Matilda – A musical (Matilda the Musical), rendező: Matthew Walrusch, szereplők: Alisha Weir, Lashana Lynch, Stephen Graham, Andrea Riseborough, Emma Thompson, amerikai musical fantasy, dráma, 2022, 117 perc
Gyermekek küzdenek énekléssel a cudar, iskolai elnyomás ellen a Netflix Roald Dahl-adaptációjában. Matthew Walrusch rendező újra megismerteti a filmnézőkkel Matildát, a kiskorú boszorkányt, Emma Thompsont pedig felismerhetetlen bully-vá faragta. Milyen sikerrel mentette át az 1988-ban kiadott sztorit a mai kor nyelvezetére és mennyiben tudott újat mondani a ’96-os adaptációhoz képest? Lássuk csak!
„A gyerekek férgek.” – nem éppen a legcsábítóbb szlogen egy iskolának, de a történetbeli igazgatót, Miss Trunchbull-t ez nem érdekli, az ő szemében a gyerekek nem érnek semmit, még egy fabatkát sem. Ennek megfelelően előszeretettel alkalmaz fizikai és verbális abúzust egyaránt. Ha kell, egy szögekkel kivert, szűk és barátságtalan helyre dugja őket büntetésből, de ha éppen egy lófarkas kislányt lát meg, akkor azon a kalapácsvetést gyakorolja. Ami, nem mellesleg, annak idején olimpiai érmet is hozott neki. Matilda, az ifjú kis könyvmoly (és mint kiderül: matekzseni) ebbe az iskolába kerül. Klasszikus „csöbörből vödörbe”-szituáció, hiszen otthon sincsen éppen megbecsülve. Szülei kizárólag magukkal foglalkoznak, ami azt illeti, iskolába is csak azért adják, mert felhívják rá a figyelmüket, hogy nem ártana az iskolázottság, gyerekszobájaként pedig a padlás funkcionál. Nem rajtuk múlott tehát, hogy Matilda sokkal eszesebb a korabeli társainál, ráadásul jóval több képességgel bír, mint bármelyik másik ember. Az viszont nagyon is az ő számlájukra is írható, hogy a kislányt gyorsan megcsapja az ifjonti bosszúszomj és a forradalom szele.
Roald Dahl klasszikus gyerekregényét egyszer már filmre vitték 1996-ban, akkor Danny DeVito ült a rendezői székben és az eredmény egy rendkívül szerethető, aranyos mozi lett, amit sokan a mai napig keblükre ölelnek (köztük én is). DeVito filmjének egyik legfőbb erénye az volt, hogy családbarát módon tudott mesélni. Gyerekek számára is érthetően, hovatovább bájos hangnemben sikerült megszólalnia, a felnőtteknek pedig ott volt a meglepően domináns abszurditás és fekete humor. A kettő tökéletes harmóniában tudott létezni, anélkül, hogy egyik a másikat kioltotta volna. Matthew Warchus feldolgozása az abszurditást nem vetette el, azonban bájosnak már bajosan lehet nevezni.
A klasszikus történetet ezúttal – mintegy kikerülve az önismétlés veszélyét – musical formában fordították le a mozgókép nyelvére, alapul véve a 2011-es színdarabot. Zenés filmként elmesélni a történetet nem ördögtől való dolog, hiszen a musical műfaja pluszban biztosítja a cselekmény számára a valóságtól való menekülést egy emelkedettebb, fantasztikusabb világ felé. Matilda eszképista törekvései tehát nem csupán az olvasás révén jelennek meg, de a történetmesélés mellett így az éneklés, a zenés betétek is menekülőutat biztosítanak. És mivel jómagam is kifejezetten szeretem a musicaleket, így kíváncsi voltam, hogy milyen eredménnyel fordítják le a zene nyelvére az alapanyagot.
