Titkos invázió (Secret Invasion), showrunner: Kyle Bradstreet, rendező: Ali Selim; szereplők: Samuel L. Jackson, Ben Mendelsohn, Kingsley Ben-Adir, Emilia Clarke, Don Cheadle, Olivia Colman, Charlayne Woodard, Dermot Mulroney, Cobie Smulders, Martin Freeman, Christopher McDonald; idegeninváziós politikai kémthriller, Marvel minisorozat, 6 rész, 36-53 perc, 2023 (16)
Nincs kettő gyík nélkül
Előbb a túlzó tempó, majd a kitörő sztrájkok miatt döntött úgy a Marvel, hogy visszalassítja Disney+-os sorozatait, így az Amazon: Ügyvéd tavaly október közepi zárása és a Titkos invázió június közepi nyitánya között nem jelentkezett az MCU a formátumban semmivel. A Titkos invázió még nyáron futott, de a Marvelek premierje kapcsán Nick Fury miatt elő lehet venni… ha már másért nem nagyon, ami ilyen ígéretes alapanyagnál több, mint fájó.
A Titkos invázió eredetileg egy szóló Nick Fury projektként indult (még David Hasselhoff-fal volt ilyen próbálkozás 25 éve, de az csak a tévéfilmig jutott), akinek sorozatos bemutatkozása már egy évtizede megtörtént 2 rész erejéig a SHIELD ügynökei 1. évadában, ahol az ABC-nek évi 20-22 epizódnyira nem volt meg a Samuel L. Jakcson büdzsé, így a felhasznált füzetek címéből épp csak Fury nevét, azaz a szervezet vezetőjét spórolták ki. A Marvel Kapitány és a Pókember: Idegenben stáblistás jelenete már előkészítette a skrull inváziót, ami elsőre – sőt, sokadjára is – inkább tűnt filmes fontosságú eseménynek, mégis úgy döntöttek, hogy a szokott 6 részesként születik meg a képregények egyik ikonikus története, bár arra előre lehetett készülni, hogy akár a Polgárháború, ez is kisebb méretekben zajlik le élőben, mint lapozva.
Ugyanakkor több jel arra mutatott, lehet értelme ilyen formában. A SHIELD 1. szezonjának vége parádésan folyik párhuzamosan a Tél katonájával (pont akkor köszön be egyszer Fury), de önmagukban Amerika Kapitány jelenbéli címszereplései is bizonyították, hogy az univerzum képes azt a paranoiás feelinget átadni, ami szükséges a Titkos invázióhoz, bár tény, hogy azok rég voltak. De a stáb bejelentése, valamint hogy friss élményként a kémvonalat már a Disney+-on is láttuk (egyáltalán nem az volt a baj Sam Wilson Kapivá válásával)… nos ezek, majd a trailer is bizakodásra adtak okot. Az kevésbé, hogy a tologatások miatt az eredetileg ez elé szánt Marvelek végül közel fél évvel későbbi rajtja miként hat a kronológiára és hogy hozzák össze az itteni öreg Nicket, az ottani klasszikussal, nem lesz-e plot armor rajta, stb. De hogy őszinte legyek, a legkisebb baj is nagyobb lett ennél.
A Titkos invázióban ugyanis minden építőelem megvan, ami ahhoz kellett volna, hogy hatásos legyen, mégis olyan érdektelen sivárság kerekedett ki belőle, ami rossznak ugyan nem rossz, de annyira alulteljesítően lassú, hogy az megöli a feszültséget, amit pár jól elkapott pillanatán kívül nem igazán ad át. A történet eredetileg egy óriási globális event volt, ami elkerülhetetlenül összement, ám a szereplők a kapott érzésünk mértéke helyett az alapanyag súlyosságával és tétjeivel beszélnek a cselekményről, amit csak megerősítenek a politikai szálak, de mivel nem lengi körül a tágabb MCU, ezért az egész olyan olcsó hatást kelt, amilyen anno az ABC-n volt jellemző. Mintha Tony Stark R8-as Audija mögött mi egy kispolákkal indulnánk Thanos ellen, de úgy, hogy a mi kesztyűtartónkban van pár végtelen kő.
A Titkos invázió egy Polgárháborúhoz hasonló „fél Bosszúállók” moziként sokkal jobban működött volna nagyobb sztárgárdával és akár 3 óra körüli játékidővel, még epikus zárás nélkül is, hagyva a sorozat szintjén az összecsapások nagyságát. Olyasmi kalibereket láttunk már moziban, csak nem finálékban. Az ellaposodó, szimpla gyíkemberessé degradálódó alkotást viszont valamelyest mentik a karakterek és pár alakítás, elindulván a pozitív oldalra.
