Ready Player One – kritika


Ready Player One, rendezte: Steven Spielberg; szereplők: Scott Summers, a csaj, aki meg fog halni; Orson Krennic, Weasel, Benji Dunn, a barátságos óriás, Shuri hercegnő, 8 éves Tonya Harding, Groot… azazhogy: Tye Sheridan, Olivia Cooke, Ben Mendelsohn, Lena Waithe, Simon Pegg, Mark Rylance, T.J. Miller, Philip Zhao, Win Morisaki; színes, amerikai, sci-fi nosztalgiavasút; 2018, 140 perc (12)

geek.rar

Úgy tartják, Amerika a lehetőségek földje. Ezt mondták Nikónak is Liberty Cityről. Azonban bő 20 év múlva a lehetőségek már az Oázis virtuális terein tárulnak elénk. Steven Spielberg pedig megragadta a lehetőséget és visszatért a fénykorába. Avatárja bár nem szerepel, biztosan egy örökgyerek volna, aki a napközi után bezárkózva megteremti a popkultúrát. Évtizedeken át teremthette, most pedig a gyerekszobában szinte korlátlanul elszabadulhatott. Készen álltok? 3… 2… 1… go!

Minden évtizednek megvannak a maga sajátosságai, amikre később vissza-, vagy az utánuk születő generációk szimplán csak vágynak. Mondjuk, a 2000-es évek leginkább valami szürkés átlagnak maradhat majd meg az utókor számára (pláne közvetlen előddekádjai után), a 2010-es évekre ha mást nem is, azt mindenképpen leírhatjuk majd, hogy megnyerték a geekek. Ma már nem ciki a kockaság, már elismert dolog játszani, gyűjtögetni, rajongani, már mindenki a popkultúrában, a franchise-okban és az univerzumokban él. Egy színészt sokszor csak arról azonosítanak be, hogy melyik karakter volt a második reboot harmadik részében, cserébe minden, amit utána csinál, érdekesebbé válik egy fokkal, hisz milyen már meglátni Fekete Halált az Überobomanből egy lassú, művészies, kosztümös, Oscarbait filmben…

Természetesen – most szigorúan maradva a filmeknél – nem csak a színészek, hanem az írók/rendezők között is szépen felfejlődött az, hogy gyerekkori fanságukat kielégítve kapnak nagy lehetőséget ezen alkotások adaptálására. Hányszor hallhattuk az utóbbi években azt, hogy xy amúgy nagy rajongója a franchise-nak és mint geek szól a geekekhez, miközben azért az éppen aktuális új dimenzió felárát végre érdemes kifizetni. Ma már nem az a különleges, hogy egy kis függetlenfilmes srác cameo helyett egyenesen szerepet ajánl Stan Lee-nek, majd elnevezi a lányát Harley Quinn-nek, hanem az, ha egy Star Wars őrült rendező, aki a hivatását is a Skywalkereknek köszönheti, inkább nemet mond a 30 éve várt folytatás dirigálására, csakhogy véghezvigye saját, eredeti, kreatív – majd végül alulértékelten csúfosat bukó – elképzeléseit a biztos kétmilliárdos üzlet helyett.

Aztán persze vannak a gonosz, a konkurencia által lefizetett kritikusok – legalábbis azon apró, de hangos ellentábor szemében, akik nem gondolják végig azt a picinyke tényt, hogy a rendezők és a színeszek mellett a véleményformálók között is kinőtt az a generáció, akik sok-sok imádott kultfilm kijövetele után születtek már. Attól, hogy régimódian, írott formában, és nem a metróhoz gyalogolva összeszedetlenül kamerába kidumálva születnek meg ezek a vélemények, még ugyanúgy lehetnek geekeké, akik csak abban többek, hogy valami szerencse folytán, de éppúgy bezsongva pár nappal előbb láthatják a kész művet, mint a nagyérdemű. Tény, hogy kevesebben vagyunk mi, akik a jót akarják meglátni mindenben, de vagyunk. Igaz, ha nincs a szövegben lehúzás, meg negatívum, az ma már nem is igazi kritika, mert azok mindig csak rosszak, ha valami pozitív van benne, az legfeljebb vlog, vagy élménybeszámoló formában létezhet már csak, mert a pozitív kritika nem trendi, csak fanboy.

Max Spielberg ugyan nem rendezte meg a Cápa 19-et holomaxban, de Gale és Zemeckis az elv gyakorlati megszületésébe nagyon betaláltak 30 éve. És nagyon jó, hogy kinőttek ezek a generációk, de a mai „srácok” is mind, mind ugyanabban az időszakban voltak gyerekek/tinik. Azonban mi van akkor, ha nem a ’80-as évek kölykei kaparinthatják meg a sanszot, hanem az ő kiskoruk egyik legfontosabb, legmeghatározóbb teremtője?

