A könyvelő 2. (The Accountant 2), rendezte: Gavin O’Connor, szereplők: Ben Affleck, Jon Bernthal, Cynthia Addina-Robinson, J.K. Simmons, Daniella Pineda, amerikai akciófilm, 124 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Két pasi, meg egy kicsi…vér
Majdnem egy évtizedet kellett várni a folytatásra, pedig A könyvelő egy jól sikerült, szórakoztató és akciódús film volt, mely a mai mezőnyben is simán megállná a helyét. A könyvelő 2.-ben a Ben Affleck öccsét alakító Jon Bernthal is végre komolyabb szerephez jut, a végeredmény pedig egy szemrehányásokkal teli, vegyes műfajú alkotás, amiből kiderül, hogy autistaként sokkal nehezebb becsajozni, mint végezni egy juarezi bűnbandával. 
Mintha csak tegnap lett volna, pedig már 9 éve annak, hogy bemutatták A könyvelő című filmet, ami elmesélte nekünk, mi történne, ha Sheldon Cooper és John Wick is Ben Affleck testét nézné ki magának lakhelyéül. A kényszerű társbérlet egy akcióban és humorban gazdag filmet eredményezett, ahol az alvilág piszkos pénzügyeit intéző Chris Wolff (Ben Affleck) egyszerre volt zsenije a számoknak, a közelharcnak és a fegyvereknek. Az egész hátterében egy látszólag kegyetlen apa állt, aki valójában csak jót akart fiának, mert pontosan tudta, hogy autistaként milyen megpróbáltatások várnak rá az életben. Ezt elkerülendő Christ és öccsét Braxtert (Jon Bernthal) a Medvematek helyett a végkimerülés felé terelgeti, hogy tökéletes gyilkológépek váljanak belőlük. Az első rész ezt a testvéri köteléket csak a legszükségesebb mértékben jeleníti meg, nem úgy a folytatás, de ne rohanjunk ennyire előre.
Ahelyett, hogy a nyugdíjas éveit élvezné, Ray King szövetségi ügynök (J. K. Simmons) magándetektívként dolgozik és minden energiáját, valamint pénzét egy eltűnt menekült család felkutatásába fekteti. Így hozza össze a sors egy titokzatos nővel, de mielőtt bármi is történne, Kinget megölik, akinek még éppen marad annyi ideje, hogy a karjára ráírja, találd meg a könyvelőt. Egykori mentoráltja, a tehetséges elemző Marybeth Medina (Cynthia Addina-Robinson) – aki azóta az igazgató-helyettesi pozícióig küzdötte fel magát – megrendülten értesül volt főnöke haláláról és felveszi a kapcsolatot Wolff-fal (pontosabban Wolff vele). A King által hátrahagyott nyomokon elindulva megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet, de mivel egy komplett bűnszervezettel állnak szemben, könyvelőnk a Berlinben „dolgozó” öccsét is segítségül hívja.
A film választ ad egy igen fontos kérdésre, mely szerint szükség van-e egy akciófilmben ilyen mennyiségű és mélységű drámára. Igazából nincs. A bő kétórás játékidő alatt ugyanis autós üldözések, lövöldözések, verekedések váltogatják egymást és hőseink egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, de Braxter indokolatlanul sokat picsog azon, hogy Chris az előző rész óta egyszer sem kereste, csak most. Hosszú percekre teszik ki a nézőt kettejük dialógusainak, ami megtöri a film dinamikáját, bár ez nem annyira zavaró, mert legalább vicces.
A testvéreket a mai napig kísérti, hogy apjuk egymás feltétel nélküli támogatására és a túlélésre nevelte őket, melynek eredményeként azzá váltak, amivé és eközben még az idősebb autizmusával is meg kellett küzdeniük nap, mint nap. Egyikünknek sincs felesége, gyereke, háziállata, de még egy locsolni való növénye sem, miközben az idő elszalad mellettük. Az ember egy idő után már nem tudja eldönteni, hogy az életközépi válság és a családi dráma mellé kapja a vért vagy fordítva.Az első részben már kaptunk egy kis ízelítőt Chris fiatal barátaiból, akik most sokkal hangsúlyosabban vannak jelen.
Gyakorlatilag egy komplett X-Men különkiadást adnak nekünk a film mellé, ahol egy kastélyszerű épületben tehetséges gyerekek hekkelik meg a mobiltelefonokat, közlekedési lámpákat, drónokat stb. büntetlenül csak azért, hogy Chris egy percre se érezze magát egyedül. Chris autizmusa is olyan szinten kibontásra kerül, mintha ledarálnánk két órában a teljes Agymenőket. Megtudjuk, milyen a viszonya az élethez, a halálhoz, az emberekhez, a családhoz, a testvéréhez, a szerelemhez, a párkapcsolatokhoz, a gyerekvállaláshoz, a humorhoz, az öléshez, a munkához stb. Ebben pedig Ben Affleck igen jó partner, mert a színészi eszköztára megvan hozzá, megfogta és érzi a karaktert.
A könyvelő 2. egy baromi jó másfél órás akciófilm lehetne még úgy is, hogy egyszer ott a napelem a lakókocsi tetején, máskor meg nincs, golyóálló mellényben száll le valaki a buszról, hogy aztán anélkül szálljon vissza, vagy hogy az üldözendő jármű addig köröz a közelben, amíg hőseink le nem számolnak az összes rosszfiúval és a nyomába nem tudnak eredni. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy-egy sérülés súlyosságát kizárólag az határozza meg, hogy szükség van-e még az illetőre és ha igen, mennyi lábadozás fér bele, csak néhány perc vagy akár hetek is. Sok szálon fut a cselekmény, néha nem is egyértelmű, melyik hova vezet, pláne, ha még el is varrják közben, de egy akcióközpontú film esetében mindez bocsánatos bűn.
Hogy kell-e bele ennyi lelkizés a két testvér között és kell-e bele ennyi információ az autizmus Christ is érintő válfajáról, fentebb már röviden megválaszoltam. Talán mert úgy éreztem, nem ad hozzá annyit a filmélményhez, mint amennyi időt szánnak rá. A másfél órás akció helyett így végeredményben egy kétórás (de annál valamivel többnek érződő) kevert műfajú filmet kapunk és a folytatás gyakorlatilag az első rész egy jobban kibontott, drámaibb hangvételű változata lett, ahol az eredetiséget a mélyebb érzelmek és az összetettebb színészi játék váltotta fel. A szinkronért is jár a piros pont és igazából egy harmadik részt is szívesen megnéznék belőle, de persze nem 9 év múlva. 