Fury és Talos, azaz Jackson és Ben Mendelsohn frenetikus főszereplők együtt. Párosuk mind írásban, mind kémiában a konstans csúcspont. Jacksonnak 15 év után jól áll, hogy végre nem az atomkemény és ultramenő szemfedős kopaszt játszhatta, hanem egy, a legutóbbi két Bosszúállók történései által megtört, sebezhető, emberi Furyt, aki sokszor inkább emlékeztet (a flashbackeken túl is) a Marvel Kapitányban látott fiatal énjére. Oké, közel se vagyunk Hugh Jackmanhez a Loganből, de talán azért, mert a mutánssal ellentétben az ügynök soha nem volt főhős, így érzelmileg is kevesebb kötődése lehet a nézőnek. Persze Talos irányába még kevesebb, mégis amennyire jók, az instant az MCU egyik legjobb duójává teszi őket, a szimpatikus skrull pedig egy csapásra válik olyan szívünknek kedves figurává, ami kb. lehetetlennek tűnt 2019-es bemutatkozásánál.
Mendelsohn akkor a rosszfiús skatulyájából fordult ki, most pedig érezni rajta, hogy felüdülést jelentett neki a szerep, amit még a jól megírt szövegei is támogattak. Vagyis inkább párbeszédei Furyval, melyeket ugyan szépen elmesélnek ketten, de olyan érzésünk támad, hogy azokat a fontos dolgokat jó lett volna látni velük tényleg megtörténve, mintsem szobában vagy kocsiban verbálisan leírva… és nem, sokszor nem egy világmegváltó, nagy költségvetéssel leforgatható akciót spóroltak meg, hanem olyan jeleneteket, amik illettek volna a sorozat hangvételéhez.
A többi szereplőről jóval kevesebbet lehet elmondani, legyen visszatérő, vagy újonc. Igazán pedig csak Olivia Colman kiemelhető a kétes módszereket használó, kezét bemocskolni nem félő és az alvilággal is paktáló MI6 ügynök szerepében, aki simán lopja a showt, amikor csak felbukkan. Mint Kevin a New York-i játékboltban, annyira élvezi, hogy elszabadulhatott egy ripacs figurával, megannyi drámai és komoly szerepe után amikért szeretjük, de ahogy itt kiéli magát, csak sajnálni lehet, hogy nem kapott több időt. A 40 perc alá beeső részek teret engedhettek volna még.
Emilia Clarke jól tükrözi magát a sorozatot: vannak jobb pillanatai, de önmagában érdektelenségbe fulladó semmilyen. Hogy ez az ő, vagy az írás hibája, passz, mindkét elem hol jó, hol semleges, legalább rosszba nem megy át. Clarke próbálja kihozni a maxot, ami lehet tényleg ennyi, de a fordulatok vele akkor ütöttek volna jobban, ha nem most vezették volna be rendesen karakterét. Az, hogy a gyerek énjét már láttuk korábban, nem sokat segít azon, amit el akartak adni vele, pingponglabdaként pattogva a főkonfliktus két oldala között, hol kettősügynöknek, hol nem annak tüntetve fel. A végkimenetele meg… pff!
A sorozat újabb fekete pontja is hasonló: a főgonosz Gravik kapcsán az volt a legérdekesebb, hogy Kingsley Ben-Adirt miközben láttuk hétről-hétre marvelezni, berobbant a mozikba az egyik Kenként és érdekes volt felfedezni színészi skáláját. Maradjunk annyiban, hogy a Barbie-ból hamarabb be fog ugrani a jövőben, mert vele is az a baj, hogy eddig nem volt megalapozva, korábban felvezetve, így pedig csak az aktuális sokadik legyőzendő gonoszt kapjuk, hiába látjuk sokkal jelentőségteljesebbként ábrázolva, egyszerűen nem működik. Ezen kívül pedig még beüt a fentebb példázott Polski Fiat hasonlat, mert ha tényleg ekkora fenyegetést és terrort jelent (az első rész végi tette erős kezdés), akkor miért nem globálisabb a dolog? Jó, ezt befoltozták egy „a hősöknek se szóljunk, mert lehet köztük is van skrull” maszlaggal, de egy olyan szál csak érdekesebbé tette volna a „senki sem az, akinek látszik és az invázió az alakváltás miatt már rég végbement, a gyíkemberek köztünk járnak” feszkót.