Matthew Walrusch rendező (Büszkeség és bányászélet) egy erősen stilizált világot rajzolt meg Matilda számára, ahol rikítón élénk színektől kezdve (ezt főként a Wormwood-szülők színes-szagos, énközpontú életét bemutató képsoroknál figyelhetjük meg) a sötétebb ecsetvonásokat sem kerüli ki, ezzel is ellentmondva a ’96-os film egyszerűbb, köznapibb képi világának. Nem kukázva ki a kedvesebb motívumokat, azokat inkább egyfajta sötétségben haloványan pislákoló, kvázi reményforrásokként tálalva, valamivel zordabb hangvételt üt meg. Nem véletlen ez, hiszen itt eleve jóval hangsúlyosabb a háttérben meghúzódó, gyermekek abuzálását megmutató szál, ahogyan sarkalatos pontja az alkotásnak a lázadás mibenléte. Ms. Trunchbull iskolája egy igazi rémálmok iskolája, ahol az marad életben, aki szívós és a szabályok szerint játszik. Ha egyetlen másodperccel később érsz be az osztályterembe, akkor készülj fel a legrosszabbra! Mint fentebb is írtam, itt bizony tényleg nincsen bájolgás, ez nem az a film.
Lázadni, sanyarú sorsa ellen kiállni nem csak elidegeníthetetlen joga a gyereknek, de egyenesen kötelessége – emellett teljes vállszélességgel áll ki a film, és ezt hivatottak hatványozottan aláhúzni a zenés betétek is. Habár nem kifejezetten másztak a fülembe, a Naughty, vagy épp a When I Grow Up kellő szellemességgel, szertelenséggel és humánummal ruházták fel az adott jelenetet. Láthatóan a koreográfiára is ügyeltek a daloknál, látványilag is ügyesen aláhúzták az énekeket, nem éreztem azt, hogy pusztán egy lefilmezett színpadi előadást nézek. A cselekményen végighúzódó történet-a-történetben szál alapvetően jó ötlet volt, mert tetszett, hogy ezúttal nem csupán Matilda könyvek iránti szenvedélyét emelik ki, de azt is megvilágítják, hogy a történetmesélés által feldolgozza a vele történt eseményeket. Az azonban, ahová kifuttatták ezt a szálat, már kevésbé tetszett, így visszagondolva inkább éreztem felesleges erőfeszítésnek. Ez pedig még inkább hozzátett ahhoz, hogy a játékidőt feleslegesen túlnyújtottnak éreztem. A szintén kulcsfontosságú Trunchbull és Matilda oda-vissza történő vagdalkozásait is inkább éreztem önismétlőnek, a nagy sárban pancsolós tornaórát pedig már – függetlenül a film stílusától – túlkapásnak és teljesen feleslegesnek éreztem.
Értékeltem azonban, hogy Matilda karaktere idomult a rendező víziójához. Alisha Weir alakításában egy elbűvölő, de mérgesebb, dühödtebb kislányt ismerhetünk meg, akiben buzog a forradalmárság, ki egyre csak tűri és tűri a sok csapást, mígnem végre sarkára áll és tesz valamit, különleges képességeit felhasználva. Mellette ketten kapnak igazán érdemi reflektorfényt: Lashana Lynch Ms. Honey-ként hasonlóan szeretnivaló, mint Embeth Davitz volt (a lelki, gyerekkori lelki terror nála is élesebb kontúrt kapott), Emma Thompson pedig a tonnányi smink alatt épp annyira válik felismerhetővé, hogy rendre rácsodálkozzunk, mennyire isteni színésznővel van dolgunk. A Wormwood-okat alakító Stephen Graham és Andrea Riseborough mulattatóan színesek és tahók voltak, de túl sokat nem foglalkozott velük a film, így mély benyomást nem gyakoroltak rám.
Minden erénye ellenére, sajnos nem tudtam annyira megszeretni a 2022-es Matildát, mint a ’96-os elődjét. Tetszik, hogy ahol tudott, picit változtatott, hogy megzenésítette a cselekményt, ezzel is bizonyosfajta pluszt adva hozzá, bírtam, hogy élesítette kicsit a történéseket és az üzenetet. Viszont hiányzott belőle az a sorok között meghúzódó és ki-kibukkanó groteszkség, na és az a báj. Mindenesetre Danny De Vito filmjéhez ismét kedvet kaptam.
