Bridget Jones: Bolondulásig (Bridget Jones: Mad About the Boy), rendezte: Michael Morris, szereplők: Renée Zellweger, Hugh Grant, Emma Thompson, Leo Woodall, Chiwetel Ejiofor, Colin firth, angol-amerikai romantikus vígjáték, 118 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Szólíthatunk apunak?
Bridget Jones egy utolsó rész erejéig visszatért. Ezúttal gyászoló özvegyként keresi a boldogságot, ami egy drámai húrokat megpengető vígjátékot eredményezett. A Bridget Jones: Bolondulásig megpróbál egyensúlyozni a régi és az új, a vidám és a szomorú, a szókimondó és a polkorrekt között, de nem mindig sikerül neki.
4 éve már, hogy Bridget Jones (Renée Zellweger) elvesztette Mark Darcy-t (Colin Firth), akinek autója egy szudáni békemisszió közben aknára futott. Bridget még mindig gyászol, nem ment vissza a munkahelyére és egyedül neveli két közös gyereküket, Billyt és Mabelt, akiknek természetesen nagyon hiányzik az apjuk. Próbál maga mellé férfit találni, bár jobban tenné, ha ebben nem a rokonokra, barátokra és ismerősökre hallgatna. Mikor nincs otthon, a gyerekekre Daniel Cleaver (Hugh Grant) vigyáz, aki megtanítja őket mindenre, ami az életben való boldoguláshoz szükséges. 
Apja – aki talán még a férjénél is fontosabb volt számára – ugyan már nincs velünk, de anyja, régi barátai, volt főnöke és kollégái igen, akik ugyanúgy beleszólnak az életébe és mindenről ugyanúgy megvan a véleményük, csak próbáljon meg az ember kiigazodni rajtuk. Ha ez nem lenne elég, minden nap találkoznia kell a tökéletes iskolatársakkal és azok tökéletes szüleivel. Az élet nem állt meg, a szomszédba (Isla Fisher) új család költözött, de megismerjük Billy iskolájának egyik tanárát (Chiwetel Ejiofor) is, aki szabálykövetésben és földhözragadtságban valószínűleg világbajnok, valamint Bridget lélek- és nőgyógyászát (Emma Thompson) és egy szemtelenül fiatal és jóképű rendőrjárőrt (Leo Woodall) is.
A közelmúltban több olyan folytatás is a mozikba/streamingre kerül, aminek az első részét bizony még a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején láthattuk. Ezek közül volt, ami jobban sikerült és olyan is, ami kevésbé jobban, ráadásul nem könnyű úgy beülni egy sokadik részre, hogy sok évvel ezelőtt a második és/vagy harmadik bizony elég gyengére sikerült és kiszerettek belőle. A Bridget Jones-filmek ugyanezt jelentik sokaknak.
A statisztikák szerint a tavalyi évben a nők a férfiaknál nagyobb arányban képviseltették magukat a mozivásznon és a képernyőn. Sokszor egészen bevállalós szerepben olyan színésznőket láttunk tündökölni, mint Demi Moore, Pamela Anderson vagy Nicole Kidman, de sokévnyi kihagyás után Cameron Diaz is visszatért. Zellweger olyannyira nem tűnt el, hogy 2020-ban a Judy-ért Oscar-díjat kapott, de határozottan kevesebbet forgat és drámai szerepek ide vagy oda, sokak számára mindig is Bridget Jones marad.
Az a Bridget Jones, aki annak idején azzal vált népszerűvé, hogy sokan magukra ismertek benne vagy legalábbis a közvetlen környezetükben volt valaki, akire nagyon emlékeztetett. Ahogy megpróbált barátokat szerezni, saját otthon teremteni, párkapcsolatot kialakítani, karriert építeni és véglegesen leválni a szüleiről. Mint mindenki más ebben az életben. Botorság (önámítás?) lenne ugyanazt a karaktert elvárni, akit 1996-ban a regényben, majd 2001-ben a filmben megismertünk.
Aki akkor volt fiatal és szerette Bridget szerencsétlenkedését, annak mára családja, munkája van, túl van néhány csalódáson, kudarcon és veszteségen, más dolgokat tart fontosnak és helyez előtérbe. Miért ne történhetne meg mindez a főszereplővel is? Miért kéne még most is egyfolytában viccesnek lennie? Miért baj az, ha fiatalkori kedvencünk velünk együtt öregszik?
A karakter életének változása csak az egyik dolog, hiszen az őt körülvevő világ is megváltozott. A film alapjául szolgáló könyv még 2013-ban íródott, vagyis a Me Too, a Covid és egy csomó, a hétköznapi életünket és a közgondolkodást visszavonhatatlanul megváltoztató dolog és esemény előtt. Érthető módon ennyi év eltelte után nem lehetett sorról-sorra megfilmesíteni, mint ahogyan a 2016-ban bemutatott Bridget Jones babát várhoz hasonlító folytatás sem készülhetett el. A férjét gyászoló Bridget egyszerűen nem lehet olyan, mint a régi. A barátok, rokonok, ismerősök talán igen, de ő nem. Nem lehet az a vicces, szétszórt, kapkodó, reménytelenül romantikus valaki, aki képes önmagán is nevetni, de ha kell, igenis tud határozott és talpraesett lenni. A film újra és újra bepróbálkozik ezzel, de aztán észbe kap, hogy itt most gyakorlatilag egy özvegyről van szó, aki egyedül neveli a két gyerekét és olyankor visszavesz a vígjátéki énjéből. Mintha két mozit néznénk, hol egyszerre, hol felváltva.
A negyedik rész ezért leginkább olyan, mint a felújított orosz metrószerelvények. Változatlan formában évtizedekig részesei voltak az életünknek, amikor gondoltak egyet és kívül átfestették, felújították a belsejét, áthúzták az üléseket, kicserélték a műszaki berendezéseit stb. A cél az volt, hogy beillesszék egy modernebb infrastruktúrába, ezáltal megfeleljen a közösségi közlekedés mai követelményeinek. Éppen csak a légkondi maradt ki, mert az illetékeseknek nem tűnt fel, hogy manapság nyaranta nem harminc, hanem negyven fok van. Amit kaptunk, az régi is, meg nem is, új is, meg nem is, modern is, meg nem is.
Szegény Zellweger ugyanezt tette magával, ezért a mimikája szinte nulla, ami sajnos nem válik javára a filmnek. Ami pedig a végeredményt illeti, a Bridget Jones: Bolondulásig a jelenkor elvárásainak megfelelve próbál valamit visszaadni a múltból. Ugyanúgy hezitál azon, hogy kit szolgáljon ki (a régi, esetleg az új közönséget), mint azon, hogy a téma, a gyász feldolgozása ellenére mennyire legyen vicces és humoros, vagyis olyan, amilyennek megszoktuk. Kétségtelenül van helye a mai kínálatban, mert nem untam és nem utáltam, de ezek a vélt vagy valós elvárások szinte minden folytatás esetében béklyóba kötik azt, amit úgy hívnak, tét nélküli, önfeledt szórakoz(tat)ás. Hugh Grant, mint mindig, ezúttal is zseniális. 
