
Johan, a szerethető mamlasz
Hallvar Witzo nagyjátékfilmes bemutatkozása, a Mindenki utálja Johant nem fog akkora feltűnést kelteni, mivel nem a legkiemelkedőbb skandináv filmek sorába tartozik. Ennek dacára nem lehet elvitatni érdemeit sem. A felütés abszurditása, a fokozatosan adagolt fekete humor és a szereplők szerethetősége teszik üdítő élménnyé ezt a norvég vígjátékot. Ugyan elég lassan építkezik, nem is nagyon tud újat mondani a különcség rejtelmeiről, de elmesél egy aranyos történetet két igazán furcsa ember kalandos kapcsolatáról.



Johan motivációja Solvor, a kacér, ám hibbant leányzó, aki egyszer akarja a férfit, máskor meg a halálba kívánja. Ez persze érthető, mégis kicsit furcsa ez a kontraszt és néha ki is zökkenti a nézőt az élményből. De, ami ennél is zavaróbb, hogy Ingrid Bolso Berdal karaktere sokkal kevésbé szimpatikus, mint Johan második szerelme, Pey, akit Vee Vimolmal játszik. Az ő alakítása tüneményes és minden közös pillanatuk a főszereplővel megér egy misét. Elveszi Solvortól a reflektorfényt, olyannyira, hogy Pey és Johan kapcsolatának jobban szurkoltam, mint Solvor és Johan románcának. Szerencsére a konklúzióra nagyjából sikerült orvosolniuk fókuszvesztést, így Johan meséje végső soron szép lezárást kapott.
Hallvar Witzo nagyjátékfilmes debütálása nem lép ki a skandináv filmek kliséiből, alapötletével, kedves karaktereivel és letaglózó képeivel mégis bűvkörébe von minket. És noha nem a Mindenki utálja Johant fogjuk napokig elemezni, de még idézgetni sem, az alkotás legalább azt eléri, hogy másfél órán keresztül, a külvilágot kizárva elmélyedjünk a norvég szigetek mesébe illő világában.