Nos, ekkor születik meg a fenti környezet kellős közepén egy Spielberg-rajongó ponyvájából az új Spielberg mozi, aki nélkül ezek a mai körülmények és az alapanyag biztosan máshogyan festene most. Mondhatni jött a vén, bölcs öreg nagypapi, hogy játsszon egy kicsit az unokáknak abból, amiből a szülők is örökölték játékaikat. Olyan ez, mintha Stan Lee írhatná jövőre a Bosszúállók 4-et, vagy Asimov lementett agya lehetne a készülő Alapítvány TV sorozatnak a showrunnere, esetleg Biff az USA elnöke…

Spielberg ennek ellenére szinte minden ráutaló dolgot kivett a képletből, de hogy ezt most szerénység miatt tette, netán csak el akarta kerülni a kellemetlen helyzeteket, az jó kérdés. A stáb persze próbálta megviccelni, elvégre az elemében lévő Steven bácsi az utómunkák alatt sebtében benevezett az Oscarra is, de elég szigorú volt a témát tekintve. Persze aggódnunk nem kell, első nézésre a varázs közben jó, ha az ötödét érzékeljük annak, amit egyáltalán felismerhetünk aktuális popkult ismereteinkből. Aztán fejlődünk, újrázunk, és fejlődünk.

Aki a film-videojáték-zene szentháromságból az egyiket jobban ismeri a másik kettőnél, az tuti talál olyat, amit a hárommal mellette ülő, másban erős meg nem – és fordítva. Ez teszi a filmet többször újranézhetővé, metaszinten pedig az easter egg hajszában mi is üldözhetjük a tojásokat (pont húsvéti premier… véletlen lenne?), biztosan az egyik legtöbbet kikockázandó darabként marad majd ez fent 2045-re. Nem nagyon szoktam olvasni előre mélyebb kritikákat, de most belelestem, hogy ki mivel példázza a sokszínűséget és a trailerekben lévő egyértelműeken kívül alig találni közös pontot, legfeljebb csak fontos dramaturgiai elemeknél. Most én is bedobok két felhívást, amit máshol nem láttam: a GTA rajongók jól lessék megNew York” bizonyos részeit, de az F1 játékok szerelmesei is koncentrálhatnak!

Tisztán látszik, hogy az összes nagy stúdió segített az adaptálás során, ekkora összefogás Rogeréknél volt utoljára, ennek ellenére sem sikerült minden jogot megszerezni. „Sebaj, akkor használjunk archív hangokat a meglévő házi robotunknál!” – gondolhatták a Warnernél, majd rákeverték Vin Diesel hangját a Vasóriásra, akivel aztán elsütik egy másik híres robot gesztusát. Mert ha már megvan minden, miért is ne kombináljunk utalásokat?

Egy virtuális világban játszódó mozi során fontos a látvány. Az előzetesekben az egyetlen gyengepontnak tűnő szempont azonban durván feljavult az utómunka során, aki pedig ezt látva is túl műnek, túl CGI orientáltnak érzi az Oázist, az menjen vissza 2003-ba. Persze, CGI orientált és mű, de miért, mi legyen egy lényegében játék? Nem szimulátor, mint a Mátrix, nem áramkörök, mint a Tron, hanem egy alapvetően feelgood futurisztikus MMO arcade, ahol azt csinálsz, amit akarsz, és azt veszel, amire a shark cardjaidból futja. Will Wright, a Rockstar, a Blizzard, a Valve, az iD és a Mojang komplett életművét látjuk itt megtestesülni hozzácsapva az elmúlt 40 év komplett popkultúráját. Miért is kéne máshogy kinéznie?

Mert 80%-a eladható lenne reklámmal, fizetős tagságokkal és további extrém DLC-kkel, hisz mint azt látjuk, érezzük napjainkban, a hétköznapokba feltörő geekségből a multik csak a pénzt akarják kicsikarni, az egér vesz egy rókát, és de jó, hogy te pedig megvetted idei mezekkel a tavalyi FIFÁ-t. Az egész film maga az indirekt önreflexió, ugyanakkor nem negyedik falakkal, hanem bántóan igaz társadalomkritikával mutatja be azt a helyzetet, amiben jelenleg élünk. Az eredeti ötleteket már megjelenés előtt eladják ide-oda, hogy aztán a nagy multi/stúdió rászálljon. Magával a könyvvel is pontosan ez történt, még meg se jelent, már a Warnernél voltak a jogok és már készíthette az író a forgatókönyvet (is).

