Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon), rendezte: Martin Scorsese, szereplők: Leonardo DiCaprio, Lily Gladstone, Jesse Plemons, Robert De Niro, Tantoo Cardinal, Brendan Fraser, amerikai western, történelmi dráma, 206 perc, 2023 (16)
Olajozott siker árnyékában
Oszász törzs. Az Egyesült Államok ‘20-as években kő(olaj)gazdaggá vált őslakosai, akiket a földjeik alatt talált fekete arany a felső tízezerbe repített, majd onnan sorra hullottak ki egy rejtélyes gyilkosságsorozat kapcsán, ami még a frissen alakult FBI figyelmét is felkeltette. Ezt az elhallgatott történetet 2017-ben egy alapos, dokumentarista könyvben hozták nyilvánosságra, amit most Martin Scorsese maratoni mozifilmként adaptált. Kérdés, hogy a hatalmas kritikai siker az egyedi témának vagy a lehengerlő rendezésnek szól?
Adott egy rendező, aki egy nagyon komplett életművet tud maga mögött, 80 felett is óriási lendülettel rendez, közben sarkos véleményeket nyilvánít a képregényfilmek értéktelenségéről, és mindent megtesz, hogy éltesse a moziban való hitünket. Martin Scorsese egy legenda, aki már életében vastagon beírta magát a mozitörténelembe. Elolvassa a nagyon jó visszhangot kapott könyvet az oszázs tragédiáról, és elhatározza, hogy ebből filmet rendez. Még a törzsfőnökkel is felveszi a kapcsolatot, mert annyira hatása alá kerül a történetnek, hogy a lehető leghitelesebben szeretné a szemünk elé tárni.
Adottak Scorsese kedvenc színészei, Leonardo DiCaprio és Robert De Niro, akikkel félszavakból megértik egymást, annyi pazar filmet készítettek már együtt az elmúlt közel 50 évben. Játékuk fajsúlyos, De Niro mindenható nagybácsiként testesít meg egyszerre erőt, hatalmat, és érdekektől vezérelt törődést. DiCaprio pedig minden arcrezdülésével azon van, hogy elhiggyük róla az együgyűség és dörzsöltség feloldhatatlan ellentétét, ami természetéből fakadóan helyzetről-helyzetre akar atomjaira hullani. Ez élete legellentmondásosabb szerepe, kétségtelen. Még szerencse, hogy adott egy friss arc is a két színészóriás mellé Lily Galdstone indián színésznő képében, akinek bájos, és drámaian őszinte viselkedése nagy empátiát tud kiváltani a nézőből.
Adott egy mesterinek kikiáltott könyv “Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése” címmel. David Grann tollából született, aki a filmadaptáció forgatókönyvének kidolgozásában is komoly szerepet vállalt. Szükség is volt a munkájára, mert a film elbeszélésmódja lényegesen eltér a könyvétől, de Grann nem bánta ezt. A Forest Gump óta a csúcson lévő Eric Roth sztáríró a garancia arra, hogy ez az új narratív koncepció működőképes, aki Scorsesevel közösen dolgozva a szkripten egy nagyon epikus, műfajokat elegyítő módját találta meg, hogy az tálalja az oszázsok véráztatta történetét.
Adott Rodrigo Prieto a kamerák mögött, aki A Wall Street farkasa óta bejáratott operatőre az olasz származású rendezőnek. Képei tolakodás nélkül repítenek minket a 100 évvel ezelőtti Oklahomába, ahol az olajföldek és marhalegelők vidéki pasztell hangulatai elegánsan egészítik ki az oszázsok díszes színpompás ceremónia-öltözékeit. A helyi titkos szervezet szertartás-szobájának fenyegetését pedig kitörölhetetlen képként viszi magával haza az ember.
