A győztes gól (Next Goal Wins), írta és rendezte: Taika Waititi (az azonos című dokfilm alapján); szereplők: Michael Fassbender, Oscar Kightley, David Fane, Beulah Koale, Kaimana, Rachel House, Lehi Makisi Falepapalangi, Uli Latukefu, Semu Filipo, Armani Makaiwa, Elisabeth Moss, Will Arnett; megtörtént eseményeket kiszínező sportvígjáték, 105 perc, 2023 (18)
Nincsen jobb, mint a mi focicsapatunk
Sok hátráltató tényező után pár év csúszással megérkezett Taika Waititi sportvígjátéka. A győztes gól bár jócskán alulmarad előző független rendezéseinek minőségétől, a hasonszőrű könnyed underdog mozik sorából egyáltalán nem lóg ki, s mint ilyen, aligha kell tőle elvárni a Jojo nyuszi erejét adó érzelmi hullámvasutat. Hosszabb távon nem ez fog eszünkbe jutni a rendező nevét hallva, de nem is feltétlen volt ez a célja.Rég elmúlt már 2019, tudjátok, az a békeidő, amikor még a köznyelv szókincsén kívül esett a pandémia. A 2014-es foci vb-re időzítve jelent meg a Next Goal Wins című dokumentumfilm, amely a 2001-ben a következő évi világbajnokság selejtezőjében Ausztráliától 31-0-ra kikapó Amerikai Szamoa válogatottjának újabb kijutási próbálkozásáról szólt. Ekkor kaptak egy új, botrányos múlttal rendelkező agresszív holland-amerikai edzőt, Thomas Rongent, akivel a világranglista utolsó helyéről elsőre még csak nem is egy meccsgyőzelmet, hanem legalább egy szerzett gólt tűztek ki célul a 2011-ben induló kvalifikáció mérkőzéseire, ami életmentő lehetett a széthullás határán lévő csapatnak. A doksi nagy sikerrel debütált, s egy évre rá, amikor a mozikban épp Eddie, a Sas hasonlóan esélytelen történetét nézhettük, már felmerült, hogy ebből a sztoriból mozifilmet kéne csinálni. 2019-ben került elő újra és elég gyorsan összeállt: az augusztusi tárgyalások megkezdése után januárban már végeztek is a forgatással.Az utómunkák megkezdését Waititi díjszezonos kötelességei utánra tűzték ki (itthon mi épp akkor ülhettünk be a Jojo nyuszira), csak épp beütött előbb a világjárvány, aztán az Armie Hammer–balhé, amit a Halál a Nílusonnal ellentétben újraforgatós színészcserével orvosoltak. Igen ám, de közben Waititi már a Thor 4. részével foglalatoskodott, míg Michael Fassbender pár évre parkolópályára tette a színészetet, hogy néhány szezon felkészülés után elindulhasson a Le Mans-i 24 óráson (és már túl a 2. rajtján) – ha már dokuk, az ideiről is készült idevágó. Will Arnettel végül 2 évvel az eredetik után, tavaly év elején sikerült megcsinálni a szükséges jeleneteket (Fassbender autósportos szezonjai között), de a Thor miatt még dobozban maradt, hogy aztán a hollywoodi sztrájkok jól továbbrúgják a megjelenést, amely így bár az Oscarra időzítettnek érződik, egyáltalán nem azt célozták vele.Már az 1. percben (sőt, a trailerben) megkapjuk azt az üzenetet, hogy a játékfilmes változata erősen ki lesz színezve a történetnek, így a dokufilmet látók, vagy az ahhoz a moziból kijövet kedvet kapók – a végén van bevágás abból – nyugodt szívvel ráleshetnek az általuk nem látott megközelítésre. Nyilvánvaló, hogy nincs olyan dramatizált forgatókönyvből készült alkotás, ami ne másítaná meg a valóság menetét itt-ott, ne költene hozzá szálakat és/vagy jeleneteket, netán vonna össze és nevezne át valódi figurákat (ha nem tennék, úgy elvesznénk velük, mint az Oppenheimernél), de ha valamelyik ezt az elején-végén letisztázza külön, szájbarágósan, az általában nem jó jel. Sokszor egy iparos bérmunka védőmechanizmusaként látjuk, amivel csak menekül és kihúzza magát a stáb, mert így hiába a sok hiba, hivatkozhatnak a kiírásra… lesz még a hónapban egy ilyen művel foglalkozva általam. A rutinmunka érzést nem sikerült Waititinek se levetkőznie, kisujjból kirázott gyors, jó hangulatú készítési folyamat lehetett Hawaii-on, de szerencsére fércműről se beszélhetünk.A kiszínezés itt pontosan olyan jellegű és habitusú, amilyet a sportvígjáték alműfaj 30 éve koronázatlan királyában, a Jég veled!-ben láttunk, nem hiába idéztem meg azt a kritika címével. S ahogy John Candy, úgy Hugh Jackman edzőbája se volt valós személy Eddie, a Sas életében. Amerikai Szamoa válogatottja pont olyan játékfilmes kezelést igényelt, amilyet az 1988-as téli olimpia két szenzációja, csak ezúttal Calgary helyett a Csendes-óceán lágy öle szolgáltatja a hátteret – mondjuk a jamaicai bobedzések is hasonló környezetet adtak. Akinek a két „klasszikus” tetszett, esélytelen, hogy ez ne, akár ismeri a rendező humorát, akár nem.
