Szürke zóna (In the Grey), rendező, forgatókönyv: Guy Ritchie, operatőr: Ed Wild, szereplők: Rosamund Pike, Eiza González, Henry Cavill, Jake Gyllenhaal, Fisher Stevens, Carlos Bardem, Kristofer Hivju, Darrell D’Silva, amerikai-brit akciófilm, 97 perc, 2025 (16)
Dávid, Góliát és a nők
Amíg elsíbolt vagyonok lesznek, a Szürke zóna témája időszerű marad. A vagyonvisszaszerzések idején a magyar mozikban tesztelhetjük a filmelmélet állításait a kalandfilm vágybeteljesítő funkciójáról.
A pénzvilág korruptságának leleplezéséhez Guy Ritchie kibővített kalandfilmes eszköztárat alkalmaz: gyönyörű tájak, szuperképességű, gyönyörű nők és férfiak, hatalmas autós üldözések, lövöldözések és közelharcok. Az angol mester márkavédjegye, a szellemesen agyonbonyolított cselekmény helyett már-már lineáris eseménysort követünk, ízlés dolga, hogy az ezúttal bevetett kalandorszakmai workshop, az akció próbája kellő feszültséget tud-e kelteni (nem). Az azonban kétségtelenül Ritchie javára írható, hogy újdonságképpen két szupernő párbaját láthatjuk.
Az első öt perc duplán in medias res rakja föl kettős közegét: a pénzügyi machinációk és a visszarablás világát. A narrátor, Rachel Wild (Eiza González) egy eszelős tempóban menekülő nyitott terepjáró hátsó ülésén megbújva mutatkozik be. Ügyvéd, aki vagyonkezelő megbízói számára kikutatja és visszaszerzi az elsíbolt pénzeket a jogi kiskapuk és fedőcégek szövedéke mögül. A mesterfogásokat Braxtontól (Darrell D’Silva) tanulta. Váltás: Braxton egy kopár fennsíkról tudósítja megbízóját, Bobby-t (Rosamund Pike) az ügy sikeres lezárásáról: Salazar (Carlos Bardem) aláírta az 1 milliárd dollár és kamatai visszaszolgáltatásáról szóló szerződést. Még mondandója végére sem ér, amikor Salazar faarcú gorillája, Olsson (Kristofer Hivju) őt is, a testőrét is hidegvérrel kivégzi – ennyit a kifinomult bankárokról, a szerződésekről és Braxton 5 százalékos sikerdíjáról.
Rachel jelentkezik a behajtómunkára Bobby-nál, ami Braxtonnak nem sikerült. A két nő parázs szóváltása tovább nyitja a képet. Bobby a felszínen a legalitást képviseli, de vagyonkezelő irodájuk nem tudná visszaszerezni a követeléseket „félig törvényes”, azaz törvénytelen eszközöket használó megbízottak nélkül. „Savage” Rachel nem csak jogilag látja át a szándékosan összekuszált üzleti ügyeket, de az illegalitás – lehallgatás, szabotázs, fegyveres harc – területén is profi. Rachel kimondatlan célja, hogy bosszút álljon mesteréért, ám a, fogalmazzunk így, üzleti élet egymás lenyomásán alapul, öngól volna érzelmeket nyilvánítania. Hatalmas önfénnyel, bár pontosan érvelő önbizalommal hengerli le az egóban ugyancsak nem szűkölködő Bobby-t, s végül megkapja a megbízást. A tét anyagilag is jelentős: 10 százalék plusz 10 millió előre.
A feszesen pergő nyitány után Rachel bebizonyítja, hogy nem csak a szája járt. Salazar megtörésére csak úgy van esély, ha totális letámadást indítanak. A cél egyfelől a korrupció feltárása és bizonyítása, másfelől intelligens martalócokból álló illegális csapata segítségével az igazság érvényre juttatása. Társai a kalandban Sidney (Henry Cavill) és Bronco (Jake Gyllenhaal), akik seperc alatt elintézik a világot: a lényeg annyi, hogy mindent a pénz mozgat. A híreket, a véleményeket, a háborúkat és a fegyvereket is.
A Szürke zóna zökkenőmentesen nézhető darab, de nem tartozik a legjobb Guy Ritchie-filmek közé. Jól fogyaszthatóvá elsősorban elképesztően jó színészvezetése és szereposztása teszi. A legkisebb szerepben is pompás színészeket láthatunk. Az író-rendező Carlos Bardemet már említettük; Javier Bardem testvére kiváló karakterszínész, nemzetközi produkcióban ennél nagyobb szerepben még nem láthattuk. A Horowitzot, Salazar ügyvédjét játszó Fisher Stevensnek külön is örülhetünk, hiszen betegsége óta ez az egyik első nagyobb szerepe (a másik a méltatlanul elsikkadt Song Sung Blue). Fontos mellékfiguraként jól teljesít Mohammed Al Turki, a produkció szaúd-arábiai executive producere, a Red Sea vezetője.
Az angol rendező akkora kedvenc, hogy gond nélkül elnézzük neki ezt a – közepesnél kissé rosszabb szójátékkal élve – szürkébbre sikerült darabját. Az anyag 2023-ban forgott, s meglátszik rajta, hogy több jelenetét újraforgatták, s az erősen megcsúszott bemutató napjáig újra- és újravágták. Ritchie karrierje ennél nagyobb zökkenőket is túlélt.
A piszkos hadviselés minisztériuma (2024) esetében még az sem jelentett túl nagy problémát, hogy az angol nemzeti hős és filmsztár Marjorie Stewartból nem pusztán szuperhőst faragott, de ugyancsak a mexikói Eiza Gonzálezzel játszatta el. A nő a tetejébe a Cápa-dallal veszi le a lábáról a zsidókat és a színeseket szívből gyűlölő szupernáci Luhrt (Til Schweiger). Mindezt 1944-ben, csaknem tíz évvel azután, hogy Brechtet megfosztották német állampolgárságától.
Van az úgy, hogy minden hozzávaló együtt van, de a szuflé mégsem lesz könnyű és levegős. Ritchie ugyanis az, aki ha minden jól megy, apróságokban is zseniális tud lenni. A szövetség egyik jelenetében az afgán kisgyerekek az amerikai szuperfegyverek mellett fociznak, s labdájukat átrúgják a lendületből induló páncélkocsi előtt is. Valódi főnix, számtalanszor bizonyította, hogy gyengébb darabok után is képes megújulni.
Vele együtt reméljük, hogy lesz még Spíler 2 is, még ha, mint önironikusan mondta, öregebb, őszebb kiadásban is. Közelebbi remény, hogy már vágják a Viva La Madness-t, ezt a több mint tíz éves, Jason Stathammel közös szerelemprojektjét, ami Ritchie ígérete szerint „vicces és vad utazás” lesz. Azt az erősen megszívlelendő axiómát ugyanis, hogy „muszáj okosnak lenned, különben meghalsz”, kevesen tudják nála érvényesebben, s főleg szórakoztatóbban megmutatni.