Adott egy hangulatos filmzene is, ami az idén eltávozott Robbie Robertson utolsó munkája. A híres zenész, aki Bob Dylannel is dolgozott együtt már a kezdetektől Scorsese bejáratott zeneszerzője, és jó érzékkel rakta össze az őslakosok zenéit a korhű blues és jazz dallamokkal, amik közé még Johnny Cash késői nagy slágerét, a Hurt-öt is becsempészte egyáltalán nem hatásvadász módon.
Így végigmenve a Megfojtott virágok rengeteg elvitathatatlan érdemén, úgy érzi magát a moziból csalódottan kijött filmkritikus, mint John Cleese rebellis karaktere a Brian életében, aki arról faggatja provokatívan társait, hogy mit adtak a rómaiak. És szembetalálja magát az ott sorakozó rengeteg logikus érvvel, hogy valójában nincs is értelme a lázadásnak. De a filmkritika egy olyan műfaj, ahol fontos, hogy pro és kontra elhangozzanak érvek egy művel kapcsolatban, még akkor is, ha jelenleg teljes az üdvrivalgás azzal kapcsolatban, hogy Scorsese mesterművet alkotott. Lássuk, hogy ez miért nem feltétlen van így, és miért lehet az, hogy akár a rendező nagy rajongójaként is ki lehet kellemetlen szájízzel jönni a filmszínházból.
Ahogy fentebb láthatjuk, egy kimagasló színvonalú stáb óriási odaadással dolgozott a filmen, ez zenei meghatározásban igazi “supergroup”, ami csodákat képes művelni a színpadon. A popzenei hasonlat azért is aktuális, mert Scorsese egy nagyon hatásos, az előzetesekben is hangsúlyozott intróval nyitja a filmet. A földből feltörő nyers olajban fürdenek az indiánok, miközben olyan lüktető, intenzív zene szól, hogy az embernek a moziszékből kedve támadna táncra perdülni. Ezenkívül még van két másik bevezető képsorunk, látjuk a törzsi múlt rituális eltemetését, valamint kreált és valódi korabeli felvételekből a meggazdagodott oszázsok fényűzővé alakuló életét. Persze kérdés, hogy miért szükséges ennyiszer, ennyiféle módon elindítani a filmet.
De mindegy is, végül megismerkedünk Ernest Burkharttal (DiCaprio), aki az I. világháború után a frontról némi sérülésével hazatérve nagybátyjánál, William Hale-nél (De Niro) keres megélhetést. Hale szerényen közli vele, hogy szólítsa Uram helyett csak “királynak”, ahogyan sokan mások is, mert ő itt törzsi földön fehérbőrű létére ekkora tiszteletben lévő figura. Nem csoda, hiszen fiatal kora óta – bőven az olajbiznisz beindulása előttről – jóban van az oszázsokkal, behatóan ismeri nyelvüket, szokásaikat, csak elismerően nyilatkozik róluk. 
Unokaöccsének felhívja a figyelmét, hogy van jó pár hajadon oszázs hölgy, akikkel érdemes jóban lenni, még komoly hozományt is hozhat egy kultúrák közötti szerelem. Itt jön képbe harmadik főszereplőnk, Mollei is (Lily Gladsotne), akit elvarázsol Ernest “kojotnak” becézett személyisége, és egy nagyon kétélű romantikus szál bontakozik ki, ahol nehéz eldönteni, hogy mi az érdek, és mik a tiszta érzések. Ezt később a Jesse Plemons által játszott FBI ügynök is igyekszik kideríteni, a nézőhöz hasonlóan kevés sikerrel. Látunk esküvőt, temetést, éjszakai kicsapongást, korabeli autóversenyt, olajból szerzett pénztől zsibongó várost és vidéki gyilkosságot. Több év történései pörögnek a szemünk előtt, nagy tabló ez, Keresztapához mérhető módon igyekszik bemutatni egy nagyon is életszagú, személyes drámák és törekvések által vezérelt késői western világot. Egy a gond: nem áll össze a történet.
