
Az ír vonal
Az Életem legjobb száma John Carney (Egyszer, Sing Street) számvetése eddigi életművével. Szembenézés lúzerséggel és hírnévvel, azzal, hogy egyik sincs ingyen.
Rick (Paul Rudd) Dublinban élő ötvenes amerikai zenész, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy tisztes családapa legyen. A Bride & Groove (érted?! szójáték!, amúgy közönségük szerint groom volna az helyesen) esküvői haknizenekarból tartja el a családját. A műfaj képviselői a zenei világ páriái, zenegépként kezelik őket. Nemegyszer kerülnek megalázó helyzetbe, amit profik lévén nehezen viselnek, gyakoriak a feszültségek a tagok között.
Amikor késő éjjel az egérlyukból a parkba menekülő Rick összeakad Danny-vel, hamar szót értenek. Hajnalig isznak, beszélgetnek, zenélnek, komponálnak, míg egymásról alkotott előítéleteikből semmi nem marad. Feltárják egymásnak a titkaikat: a férfi eljátssza Danny-nek az egyik régebbi szerzeményét, a fiú pedig elmondja, hogy muszáj lesz valami ütőssel előrukkolnia, mert a hírneve erősen megkopott. Danny barátsága jeléül Ricknek ajándékozza az egyik méregdrága gitárkülönlegességét, bár arra az amúgy nem túl valószínű esetre, ha Los Angelesben járna, csak a menedzsere számát adja meg.
A legfájóbb, hogy sem a lánya (Beth Fallon), sem a felesége (Marcella Plunkett, Carney felesége) nem hiszik el, hogy képes lehetett ilyen dalt írni. Rick egyre reményvesztettebben próbálja bizonygatni a szerzőségét, égre-földre keresi a dal felvételét, s mániákusan hajtogatja, hogy számtalanszor lejátszotta nekik. A válasz egyre ingerültebben az, hogy ne csináljon bohócot magából, annyi béna (!) szerzeményét játszotta, nem emlékezhetnek mindre, erre pedig biztosan nem.
A zeneszerző, író, filmrendező John Carney a 2000-es évek elejétől elit körben fűzi össze a világ avatott zenerajongóit. Egyedi műfaját előképe, Alan Parker The Commitments (1991) című, ugyancsak a dublini zenei világot tematizáló filmje öndefinícióját kölcsönözve társadalmi vagy szocrock-musicalnek hívhatnánk. Alapvető különbség, hogy míg Parker zenészei feldolgozásokat játszanak, Carney javarészt eredeti, saját zenéket használ.
Carney filmjei alteregói történetei is: önéletrajzi elemekből építkezik, amiket újra és újra átértelmez. Sajátos dramaturgiája a hétköznapi sufnimusical és a hollywoodi elemek egyéni hangú, bátor kezű, helyenként tabudöntő vegyítése. Két végpontja a 70-es években indult angol munkásfilmek Ken Loach-fémjelezte vetületét idéző hiperrealista fésületlenség (Flora és fia, 2023) és a már-már tisztán hollywoodi álomsztori (Szerelemre hangszerelve, 2013). Különös ismertetőjegye, hogy nála nem zenei betétek vannak, hanem teljes számok, főleg érzelmes dalok a városi mindennapokról.
Carney óriási utat tett meg: egy kis költségvetésű, ír független produkcióbeli (Egyszer, 2006) betétdala 2008-ban a 80. Oscaron elnyerte a legjobb betétdal díját, szerzők Glen Hansard és Markéta Irglová. Irglová karaktere a filmben ismeretlen zenészként még Hoover-porszívót sétáltat az utcán (!). Teheti, nem ismerik, a kutya sem figyel rá.
Az Életem legjobb száma Carney számvetése eddigi életművével. Szembenézés lúzerséggel és hírnévvel, azzal, hogy egyik sincs ingyen. Arra kérdez rá: Mekkora a világod? Hollywood, a világhír, vagy a sarki kocsma? Lúzer vagy-e, ha senki nem ismer? Egyszerre szomorú és reményt adó, profi és amatőr. A film utolsó jelenete tisztelgés mindazok előtt, akik, képletesen szólva, az utcán ragadtak. A szakadt zenészt nem mellesleg Gavin Glass, a 2010-ben alapított, beszédes nevű Orphan Recording Studios alapító tulajdonosa játssza, aki a kezdetektől Carney zenei rendezője és tanácsadója. Az ő generációjuk az, amelyik végigélte Írország „kelta tigrissé” változását, felzárkózását. Személyes kárpótlás az ír vonalnak, annak a végtelenül gazdag zenei televénynek, amelyből vétetett.