A forgatókönyvet, ami történetileg ugyan követi az alapművet, azonban nemcsak a pár kimaradt jog és Spielberg visszafogottsága miatt lett végső soron más. Hogy a könyvet olvasók és a film után a könyvhöz kedvet kapók is találjanak benne újdonságokat (továbbá, hogy az amerikaiak is értsenek fontos pályákat), tudatosan használtak több helyen is más utalást, környezetet, vagy karaktert – a popkultúra elég gazdag hozzá, a történet MMO-s váza pedig eleve sok kicserélhető elemet hordoz a sablonosságában. Az olvasók így csalódhatnak pár kimaradt geg kapcsán, de a filmet először látók tulajdonképpen még akár repetázhatnak is a megírt sorokkal. Elvégre nem Kodzsima 71 perces sztoriátvezető videói a kiindulási pont.

Ezen változásoknak köszönhetünk viszont egy lélegzetállító, ikonikus díszlet rekonstrukciót, ami után a látványra már tényleg nem panaszkodhatunk, igazán ragyogó megvalósítás. Egyéb fizikai set csak a valóság jeleneteiben található, ezek megállják a maguk poszt apokaliptikus útvesztőkben éhező beavatottaik világait, de semmi extra, nem is itt kellett a filmnek nagyot szólnia. Zenében már inkább, az OST ismertebbnél ismertebb slágerekből van összeválogatva és Alan Silvestri is fénykorát idézi, ha pedig jól fülelünk, még a nem teljesen egyértelmű tételeknél is ott lakozik az időutazás. Több értelemben. És nem Danny Elfmanében.

A sablonos sztori mellé sajnos-nemsajnos sablonos karakterek is társulnak, noha a könyvet nem ismerők így is találhatnak fordulatokat bennük, ám az egyik nagyon egyértelmű lesz a szinkrongeekek számára. Ez nem az a film, ahol a mély színészi alakításokat kell várni, meg a mocap világ sem egy nagy majomparádé, de a helyén kezelve a castinggal minden oké.

A sablonok ugyan mondhatóak a film hibáinak, de ha nem lennének ennyire jelen, nem lenne az önreflexió se, és ha már a könyv maga sem az a Mariana-árok, akkor felmerül a kérdés: mennyire hiba ez valójában? Baj, ha hűen adaptál valamit? Nyilván ha a könyv sem klasszikus mestermű, akkor a film sem lesz az, ha eleve nem az a koncepció. Spielberg rendezésének hatása erőteljes, ahogy az kell is, de néha érezhető, hogy a stáb jobban ismeri a számítástechnikát, mint ő, ám nagysága ellenére mert kapaszkodni a tanácsokba, megfogadni azokat és mást is beengedni az elzárt gyerekszobába. Mert a szentháromságból ő a film, de más a játék és minden közönség kell – a multinak legalábbis biztosan.

A multinak az is kell, hogy felárat fizess, hogy nézd meg így, nézd meg úgy és amúgy is. DE! Hiába a nem túl erőteljes 3D, IMAX-ben a nagyobb vásznon több felé nézelődhetsz a (párszor talán túlzásba vitt) kapkodásban, talán több easter egg-get meglátsz, és el tudom képzelni, hogy a 4Dx technológia pont itt a legmetább, ahol nem a filmben leszel benne, hanem az Oázisban. A holomaxig és a tökélyre fejlesztett VR-ig (ezek után hajrá!) legalábbis biztosan. De a szemüvegeken kívül a Rubik-kockát is érdemes lenne továbbfejleszteni…

És az egészben az a legjobb, hogy szépen érezteti a multiplayer örömeit/előnyeit az elutasító, vagy értetlen külső közegnek is, akik szintén beülhetnek, mert ’80-as évek és az most menő, sőt néhol a fényképezésben is visszaköszön. Persze felvet pár valós veszélyt, de alapvetően inkább az a célja, hogy belássa mindenki: miért jó és élvezetes akár 500 órát eltölteni a Mount Chiliad hegy belsejét övező rejtéllyel, miután már kivitted a klasszikus úton a játékot.

Köszönjük nagypapa, ez az utazás nagyon jól esett nekünk! És… még fog is? Igen, kérjük!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Robert Downey Jr. bejelentette a Dolittle teljes szereplőgárdáját
Következő cikk Spielberg és Javier Bardem minisorozatot készítenek a híres spanyol felfedezőről