nagy öröm.)
Julie karakterét egészítik ki szerelmei, az Aksel szerepében tündöklő Anders Danielsen Lie – Trier visszatérő színésze – , valamint az Eivind bőrébe bújt Herbert Nordrum, akik további színt visznek a mozivászonra. Aksel szerepe egészen különleges, mivel egyéni drámája Julie vívódása folytatásaként is értelmezhető. A férfi múltba révedése, visszatekintése és félelmei éreztetik a főhősnővel, s a nézőkkel, hogy még rengeteg időnk és lehetőségünk van, holott másnak ez nem feltétlenül adatik meg, ezért meg kell azt becsülnünk. Ezzel szemben Eivind a felszabadultságot és a rózsaszín köd adta mámort jelképezi, vidámsága, s ártatlansága jelzi, hogy őt vagy nem éríntették meg olyannyira azok a problémák, amikkel a főszereplő küzd, vagy túl van rajtuk, s elfogadta őket. Említésre méltók még Julie családtagjai is, akik ugyancsak befolyásolják lelkiállapotát. Apja (Vidar Sandem) lánya iránti apátiája szintén hozzájárul a főhős gyerekvállalással kapcsolatos bizonytalanságaihoz, ami családi dráma színezetet ad az alapvetően coming of age zsánerbe sorolható, ámde komikus elemekkel tűzdelt romkom alkotásnak.
A szereplőkön túl a film képi világa és a hihetetlenül hangulatos zenei betétei teszik egyedülállóvá ezt a norvég Oscar-esélyes művet. Legyen szó a legdrámaibb pillanatokról; vagy épp varázsgombázásról, olyan esztétikus vizuális megoldásokat alkalmaznak a készítők, amitől úgy is élvezetes nézni, hogy az árnyalt, s kendőzetlen valódiságát észre sem vesszük. Ezt fokozzák Kasper Tuxen operatőr olykor közeliket, premier plánokat favorizáló, máskor fej körül mozgó, néhol kis totálokat előnyben részesítő képei, valamint a fejezeteket elválasztó, meglepően kreatív vágások. A vizuális és intellektuális orgiát pedig a zenei aláfestés koronázza meg, ami elmondhatatlanul passzol a film atmoszférájához. Olyannyira, hogy második megtekintés után sem tudtam dűlőre jutni, vajon a zene egészíti ki az atmoszférát, vagy a zenéből adódik az atmoszféra. Átértékelve a látottakat, ezen komponensekből áll(hat) össze az a koherens egész, amit bátran, s büszkén merek az egyik kedvenc moziélményemnek nevezni.
Joachim Trier ötödik munkája, A világ legrosszabb embere azt kínálja, amit várnál, s mégis sokkal többet, ráadásul mindenkinek mást és minden megtekintés után újat, még több töprengéssel. Töprengést a gondokon, a minket érintő viszontagságokon és azon, hogy miért ilyen igazságtalan az élet, miért nem adatik meg nekünk a boldogság, miért kell rá annyit várnunk, miért kell érte szenvednünk, és miért kell miatta annyit veszítenünk. És miközben ezeken gondolkozunk, a fülünkben cseng Frank Sinatra hangján a That’s Life című sláger, és ez így van jól.