Kapufák és kihagyott ziccerek tehát akadnak dögivel, de pont Don Cheadle (és revelációi, amik igen érdekessé teszik a sorozatából mozifilmmé átfejlesztett főszerepét) a mintapéldája annak, hogy tényleg mi is a baj az újoncokkal. Rhodey 13 éve itt van velünk Cheadle által – de 15 éve ismerjük, csak Terence Howarddal indultunk – és így hatásos és működőképes az, amire őt kifuttatták. Színészileg akár Jackson, ő is végre jobban kibontakozhatott (ez mondjuk szinte mindenkire igaz a Disney+-on, lásd Wandát, Víziót vagy Sólyomszemet), bár utólag más szemmel tekinthetünk rá néhol. Több hozzá hasonló szál kellett volna, amit egy epikus paranoiathrillerben a mozi sötétjében határozottan erősebben élhettünk volna meg, mint a nappaliban. Akár Ben-Adir, Cheadle a maga 1-2 „meeeh” kilengésén kívül él a lehetőséggel, csak bár ne volna ekkora emlékeztetője annak, hogy miben lehetett volna jobb az összkép.
Akad Coleman mellett is új érdekes figura, mégpedig a Charlayne Woodard által megformált Furyné. Igen. Nick emberi oldalának megismerése élete választottját is bemutatja, aki szintén ingázik az oldalak közt és ahogy Clarke viszonyul Mendelsohnhoz, úgy ő Jacksonhoz. Egyszer egy mini Mr. és Mrs. Smith-t is előadnak, de ez előzmények nélkül is működik, mert Fury eddig ennyire titokzatos volt és ugyan miért ne férhetne bele, hogy a ’90-es évek végén rátalált a szerelem? Igaz, elég furi, hogy az asszony simán elnézi urának, ha évekig kint van a világűrben és bár foglalkozik azzal, hogy a pittyenés mennyire változtatta meg férjét, a néha tényleg karcsú (akár 36 percig lekúszó) epizódhosszok engedhettek volna bővebb lehetőséget kapcsolatuk építésére. És igen: itt főképp sima dialógokra gondolok szobákban és kocsikban.
Cobie Smulders-t és Martin Freemant a promócióhoz képest csalódást keltően alulhasználják. Előbbivel meglepni akar a sorozat (de ez a lendület úgy harmad tájon kifullad), utóbbival pedig szintén, miközben egy keretes szerkezetet is felhúznak vele, ugyanakkor a nyitány hamisan fenntartja az előzetesen meglévő, majd csúfosan bedőlő elvárásokat. A cold open alapján tényleg bízhattunk a hangulat és a feszültség remek, életképes fenntartásában. Itt van még fontosabb szereplőként az új elnök Dermot Mulroney bőrében (az idővonalas bajokat nem részletezném, illő volt William Sadlert leváltani, de Bushra és Trumpra utaltak az MCU-ban, Obamáról meg fotó is volt), ill. Christopher McDonald felbukkanása olyan kedves „jé, de rég láttam!” érzéssel tölthet el. Plusz akad előre nem bejelentett régi arc is, csak ne pislogj.
A nyár folyamán komoly felhördülést okozott az AI generált festményekkel operáló főcím, de mivel azóta lehűltek a kedélyek, így most nem megyek bele jobban, ahogy a CGI minőségére is kár pocsékolni a szavakat, nem csak a Marvel háza tájáról, hanem igazából – tisztelet a pár kivételnek! – az egész filmipart tekintve. Technikai fronton más nem lóg ki, hozzák az elvárható szintet, de zeneileg azért emlékezetesebb lehetett volna, hangulatfokozásilag az mentene valamicskét az összegészen. Így viszont az is csak egy újabb besüppedő egység.
A Titkos invázióról bár nem mondható, hogy objektíve a leggyengébb Disney+-os Marvel produkció, mivel a legnagyobb csalódásként sújtott le felhozatalából, érzésre annak tűnik. Az, amennyire jelentőségteljesen próbálja tálalni magát, abszolút nem jön át ebben a sajnálatosan ellaposodó közegben, amivel nyilván nem tesz jót az alműfajától elvárható (és a Marvel által párszor prezentált) hangulatnak, aminek hiánya végképp érdektelenné teszi a kiadó egyik legfontosabb eseményéből inspirálódó szkriptet. A formátum bár adna időt, ez a történet legalább egy olyan össznépi stábbal működött volna igazán, mint a Polgárháború, a 3 órás mozifilmek korában pedig bejátszhattak volna ezúttal egy kevésbé CGI orientált blockbustert, ami az atmoszférájával tartott volna magában, akár a Batman tavaly.
Ehelyett és a tologatások miatt viszont Fury keretes szerkezete által a Titkos invázió most olybá tűnik, a kimaradók számára titkos is marad, mert szinte ugyanoda lyukadtunk ki, ahonnan indultunk. Darálva pár pozitívuma miatt és viszonylag rövid játékidejével biztos emészthetőbb, mint másfél hónapon át hetiben, ami továbbölte a beleélés lehetőségét, viszont a finálé kifutását úgy kellett lekerekíteni, hogy a filmek felcserélt megjelenése ne okozzon kárt. Tuti jobban állt volna neki, ha a Marvelek után látjuk, ahogy azt tervezték is, de így…
