Fivérség (Half Man), készítette: Richard Gadd, szereplők: Jamie Bell, Richard Gadd, Neve McIntosh, Charlie de Melo, Mitchell Robertson, Stuart Campbell, angol minisorozat, 6 rész, részenként kb. 55-60 perc, 2026., korhatár: 16 év
Elárvult fiaink
Forrest Gump azt mondta, hogy „nagyon nehéz lehet két testvérnek lenni, én nem is tudnék”. A Fivérség pedig ezt be is bizonyítja. A Szarvasbébi készítőjének új sorozata talán egy kicsit túl van írva, de közben zsigereiben mégis egy modern királydrámát rejt, amiben nehéz férfiak vannak, és a sorsot is a végzetük alakítja. Mert Richard Gadd ismét jött, látott és traumatizált. De közben fel is fejtette a valóság egy újabb szövetét. 
Habár ez nem önéletrajzi ihletésű történet, de a készítője, Richard Gadd még így sem tudott kibújni a bőréből. A Fivérség a férfiasság-szexualitás-traumák háromszögében vergődik, mint egy csapdába esett madár, ami a kitörés helyett egyre csak újabb sérüléseket okoz magának. A történetet persze még az elején egyszerűen le lehetne zárni azzal, hogyha megtanítanánk a fiainknak, hogy kimondhatják egymásnak: szeretlek, fontos vagy nekem, segíts, félek. Akkor ez a hat órányi nehéz anyag létre sem kellett volna, hogy jöjjön. Viszont abban a ’90-es évekbeli Skóciában nem ez volt a jellemző, ahol a két főszereplőnk, Ruben és Niall története elkezdődik. Főleg ilyen titkokkal, amiket hordozni kénytelenek.
A sorozat két idősíkon fut, a napjainkban indul Niall (Jamie Bell) esküvőjén, ahol megjelenik a bosszúszomjas Ruben (Richard Gadd), és ütni-verni kezdi. Majd visszaugrunk az időben, és megtudjuk, hogy ők ketten kamaszként mostohatestvérek lettek, az anyáik együttélése miatt. Az apáik vagy halottak, vagy erőszakosak, nem csoda, hogy az egyikük bully lesz, a másik pedig áldozat. Persze nem ilyen egyszerű a történet, hiszen amellett, hogy egymás tökéletes ellentétei ők ketten, de egymás másik fele is. A kapcsolatuk a külső szemlélők számára érthetetlenül intenzív, de ők maguk sem tudnak mit kezdeni vele. Szeretik, gyűlölik, kihasználják, bántják, lerombolják a másikat. Mindent benne, ami nem közös. Miközben egyikük sem stabil annyira, hogy ezt a lecsupaszított torzót meg tudná tartani, ezért aztán egyre lejjebb zuhannak, míg a végén már-már elkerülhetetlennek tűnik a tragédia.
Toxikus maszkulinitással jellemzik a sorozatot, ami Rubenre (és néha Niall-re) is igaz, de ez talán túlságosan leegyszerűsíti a jellemüket. Van bennük minden, amit csak fiúk (emberek) nevelésével elrontható lehet, mégsem hibás egyértelműen senki sem, talán csak a társadalom. Ezek a fiúk ugyanis magukra voltak hagyva a kétségeikkel, a fájdalmukkal, és senki sem fordult oda feléjük. Ez pedig megbosszulja magát. Nem csak a körülöttük állók sérülnek, de ők maguk is. Még akkor is kihatással van ez a világunkra, ha összességében a történet kicsiben játszódik. Néhány utca, egy-egy újabb város, és pár kívülálló a kerete az életüknek, de ha egy régebbi korban, uralkodóházakban élnének, akkor ugyanez egy királydráma is lehetne. Sőt, talán színpadon, archaikus ruhában és nyelvezettel jobban le is lehetne csupaszítani a Fivérséget az igazi valójára.
A megvalósítás a HBO zászlóshajóit idézi. A színészek kiválóak, a fiatalok is (Mitchell Robertson és Stuart Campbell). Richard Gadd a saját traumáinak egy változatát játssza, és Jamie Bell privát életét sem nehéz belelátni, főleg a korai, Billy Elliot megszemélyesítése miatt kapott bántásokat. Természetesen azért nők is vannak a sorozatban, a Niall anjyát játszó kiváló Neve McIntosh, vagy Ruben felesége Mona (Amy Manson), de ők csak a periférián mozognak, mert soha nem adhattak annyit a két főszereplőnek, amit ők egymásnak. (Vagy amit a hiányzó apáktól reméltek.) A képek tónusa sötét és kopott. Nem drámai, inkább olyan, mint egy elhanyagolt focipálya: mindenről pattogzik a festék, fű nő a beton repedéseiben, de azért használható. Hiszen évek óta ilyen volt, és valószínűleg még hosszú évekig ilyen is lesz.
A teljes játékidő viszont kérdéses. Még úgy is, hogy jól van megírva, gyakran túl sok, vagy önismétlő. Mintha Richard Gadd egy terápiás ülésen ugyanazt a történetet mesélné el újra és újra, hogy megtalálja a leginkább hozzáillő formát és szavakat. A dialógusok azért nagyrészt még így is erősek és életszerűek, de néha az önelemzésig lényeglátóak. Olyanok, amilyeneket két ilyen sérült és sötétben tapogatózó ember talán nem mondhatna. És mivel a hat rész alatt kevés a feloldás, alig akad benne például sötét humor, vagy szívmelengető jelenet, hát nézni sem könnyű. Nem csak a mélypontok miatt, hiszen azok sem mennek éppen ezért annyira mélyre, hanem a monotonitás miatt.
A feszültség fenntartásának viszont jót tesz, hogy a jelen egy-egy nehéz vagy titokzatos pillanatából nézünk vissza a múltbeli történésekre, mert így megnő a feszültség, amire szüksége is van a sorozatnak, hogy az első néhány rész után ne keressen az ember valami mást. Nem azért, mert nem jó, sőt kiváló, csak nem derül ki sokáig, hogy mit tud adni. Viszont aki kitart a végéig, az kiemelkedően magas jellemrajzokat kap, és egy nagyon aktuális, de ettől talán még inkább ijesztő történetet fiúkról és férfiakról. Hiányról és szeretetről. Önmagunkról.