A Hétköznapi vámpírok, a Vademberek hajszája, a Thor 3 és a Jojo nyuszi után Waititi bekerült az „azt csinál, amit akar” kalapba, noha a befutását elmélyítő 4 filmje közül egyedül a Vadembereket övezte teljes szeretet, volt, akinek a Vámpírok formátuma, Thor „elhülyítése” és a Jojo tematikája sem jött be, hiába utóbbi az elmúlt évek egyik legjobb dramedyje. Bár a Thor 4 vegyes fogadtatása már megtörte a lendületet – igaz, a Jojo nagy eséllyel sokáig a csúcs marad – ne feledjük, hogy kritikánk tárgyát még azelőtt hozta tető alá. Persze érezhető a visszalépés, de ezúttal mintha direkt nem akart volna olyan fárasztásokba esni, mint mondjuk a német juhászok értelmezése. A megosztó harsányság hiányával jogosan mondhatjuk, hogy semmilyenebb lett az összkép, de ez egyben áldás és átok is. Utóbbi, mert sokkal kevésbé emlékezetesebb és megragadóbb filmet kapunk, de előbbi, mert talán ezúttal nem is kellett több a sztorihoz, nem igényelte azt a fajta eredetiséget és megközelítést, ami eddig jellemezte Taika filmográfiáját. Humorának kézjegye így is jelen és igenis kiakaszthat embereket, de még mindig talán ez a legkommerszebb darabja a Vademerekkel szoros meccsben. A direktor legnagyobb rajongói számára ez nyilván csalódás, de nem a film hibája.
Fassbender nagyon távol van élete alakításától, ám az a némiképp fásultnak tűnő kisugárzás, amit simán nemtörődőmségnek gondolhatnánk, valójában a karakterből fakad, csak ennek okát a nagy meccs félidejéig nagyon apró lépésenként csepegtetik. Utólag összeáll, s a keretek elvárásaihoz képest egy meglepően mély és többrétű megformálást csodálhatunk, ami egy második nézéssel válhat teljessé. A drámaiság egyáltalán nincs túltolva, de amikor kell, elhülyülve se. A többiek csak 1-1 pillanatra veszik komolyan karakterüket, de ez így jó, mert a sziget feelgood életérzése és pozitivitása eképp jön át és lesz kontrasztos az edző által prezentáltakkal. Szinte mindenki egyenrangúan komikus, túlzásokba csak ritkán esve, a rendező afféle kabalaszínésznőjévé ért Rachel House pedig picit máshogy, de nem kilógóan fogja meg ezt, s hozzá köthető a talán legjobb idézet egy családi vacsora perpatvara során.A főképp helyi/kiwi arcok közül bár párakat láthattunk itt-ott (a szövetségi kapitányt alakító Oscar Knightly a Vademberekben már dolgozott együtt Waititivel, a 31 gólt beengedő kapus pedig a fiatal Dwayne Johnson a Young Rockban), mivel főleg ismeretlen karakterszínészeket kapunk, ez csak erősít az élményen. Nem esünk ki a történet folyásából azért, mert elkezdünk filózni azon, hogy „phú, hol is láthattam yx-t?”, na meg mivel látjuk rajtuk, hogy tényleg a térségből származó emberekből áll a szedett-vetett csapat, még autentikusabb lesz az egész a kiszínezések ellenére is. Arnett és pár további egyéb cameo direkt játszanak tenyérbemászóan irritálón, de Elisabeth Moss az első jelenete után egy kifejezetten szerethető szereplővé válik, amivel szépen mélyül a háttérben meghúzódó drámaiság.
A hazai korhatár oka pont az, amit sejtettünk. Jelentős, de egyáltalán nem a propaganda miatt jött be: megkerülhetetlen része a dolgok menetének, ez legkésőbb a valódi felvételeknél lesz nyilvánvaló. Nemrég simán átment volna 12-esként a bizottságon, alapvető ártatlansága 1-2 potenciális gyermeki kérdésen kívül abszolút olyan, mint a Kanadába készülő téli sportolókról szóló „elődöké”.
Technikai fronton a néhol igen festői operatőri munkát kell kiemeljem, amely jól kihasználja a környezet adta lehetőséget, bár klasszikussá ettől se válik. Waititi cameózik, sőt a műfajtól idegenmód egy stáblista utáni jelenetet is elrejtett. Mivel nem követem a focit, nem láttam a dokut és Ted Lasso módszereivel se találkoztam, lehet becsapós élményt kaptam, de ha önmagában csak a hasonszőrű filmekhez hasonlítom, akkor ez a győztes gól egyáltalán nem lő mellé. A kapufán lehet megpattan és elsőre tűnhet oldalhálónak, ám alapvetően egy kellemes kis szórakozást nyújt talán kevesebb újranézhetőséggel, mint a bobosok vagy Eddie, de amit a trailer ígért, maradéktalanul hozza. Más kérdés, ha a rendezőtől előzetesen többre számítottunk, bőven láttunk tőle jobb és emlékezetesebb darabokat, de ezúttal nem akart többet adni a végeredménynél.
Nem a legünnepibb hangulatú film a karácsonyi időszakra, mire az lecseng pedig kevesebb ideje marad az embernek, de nyugodtan benevezhetünk erre a kedves kis semmiségre – akkor pláne, ha a téli időjárásból valami másba akarnánk menekülni!