Scorsese a csupa tehetségből álló stáb alkotta supergroupnak a frontembere, tulajdonképpen a karmestere. Jó rendezőként mindenen rajta tartotta a kezét, ami teljesen érthető, főleg, hogy a történet megszállottjává vált. Van egy olyan mondás, hogy jó filmet csak közepes regényből lehet csinálni. Erre pont a Keresztapa egy kiváló példa (a nem túl népes Mario Puzo rajongótábor most biztos hőbörög), de persze akad rengeteg precedens az ellenkezőjére is. A Megfojtott virágok alapja is egy kritikai sikerkönyv. Viszont egy nagyon furcsa döntést hozott Scorsese, amikor a regény cselekményéhez hű forgatókönyvet sutba dobta, hogy újraalkossa az egész filmet. Ugyanis DiCaprio főszereplőként az FBI ügynököt játszotta volna, a Grann írása is a nyomozás szemszögéből tárja fel az ozsázs népirtásként is emlegetett bűnténysorozatot. A Mester azonban a teljes filmet az oszázsoknak szerette volna szentelni, annyira megérintette őt a velük kialakult személyes kapcsolata. 
És ebből egy nagyon kétélű koncepció született: Adott egy dokumentarista, a szövetségi nyomozás iratain és az oszázs törzs idős tagjaival folytatott mélyinterjúkon alapuló könyv, ami a végére a tényszerű realitása ellenére képes igazán szívből jövő empátiát kiváltani az őslakosok felé.
És adott egy elvarázsolódott, idős korára kifejezetten szentimentálissá váló rendező, akinek szent küldetésévé válik minden létező eszközzel elérni ugyanazt, mint az adaptálni kívánt regény. Akár azon az áron is, hogy fenekestül kifordítja annak struktúráját, teljesen más főszereplőket alkalmaz, és még egy nagyon – szó szerint – személyes, de a filmből nagyon kiugró zárójelenetet is költ a műhöz. Pontosabban kettőt is, mert az elhivatottsága annyira nagy, hogy ahogy nehezen tudta konkrét nyitójelenettel kezdeni a filmet, úgy zárójelenetből is többet kapunk. Ami pedig a kettő között van, az több helyen kusza, a nyomozást tekintve súlytalan (nagyon hamar kiderülnek, hogy kik a felelősök), és több helyen feszültséget veszít, ami azért egy 3,5 órás játékidőnél elég veszélyes tempóvesztés.
Martin Scorsese zsinórban a 3. regényadaptációt viszi nagyvászonra a meditatív Némaság és a megosztó Ír után. Kiváló érzékkel nyúlt bele az amerikai őslakos kihasználás témába, egy több fronton is megdöbbentő és kliséktől mentes alaptörténettel. A szándéka, hogy a saját képére alakítsa az elbeszélésmódot, egy elég vakmerő húzás volt. Művészlélek lakozik benne, és ezt a bátorságot fontos elismerni, de mint minden alkotás, nem tud az összes ízlésnek megfelelni. A kritikusok Cannes-ban 9 perces álló ovációval fogadták, a legfontosabb lapok ítészei nem győznek 100%-os értékelést adni rá, de az ilyen egyöntetű sikert érdemes fenntartásokkal kezelni a nézőnek.
Kétségkívül kultfilmmel van dolgunk, a western amerikai őslakosokat bemutató műfajában mérföldkő született. Scorsese szándéka, hogy a filmszínházakban csábítsa az embereket nagyon üdvös, és bár már a 2. streaming platform által finanszírozott maratoni hosszúságú mozifilmjét mutatja be, mégsem bontotta minisorozatra egyiket sem. A kísértés biztos ott volt vastag csekk ellenében. Tehát van itt érdem bőven, de a sok Scorsesehez hasonlóan elvarázsolt kritikusok hada nem garantálhatja, hogy egy kiválóan megírt moziélményt vigyen haza az ember a szívében az oszázsokkal való együttérzés mellett. Nekem, mint filmkritikusnak csak az utóbbit sikerült. És ezzel meggyőződésem, hogy nem leszek egyedül.
